Szarajevó blues

Szarajevó; Tegnapi világ; Fényképészek; Csetnik hadállás; Gyerekek; Háború; Viszonylag békés nap; Közlekedés; Fehér halál; Hulla; Fogyás; Állatok; Mészárlás; Lapišnica/Eduard Limonov; Bernard-Henry Lévy; Verebek; Pogrom; Szabadság

Mehmedinović, Semezdin  fordította: Radics Viktória, vers, 2008, 51. évfolyam, 7-8. szám, 739. oldal
Lapszám letöltése
PDF-ben

Szarajevó

 

Valaha azt írtam,

hogy a versnek, ha Szarajevó a tárgya,

selyempapír-illata legyen, olyan, amilyenbe a kereskedők régen

a narancsot bugyolálták –

a susogós papíron nyomat,

a rajzon véletlen járókelő

és összegyűrődött minaretek.

A város ma ki van kezdve; szétbontott formák,

Szarajevó olyan, mint egy posztmodern műalkotás

fantasztikus méretekben.

Annyi a pusztulás, annyi az olcsó érzelem: senki se sír.

A halál általános és a giccs általános.

Mire gondolt Jeff Koons,

amikor felfokozta a Kitsch értékeit?

Most már semmi sem fontos.

A világvége közönséges mozdulattal kezdődik: egy kéz,

terepszín egyenruhás fiatalemberé,

letépi a rózsát, és elviszi magával.

Örökké késik a felismerés,

hogy csak akkor van értelme letépni,

ha a rózsát valakinek szánjuk.

 

 

Tegnapi világ

 

Ma eszembe jutott a görög

költő a kétméteres

az Európa vörös éttermében ültünk

beszélgettünk

egyszer halálra ítélték

és reggelig ébren várta a kivégzőosztagot

azóta sok idő elmúlt

ő most manolisz anagosztakisz

keserű görög cigarettát szív fehér filtereset

nem iszik töményet

az az érzésem hogy politikusnak állt

és akkor dörrenést hallottunk a járdáról

és a két méter magas test

ívben az ablaküveg felé hajlott

valaki petárdát dobott a konténerbe

ami meggyújtotta a komputerpapírt

melyet a túloldali bankból dobtak ki

“én meg arra gondoltam ne megint szarajevóban”

mondta

oly hamisnak éreztem ezeket a szavakat

na jó gondoltam

ha valaki egyszer a halál szemébe nézett

eljátszhat vele egy kicsit

fiatal voltam nem tudtam akkor

hogy a halál közönségesebb dolog mint hisszük

annyira közönséges

hogy csakis hamisan csenghet róla minden szó

 

 

Fényképészek

 

1) 1991 decembere. A Theater clubban ülünk, melynek falain Mladen Pikulić fényképei láthatók (a kiállítás címe: Vukovár ma… és holnap?). A zene túl hangos; a fiúk és a lányok szótlanul, kitágult pupillával ülnek az asztaloknál. A pincérek, magasra nyújtott karral, rozsdamentes tálcákon dobozos sört, Coca-Colát hordanak szét a fejek fölött, nehezen préselik át magukat a mámoros fiatal testekkel eldugaszolt átjárókon. A vécé padlóján véres tűk. És aztán: egy srác az egyik asztalnál ujjal mutat egy másik srácra – arra, aki a fotón sír a lebombázott vukovári háttér előtt –, és ámuldozva így szól: “Ugyanolyan pulóvere van, mint nekem!”

