Futóeszkimó

 

A befagyott tó jegén a lékhez közelít.

Amihez még senki sem ért.

Azt, hogy ott van, a fene se érti.

Húzza a korcsot maga után.

Ami a lelke is lehetne akár.

Vagy megfagyott szánhúzó szamár:

ügyetlen kutya.

Ha belenéz, mit fog látni majd?

A tükörben ki vetkőzik át?

Vajon hányadszor sikerül

a semmi-másikért

megölnie magát?

 

 

Futónap

 

Az ikertestvérére gondol.

Hogy kivág a napjaiból egy

szeletet a hiánya.

 

Róbertnek hívták. De

mindenki Robikának

hívta a családban. Zárt

intézetben lakott. Lakatták.

Éjszakánként tudott

beszélni, és kontinenseken

biciklizett át vidáman.

 

“Igen. Kontinenseket láttam

megmozdulni a szemében.

Hiába folyt a nyála a folyosó

kövére.”

Fújtat. Ez egyre inkább a lelki-

ismeret-furdalás. Az elmaradt

látogatások, szomorúbbnál-

szomorúbb főzetek, főzelékek,

és az “én nem tudok még egyszer

ránézni”-k miatt. – Ahogy

működni szokott az önzés

bonyolult rendszere.

 

Fújtat. Nincs nap. Mikor

elő ne ugranának homályos

képek. Nincs nap. Mikor

(abba) a tükörbe bele ne nézne.

 

 

Futótél

 

Hideg a keze. Törik. Az út. A kavicsos.

A tó visszafelé is tükör. A halak átlátszóak,

mint régen az az üvegharcsa a nappaliban,

amiben egy szégyellni való rokon vére

kavargott homályosan.

 

Mindenki tévedjen el saját telében,

mondja. És arra a rokonra gondol.

A vérére. Vajon, hogy került a hal

belsejébe? Kiszívta a nagypapa a

kígyóméreggel együtt negyvenötben,

aztán beleköpte, fesse csak meg a családi

ereklyét? Vagy abban tárolták a bűvös

ribizlibort a háború alatt?

 

Hideg. A keze. Átlátszó, mint az út,

ha téves. És az a vér. Aminek az ízét

érezni véli, mikor a saját száját harapja el.

Nehéz kapcsolat egy távoli személlyel.

Egy tévessel. Aki talán világítótorony-

őr volt. Magának való.