Inga

(részlet)

Konrád György  próza, 2008, 51. évfolyam, 5. szám, 500. oldal
Lapszám letöltése
PDF-ben

Megy a gyalogos városkutató, megy a túlélő a halál felé, ki milyen sietősen lépked. Olyanok az alkatrészeim, mint ez az elöregedett pesti városrész, ahol nincs egy épkézláb cégfelirat, kocsma, valami, ami friss életet sejtetne. Van trafikálás a sarkon, van lopott négykerekű kocsin hordozott fémhulladék, amit egy csóró legény bevisz az ócskavasfelvevőbe. A keresztet is ellopták, a márványszobor kőujját letörték. Egészséges nők és férfiak álldogálnak a menhely előtt, panaszmesterek. Egy fehér, kövér nő behív: ráérsz egy kicsit? Végre egy kávézó! Fiatalemberek kedvesen arcon csókolják egymást. Egy kis parkban a padon ülve az újsággal a kezemben elalszom, futball-labda esik az ölembe. Nekem minden templom és minden kocsma jó. Még a szememben van az utazási iroda hirdetése: vadevezős, sziklamászós, barlangba kúszós, őserdei és északi-sarki kalandtúrákat kínál. Biciklis egyenruhában karikáznak a sisakos, fényes fenekű divatosok, kövér kislányok vonulnak fagylalttal, sportsapkás idős férfi fut a kutyájával, az esőcsatorna fölött marad a szemnek egy szelet ég. A Time caféban meztelen vállú és alhasú fiatal nők emelik a magasba a kontyukat. Mámorítóan sok italosüveg borítja a polcokat, árad a fiatalság könnyű, színes ruhában. Vonul a piros inges, fehér nadrágos, ősz szakállas kopasz festő, mellette répapirosra festett hajú nő masíroz és telefonoz. Egy nő tarka kabátban és rózsaszínű selyemnadrágban a szomszéd asztalnál dohányozni próbál, de a keze reszket, és a cigaretta nem akar beletalálni a szájába. Megnyalja a kezét, felborzolja oldalt stuccolt haját, hússalátát fogyaszt látható élvezettel, de szétzilálja. Egy mellékutcai kínai vendéglőben kötök ki, a helyiség mélyében telepszem le, innen egy üvegfalon át bámulhatom, hogy a szakács kampós villával kiemel egy nagy húscupákot az egyik fazékból, belemártja egy másikba, hosszasabban benne tartja, és amikor kiveszi, a hús égőpiros. Egyik város akár a másik. Amúgy köszönöm, hogy emberek és tárgyak közé helyeztettem. Folyamatos vigasz, hogy vannak dolgok körülöttem, öreg emberek, fák, kabátok, kutyák, írógépek, biciklik szépsége. Hazamegyek a szobámba, kiülök a teraszra, s ha mozogni van kedvem, ez a tér is elég. Nagyobb, mint a sétarekesz egy börtönudvaron. Hangyamenet húz át a terasz kövezetén. Mi lesz veled kishangya, ha beleragadsz egy mézcsöppbe, kivel osztod meg a vonaglásodat. A tekintet elmerül a tárgyában, az asztali lámpa, a teáscsésze, a hamutartó, az írógép és a pipa véges kinyilatkoztatásában, az egyszeriségek buta özönében. Ha engem kérdezel, sokszorozni szeretném a világot, isten viszont egy. Hivatásbeli érdekem fűződik ahhoz, hogy a szemlélhető világ végtelen számú elem véges kombinációja legyen. A végtelenség nem az én üzletem. Árnyékot keresek az örök fényben.