2) Ellentétben külföldi kollégáikkal, akik azért jönnek ide, hogy a halállal fizettessék meg, dollárban, honoráriumaikat a napi- és hetilapoknál meg az art-magazinoknál, a szarajevói fényképészek a háború igazi krónikásai a saját városukban; gondot okoz nekik a fotóanyag hiánya, semmit sem kapnak a munkájukért… Ez nem különbözteti meg őket, nem teszi munkájukat nagyszerűbbé annál, amit pl. a sebészek vagy a tűzoltók végeznek, ám elkötelezettségükre rányomja bélyegét az értelmiségi morál, ami oly ritka madár háború előtti és háborús körülményeink közepette. Egy fényképész tehát elérte, hogy egy narkós egy szarajevói kávéházban felismerje a pulóverét a fényképen látható vukovári fiún. Itt akkor még nem hullottak a bombák, ámbár látni lehetett, hogy Szarajevó már felvette Vukovár pulóverét. Erről az értelmiségiek – azok, akiket értelmiséginek neveznek – hallgattak.

A háborúval semmi sem változott; mit tettek például az írók, miután leégett a Vijećnica?* Mit tettek a tudósok és a történészek? Semmit. Talán azért, mert amúgy sem jártak könyvtárba. De ha az íróktól elveszik a székházukat, a kávéházukat – akkor jönnek a tiltakozások az Osloboðenjében. Ezer meg ezer fénykép készült a szétrombolt Vijećnicáról… Van ebben, többek között, szakmai pátosz is: a Vijećnica áll minden szokványos szarajevói képeslap előterében (őt választották a fényképészek).

Abban az időben, amikor Pikulićnak “a háború előestéje”-kiállítása volt, talán már nem is élt a fényképen látható fiú. Ma már azt sem tudom, vajon él-e az a másik, aki ujjal mutatott a pulóverre a fényképen. A kiállítás címében szerepelt a kérdés: és holnap? Mindenki tudta, hogy a kérdés tartalmazza a választ, de abban reménykedtek, hogy a holnap nem jön el. Azt mondom: mindenki, de közben azokra az értelmiségiekre gondolok, akik hallgattak, és a promiszkuus szarajevói éjszakákba vonultak el az erkölcsi felelősség elől, mely azt parancsolta volna, hogy mondják ki: még sincs rendjén, hogy a gránátok városokat zúzzanak szét. Egy fényképész azon kevesek közé tartozott, akik kérdéseket tettek fel.

Szarajevóban a háború tíz hónapja után hallhatsz “értelmiségieket” sopánkodni: miért történt ez velünk, és miért ilyen brutálisan? Nem elég okosak ahhoz, hogy lássák a választ: Ezért!

Éppenséggel ezért.

És azért, mert már minden kérdés elkésett.

 

 

Csetnik hadállás

 

Elsőnek az árkológép érkezett, lövészárkokat mélyesztett a földbe, a betonlapokat kamionnal hurcolták fel, és beburkolták velük az árkokat. Oldalt beásták a tankokat, csak a csövüket hagyták szabadon. Meg az ágyúk. A mi puskáink lőtávolságán kívül. Lehet, hogy át is fognak telelni ezekben a lövészárkokban? Most augusztus van; Nišből kapják a dohányt, Prokupljéből a pálinkát. Hogy a nőket honnan hozzák nekik, azt nem tudom, pedig láttam őket a gukkeremmel. Az egyik úszómatracot helyezett a lövészárok mellé, és fürdőruhában napozik. Így fekszik órákon át. Aztán föláll, odamegy az ágyúhoz, meghúzza a madzagot, és találomra kilövi a gránátot a városra. Egy pillanatig fülel, és a dörej forrása felé néz; még lábujjhegyre is ágaskodik, ártatlanul. Aztán visszamegy, bekeni magát napozótejjel, és teljesen átadja magát a nyugalomnak.

 

 

Gyerekek

 

S: Gyere be a házba, Harun, kinn esnek a gránátok.

 

 

Háború

 

Háború van

és semmi sem történik –

megyek a városba cigarettát lejmolni

ismerem az illatod örök idők óta és mégsem

álltál hozzám soha ily közel – hideg

reggeleken néha tévedésből

az én alsónadrágomat kaptad fel

nem voltunk ennyit együtt tíz év alatt

mint az utóbbi öt hónapban –

most az én pulóveremet hordod álló nap

felderít és ugyanakkor elszomorít

ahogy örülsz

a humanitárius segélycsomagnak

kérdem hogy szerzel kávét

minden áldott estére?

ablakainkon egyetlen üveg sincs

a szobából a kései szúnyogokat nem lehet kikergetni

 

 

Viszonylag békés nap

 

1) A CSB napi híradásában, ha tucatnyi gránát hull a “szűkebb belvárosra”, amikor az útkereszteződésekre “PAM és PAT géppuskával lőnek”, és csak néhányan halnak vagy sebesülnek meg – a tudósítók ilyenkor azt mondják, hogy viszonylag békésen telt el a nap. Az emberek viszonylag normálisak vagy viszonylag őrültek, amióta a halált statisztikai számadatnak fogadták el. Tudniillik Szarajevóban halál-szufficit forog fenn.

2) Egy feldúlt fiatalember megkéri az embereket, hogy soron kívül tölthessen vizet magának. Mutatja a műanyag kannát. A ciszterna előtti sor meggörbül, az emberek helyet csinálnak neki. Miután töltött, sietve az utcasarokra ér, és ekkor eltalálja egy gránát. Csak egy véres nyom az aszfalton, mely míniumra emlékeztet, de könnyebben törölhető; e pillanatban esni kezd az eső, és mindent elmos: nyoma sem marad a fiatalembernek, nyoma sem marad a kannának. Csak a víz. Mintha semmi sem változott volna az utcán, csak egy árnyalattal csöndesebbek lettek az emberek. A ciszterna motorja berreg, hallani a műanyag ballonok puha ütközéseit.

 

 

Közlekedés

 

Eldugott utcákon járok, ahova nem ér el az infravörös sugarakkal megáldott orvlövész tekintete, mely koromsötétben is felismerne. Éjszakánként vörös lézerpont bolyong a homlokzatokon. Tehetetlenségérzet tölt el az utcán; tudatában vagyok a következő pillanatnak, melyben talán leszek, talán nem leszek. Akár az árnyékok, a negyedik dimenzió látszatában lakozunk. A megváltozott városi közlekedés, a mi szempontunkból nézve, a végét jelenti a közömbös európai világszemléletnek, mely szerint a gordiuszi csomót csakis egyetlenegy módon lehet kibogozni. Most eszembe jutnak a gyepen keresztülvágó kitaposott ösvények, mindenki ezeket használja, senki sem jár a gyalogosoknak szánt aszfalton. Az egyik szarajevói háborús útvonal romba döntött mozitermen vezet keresztül. Itt az utak maguktól ágaznak szét, nem urbanisztikai tervek alapján, és nem is a kényelmes lakosok autizmusa lépi ki őket. Ne légy kitéve a tekinteteknek – mindössze ebből áll a közlekedési szabályzat, ami teljes ellentéte a békebeli követelménynek: a főutcán lenni, megmutatkozni. Ámde az új utak nem rendelkeznek aszfaltozott véglegességgel; ahogy a gránátok változtatják a városképet, aszerint alakulnak. Az állandó előreláthatatlanság (talán leszel, talán nem leszel), az új benyomások állandó zápora folyton újjáformálja őket (ezeket az utakat). Tegnap óta teljesen másmilyennek élem meg a Nemanjina utcát: kerekes hordágyakat láttam ott a járdán, szürke bőrrel borítva; a járókelők lefekszenek rájuk, könyékig felhúzzák ruhájuk ujját, és várják, hogy a farmernadrágos személyek (normális feltételek között fehér köpenyt viselnének) tűvel és műanyag csövekkel a kezükben odamenjenek hozzájuk, és vért vegyenek tőlük.

 

 

Fehér halál

 

Majd ha leesik a hó Szarajevóban, és roppan a fenyő a fagyban, melegebb lesz a csontoknak a földben, mint minekünk. Meg fogunk halni a hidegtől; tűz nélküli tél közeleg; a nap nélküli nyár tovatűnt. Az éjszakák hűvösek, s ha egy balkonon ugatni kezd egy öleb, kóbor kutyák kórusa válaszol, ugatásuk oly szomorú, akár a gyereksírás. Az ír szetter, egyébként ritka vidám kutya, csak ebben a városban vonyít oly szomorúan az éjszakában, mint Rutger Hauer a Blade Runner zárójeleneteiben. A hó be fogja borítani a várost, amiként a háború borította be az időt; milyen nap van ma? mikor lesz szombat?, nem tudom. Halottak a napi rituálék, és az évzáró rítusok is: ki fogja decemberben kinyomtatni az 1993-as naptárt? Van nappal, van éjszaka: bennük az ember, aki a világvége szerint határozta meg magát; tudja, hogy a globális kataklizma tudatának hiányában a létezés veszítene teljességéből. Ezért, amikor leszáll az este, szövétneket gyújt: fém golyóstollvégen áthúzott kanóc, amit alufóliába tekert parafadugó tart fönn az olaj felszínén, mely egy üres sörösdobozból készült lámpában ég; a vidám lángocska fényében e világi ragyogást láthat a tárgyakon és övéi arcán; és hogy nincs baj…

 

 

Hulla

 

A hídon lelassítottunk

és elnéztük amint a Miljacka mellett a kutyák

a hóban marcingolják az emberi hullát

aztán folytattuk utunk

mi sem változott meg bennem

hallgattam hogy ropogtatja a havat a gumi

fogak alatt harsog így az alma

és vad vágyat éreztem hogy megmosolyogjalak

téged

amiért pokolnak nevezed ezt a helyet

és menekülsz innen abban a hitben

hogy Szarajevón túl nincs halál

 

 

Fogyás

 

A háború a férfinem krízisének ideje. Senki sem tud meggyőzni az ellenkezőjéről: a háborút aszexuális, tehát érzelmileg fogyatékos emberek indítják. A szerelem megment az ego zsarnokságától; a politikai hatásmechanizmussal társulva az aszexualitás következménye megannyi perverz bűncselekmény. A nők naponta többször átöltöznek, kisminkelik magukat, és sétálni mennek az üres szarajevói utcákra, ahol egyetlen kávézó sincs nyitva. A nők, akiket ismerek, mindössze két hónap alatt olyan természetellenesen lesoványodtak, hogy elvesztették minden erotikus vonzerejüket. És ez a háború borzasztó következménye: a szerb vezérek egójának zsarnoksága rávetül azokra a terekre, ahol a háború által jelen vannak: mindenáron aszexuális világot akarnak teremteni. Nézem az ismert színésznőt, amint elbeszélget a fiatal katonákkal, akik a várost védik. Szemlátomást élvezi a beszélgetést, és nem akaródzik elmennie. Ám amikor végül tovább megy, a fiatal védők obszcén élcelődéssel váltják fel a válogatott, illedelmes szavakat. Ez olyan vigasztaló.

 

 

Állatok

 

Kezd a kedvemre lenni ez az egész. Veszély van elég, bánat is bőséggel. Fekszem, és folyton azon rágódom: milyen sokáig lehet kibírni az ilyen életet. Mellkasomon macska szundikál. Kiválasztott állat; a két ferde szeme fölött – M alakú folt. Ezt én nem tudtam: te árultad el nekem azon a napon, amikor megvadultam, és szét akartam őt morzsolni: szétmorzsolni a macska-természetét. Ekkor rámutattál a homlokán a foltra, és azt mondtad:

“Csak azoknak a macskáknak van M-jük, akiket megsimogatott Mohamed.”

Azóta hagyom, hadd aludjon kedve szerint ott, ahol épp letelepszik. Nem tudom, milyen sokáig lehet még kibírni az ilyen életet. Átfut rajtam a borzongás, akárhányszor felriad álmából a macska a kinti dübörgésre, és olyankor érzem a mellemen, amint lassan kimereszti karmait.

 

 

Mészárlás

 

A ferhadijai* tömegmészárlás képsora bejárta a világot; a holtak és a lemészároltak képe a háború reklámjává változott. Nem lényeges, hogy ezeknek az embereknek megvan a saját nevük: csupasz képpé váltak; a televízió lefordította őket a maga hideg nyelvére. A kamera kiüríti a kép pszichológiai tartalmát, és információt gyárt belőle. Az eztán következő mészárlások mind ugyanennek a képnek a sokszorosított példányai. A világ tehát látja, mi történik itt. Együttérez-e valaki velünk ezen a világon? Senki. Azért, mert a televízió jól ismeri az ember valódi természetét, amihez az együttérzés hiánya is hozzátartozik, mindaddig, míg a tragédia nem érint bennünket közvetlenül. A tragédia érzése a tarka amerikai zászlóba burkolt koporsókkal érkezett el, nem korábban: a vietnami tévériportok útján nem. Velünk történnek a mészárlások; mi együttérzünk a saját tragédiánkkal. Ez minden. Sovány vigasz, hogy talán jobban átlátjuk a médiumok természetét: belelátunk, mint az autó belsejébe a számítógépes rajzon, anélkül hogy fogva tartana bennünket a monitor ibolyaszín fénye. Minden egyéb díszlet: a CNN operatőre, kamerával a csípőjén, a Bistriken végignéz a szétrombolt zsákutcán; senki sincs az üres utcában, csak a felgyújtott drugstore ajtaját nyaldossák a lángok.

 

 

Lapišnica/Eduard Limonov

 

A Lapišnica egy hegy a régi szarajevói városrész fölött; nem sok városlakó tudta eddig, hogy ez a hegy ilyen néven létezik. Most már mindenki tudja, és mondják is: “Az ott a Lapišnica”, onnan küldték a csetnikek az első gránátot Szarajevóra. Eduard Limonov emigrációban élő orosz avantgárd író; minden tiszteletet megérdemlő életműve novellákból és regényekből áll, melyek az outsider pozícióját dicsérik, aki irigylésre méltó testi erővel rendelkezik, és – hogy tévedés ne essék – erről minden pillanatban kész bizonyságot tenni. Mit keres Limonov Paléban,** és miért buzdítja a csetnikeket? Semmiképp sem az “édes pravoszláv vallás” okán. Limonovot elsősorban irodalmi következetessége hozta Paléba. Szerbia a szilvafák közt szintén outsider, nem ismerik el érdemeit, és amióta az egész világ ujjal mutat a fasizmusára, gazdasági blokád alatt sínylődik. Tagadhatatlan erejét gránátokkal, szőnyegbombázással, kazettás bombákkal, és – egyelőre – ingerlékenységet okozó hadi mérgekkel bizonyítja… E felismerés következtében zarándokol Eduard Limonov (Edicska, saját regényhőse) a Lapšinicára; hogy az immár felszentelt hegyről leköpje Szarajevót, a Pale melletti városkát.

 

 

Bernard-Henry Lévy

 

A tévékamerák előtt, miközben a riporterrel beszélget, Bernard-Henry Lévy kénytelen előírásosan leguggolni és fedezékbe vonulni, miközben körötte golyók fütyülnek. Az aszfalton ülve tovább beszél. Lévy Szarajevóban arról beszél, hogy mi történik Szarajevóban. A fölvétel be fogja járni a világot; ő mindent látott, ez nem csalás, nem ámítás, ő tudja, mi történik itt. Lévy Európát szólítja meg. Ha rajta állna, ez a város már holnap fölszabadulna. Az elsők közt mutatott rá hazájában a Gulag borzalmaira, még akkor, amikor a nemzet vak volt a koncentrációs táborok gonosz valóságára. A huszadik századi értelmiségnek kötelessége volt állást foglalni a táborokkal szemben; Lévy megírta az ily módon elkötelezett értelmiségi Dicséretét, egy szép és tanulságos könyvet. Nem minden elégedettség nélkül beszél a kamerába, miközben golyók pattognak körülötte. Van ebben valami a gondolkodó perverz élvezetéből, akinek a nézeteit abban a percben erősíti meg a valóság, amikor ő a világ tudtára adja azokat. Lévy elkötelezettsége így a televízió révén instrumentalizálódik, ő pedig a háború résztvevőjévé válik, miként ezt mindenki láthatja. A gondolkodó fenséges nárcizmusa ez, aki voltaképpen semmit sem képes az igazságra vak világ tudtára adni, csupán annyit ér el, hogy a saját figurájával és a szavaival segíti a tömegmédiát abban, hogy a háborút háborús játékká változtassa.

Európa és a világ viszonyulása szenvedéseinkhez arra a néger nőre, az UNPROFOR katonájára emlékeztet, aki a szarajevói piacon, ügyet sem vetve az emberek pillantásaira – sárga cicanadrágot próbál.

 

 

Verebek

 

Eszembe jutott egy irodalmi est. Akkori barátom, Miroslav Toholj egyenesen Borból érkezett (ahol szintén irodalmi ügyben járt), még az út hatása alatt állt, és mesélni kezdett a városról, melyben “nem maradt élő veréb”. Pontosan így: ökológiai ihlettel beszélt a halálról mint természetellenes jelenségről, majd felolvasott egy részt A szív ura című regényéből, mely azokban a hónapokban hagyta el a nyomdát.

Másnap kora reggel, nálunk otthon, miközben anyám a reggelit készítette, megjelent az ajtóban, álomittasan, pizsamában, a kisfiam. Toholj a kezébe nyomott egy ceruzát meg a noteszét, melyben egyetlen mondat állt: “Bor olyan város, melyben nem maradt élő veréb”. És miközben a gyerek krumplifejű embereket rajzolt, a notesz tulajdonosa beletúrta ujjait a kisfiam hajába.

Teljesen lényegtelen lenne ez az egész, ha ma nem ismétlődött volna meg velem ugyanez: ülök a kisfiam mellett – aki teljesen belemerült a rajzolásba –, és beletúrok a hajába.

Mindazok után, ami történt, ebben az ismétlődésben, egyáltalán a hat évvel ezelőtti eseményre való visszaemlékezésben van valami komikus. Volt melegség Miroslav Toholj gesztusában. Annak az embernek a gesztusában, aki nem sokkal ezután odaadóan fog dolgozni egy egész nép kiirtásán. Így aztán az idő műveként – annak köszönhetően, ami kitette ezt az időt –, teljesen elértéktelenedett minden érzelem, amit ez az emlék tartalmazott.

Ha ma Miroslav Toholj szerb regényíróra gondolok, eltölt a mélységes meggyőződés, hogy az emberek nem érdemlik meg a tragikumot, mivel a tragikum fenségessé teszi a létezést, s mint ilyen, vigasztal. Az emberek nem érdemlik meg a vigaszt. A komikus igazabb, mert rámutat arra, hogy ezen a világon minden jelentéktelen.

Mai távlatból tehát komikus a felismerés, hogy van város, melyben nem élnek verebek.

E történet pedig így fejeződik be: miközben a kisfiam mellett ülök, és ujjaimmal beletúrok a hajába, felfedezek egy részletet, mely elsőre mosolyt csal az arcomra, mint mikor az apja csizmájában pillantasz meg egy gyereket. Beletúrok a tízéves fiú hajába, odatapad a szemem, és felfedezek egy ősz hajszálat.

 

 

Pogrom

 

A csetnikek Jagomirból kiüldözték az elmebetegeket a városba. Egyikük ezen a napon egy halott verebet tart a kezében a lábacskáinál fogva; odamegy egy járókelőhöz a Tomislav király utcában, és azt mondja: “Te is halott leszel, ha eljön az én hadseregem.”

 

 

Szabadság

 

Először is el szeretném mondani a következőket: én a háború kezdete óta, azaz már több mint egy éve csak a saját szarajevói tapasztalataimról írok. Arról, ami a városon kívül történik, nem merek gondolkodni; mindaz, ami kívül esik személyes tapasztalatvilágomon, csupán a találgatás terepe. Azok találgatnak, akik nem tisztelik önmagukat, a környező világot pedig megvetik.

Miközben azokról a dolgokról írtam, és csak azokról, amelyeket a saját szememmel láttam, nem tűrtem se cenzúrát, se öncenzúrát. Ilyesmi egyszerűen nem létezett. Ennyi szabadság elég annak, akinek az írás a munkája. Másrészt semmilyen formában nem tapasztaltam, hogy valódi hatása lett volna annak, amit ebben a városban a háború alatt leírtak. Hiábavaló munka lenne, ha nem élne az emberekben ez a fantasztikus olvasási vágy.

A Markalén* észrevettem egy pultot, rajta egy újságot, mellette pedig cédulát: egy olvasás két cigaretta, és őszinte kíváncsisággal álltam meg oldalt, csak hogy lássam, lesz-e vevő. Odalépett a pulthoz egy fiatalember, sörösüveggel a zsebében, és “megvásárolta az olvasást”.

Szarajevóban minden tájékoztató jellegű publikációt “sajtónak” neveznek. A könyveket például senki sem nevezi “sajtónak”. A sajtó olvasása pedig itt ugyanolyan szenvedélybetegség, mint a dohányzás vagy az alkoholizmus.

Az emberek tehát még olvasnak, hallgatják a táskarádión a híreket, a béke jeleit fürkészve.

Nagyon nehéz állandó várakozásban élni, a jobb napok reményében, ha folyton arról kell meggyőződnöd, hogy a beköszöntő hónap még szorongatóbb, mint az előző. Mit csinálunk? Várjuk, hogy megvirradjon Boszniának. A rádió, a tévé, az újságok tizenöt hónapja ígérik a békét. Pedig tulajdonképpen nem tudni, melyik az a kívánatos irány, amerre a háborút fordítani kellene. Akiknek ez a dolguk, azok nem határozták meg sem a háborús, sem a politikai célokat. Így aztán a napok és a hónapok reménytelen várakozásban telnek, várjuk a békét vagy a szabadságot, noha e szó jelentése teljesen ködös.

A háborúban megéltem olyan pillanatokat, melyeknek szabadság-ízük volt, és ez nem paradoxon. Ezekben a pillanatokban “boldog voltam, mert félelem nélkül tudatában voltam önmagamnak” (Benjamin). A háborúban a szabadság szó teljesen mást jelent, mint egyébként; nem az egyén szabadságát annak metafizikai dimenziójával egyetemben, amit ekként a lágerben is meg lehet élni. A háborúban e szó jelentése a közösséghez fűződik, a kollektívumhoz, mely egyenlőségjelet tesz a béke és a szabadság közé.

A közösség szentség, mely szótlanul tűr és vár. Így van ez Szarajevóban is. Így volt ez abban az időben is, amikor még jártak a trolik: elmegy az áram, az emberek kiszállnak anélkül, hogy visszakövetelnék a jegy árát; mások beszállnak a veszteglő járműbe, rendesen érvényesítik a jegyüket, és türelmesen, órákig várják, hogy megjöjjön az áram, és elinduljon a troli.

Mivel a mi időnk mitikus idő, az elkötelezett egyén, az, aki “a saját valóságát gondolja”, saját “karizmájára” ismer abban, amit tesz. Hiszi, hogy hatása az események menetére döntő; nevet ad az utcáknak és a népeknek, és azon van, hogy szavai eljussanak azokhoz, akik meg tudják valósítani ezeket az ideákat. Missziója során számít a dicsőségre, mivelhogy ő mondta ki először ezt vagy azt. Tehát fizetséget követel az eszéért. Nem ezek az álmok groteszkek, hanem a meggyőződés, mely hozzájuk társul: hogy vannak olyanok, akik meg tudják valósítani az ideát. Ilyen egyének azonban voltaképpen nincsenek.

Walter Benjamin leírja egy beszélgetését Brechttel, aki ez alkalommal kifejtette a fasizmus kritikáját. Brecht olyan ember benyomását keltette, aki “akkora erőt sugároz, mely képessé teszi őt arra, hogy szembeszálljon a fasizmus erejével”. Karizmája a történelem mélyéből buzog föl, ami nem sekélyebb annál a forrásnál, amiből a fasiszta erő tör elő. Ez illúzió volt. Ám mi olyan korban élünk, amelyben már ez az illúzió sem lehetséges, mivel a világ nagy egyéniségek nélkül maradt. A politikában sem találni ilyeneket. Nincsenek olyan egyének, akik felkínálnák a világnak megmentő víziójukat, és olyan sincsenek, akik valóra váltanák ezt az illúziót.

A háború mitikus idő. A világ polarizálódik, és az ellentétek szembeszökővé válnak. És minden tiszta, mint a gyermeki világban. A gyerek azt mondja: olyan hideg van, mint a mennyországban, mert azelőtt annyiszor hallotta a szólást: olyan meleg van, mint a pokolban. Morális vigasz után kutatva, teljesen infantilisan, csakis saját magamnak, a következő felosztást eszeltem ki: Szarajevóban lenni annyi, mint az igazság világában lenni; amott a városon kívül, ahol a fasizmusok őrjöngnek, az emberek a hazugság világában laknak. Közben tudom, hogy infantilis vigaszról van szó.

Nap mint nap végigmegyek a mészárlásokról elhíresült utcán, és átvágok egy passzázson, melyben van egy kirakat reklámfotókkal. Az egyiken négy ejtőernyős látható, amint táncot járnak a levegőben; arcukon mosoly, eltölti őket a szabadság érzése, mivel tudják, hogy repülnek. Nincs semmi angyali a jelenetben: mosolyuk hisztérikus, talán a hátizsák miatt, melyben még mindig ott pihen az ejtőernyő. Bizonyság arra, hogy mindennemű szabadság elkerülhetetlenül összefügg a kockázattal. És noha világosan ki lehet venni az arcukat, egyéni sorsaikat törli a fénykép aláírása: Produkt von Kodak. Szóval a reklám magát a fényképet, annak felülmúlhatatlan koloritját reklámozza. Ez is egy adat a korról, melyben a kritikát végleg felváltotta a reklám.

Ebből fakad az állandó rossz érzés – hogy miközben lejegyzem ezeket a mondatokat és az összes többit, a háború reklámját írom.

Ezzel véget ért minden beszéd a szabadságról.

 

Semezdin Mehmedinović (1960, Tuzla) – 1996 óta Amerikában élő szarajevói költő, akinek Szarajevó blues című kötete, mely különféle műfajú szövegeket vegyít szabadon, a legjobb boszniai háborús irodalomnak számít. Számos nyelvre lefordították, Amerikában is sikert aratott. Mehmedinović szövegei a Magyar Lettre International 67. és 69. számában is olvashatók magyarul. Versek találhatók tőle a Vár Ucca Műhely 2002/3-4 számában és a Fosszília 2003/3–4. számában, Orcsik Roland fordításában.

*

A szarajevói városi könyvtár épülete (A ford.)

*

Ferhadija: Szarajevó sétálóutcája (A ford.)

**

Pale: Helység Szarajevó közvetlen közelében, a háború alatt a szerbek főhadiszállása volt (A ford.)

*

Markale: szarajevói piac (a ford.)


http://www.szinhaz.net

PROGRAMOK

  • Szerb Antalról: kötetbemutató beszélgetés
    Havasréti József / Pálfy Eszter / Kisantal Tamás
    2019. június 14., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)

  • Keresztesi József: Inverz Ophelia (könyvbemutató)
    2019. június 15., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)
    Beszélgetőtárs: Görföl Balázs