Nem rajongok a vadságért, és szeretek játszani a világ kétértelműségeivel. Mellőzöm a szent könyvek kánoni erőszakosságát. Mindig az érdekelt a legjobban, hogy én magam mit gondolok valamiről. A próféták állítólag tiszta sugallatra írtak. Lehetetlen, hogy ne javították volna többször is át a szövegüket, hogy jobban tessen. Nem akarok semmit az olvasóimtól, nem parancsolgatok nekik titokban sem, és nem biztatom másra őket, mint a legszabadabb szervüknek, az anyanyelvüknek a fesztelen használatára. Tartozom a kortársaimnak azzal, hogy megörökítsem őket. A másik emberről riasztóan keveset tudok, ha írok valakiről, elfog a szégyen, hogy az együtt eltöltött idő hosszúságához képest milyen sovány az emlékképem róla. “Nem emlékszem,” mondják a korombeli emberek, mintha a múlt valami szürke plasztik lepedővel volna leborítva, mint a halott az utca kövezetén. Minden papír előbb-utóbb mások szeme elé kerül, s ha egy író meghal, el szokták olvasni a hagyatékát. Évtizedeken át úgy aludtam el, hogy hajnalban jöhetnek, és idegen férfiak olvassák majd el azokat a kéziratokat, amelyeket a feleségemnek sem mutattam meg. Neveket sem akartam leírni, nehogy bajba hozzak másokat. A fordulat után már nem tartottam ettől, de nem akaródzott elfelejtenem, hogy a biztonságunk egy szép napon füst és pára lehet. Észleltem, hogy már senki sem bánja a nyilvános megemlítést. Lehet, hogy az arcképpingálás a közszolgálatom. Amit nem jegyzek fel, az nincs. Rendet kellene raknom a fiókomban, annyi holmit gyömöszöltem bele, hogy már magam sem tudom, mi van benne. Múltérzékenységem élesedik, jövőérzékenységem tompul. Ami megtörtént, annak teste van, a tervek viszont csak ködalakok. Az évek múltával mindinkább figyelmesen, sőt vágyódva nézem a múltat, akárha mese volna. A kevés és a sok, az üres és a túlzsúfolt a teremtő egyazon művének különböző szelvényei. Megvannak már a sűrítési technikáim, az üresjárat is hoz valamit, vak tyúk is talál szemet. Legyen tehát egy fejezet, amelyben ide hívom meg a barátaimat, és amit eddig nem tudtam megcsinálni sehol sem, azt itt, a kertemben fogom odagondolni arra a színpadmaradványra, amely még a tizenkilencedik századból maradt itt a zsidó kocsma udvarán terméskövekből, amelyekből bástya, azaz kerítés lett és kőviskó.

Olyan könnyen zuhannak egymásra a testek! Hála a kiválasztottnak, van valaki, aki jóváhagy, van házam, bírám és föloldozóm, van egy ember, aki előtt nincsen szégyenem. Ha a szeretetnek erkölcse is volna, azt tanácsolná, hogy a tárgyát ne terheljem túl magammal. Tapintatosan félrevonulni, tisztelni a magányszükségletét, és inkább csak akkor jelen lenni, ha neki van szüksége rám. Beleszeret az ember egy édes lányba, nem történt semmi különös, csak éppen neki adta az életét. Aztán kiderül, hogy mama, édesanya, anyaszörny. Nézed a kedvest, fények játszanak az arcán, egyelőre simogat, vadmacska, hiúz. Ha a gyerek lenni kíván, legyen. A szerelem valósága a gyerek, ő marad, a párosodás elfelejtődik. Úristen! Ki ez itt mellettem, és már mióta?! Kedvesünk a világ női arcát viseli oldalunkon, és a női elemet zsendíti fel a kövezet alól. Amíg a páromat öleltem, éreztem, hogy sohasem tudom bekalandozni ezt a testet, és veszélyesen hittem, hogy nem vagyok egyedül. Jó volt annyit adni neki, amennyim volt. Ígértem, hogy sírig ólálkodom körülötte, és szívinfarktusig szolgálom, de időközönként meglógtam. Nem akartam eltűnni, de féltem attól, hogy nem tűnhetek el. Kedvesem behúzódik, én meg kiterjeszkedem. A hölgynek a kevés is sok, az úrnak a sok is kevés, és csak azért hátrál, hogy előremenjen, mert minden lemondása megtévesztő és ideiglenes. Néha magam is idegenkedem a saját tagbaszakadt közléseimtől. Pontosságkísérlet, valami igazság után nyúlok, de amihez hozzáérek, az mind kétes. Az elképzeléseket túlságosan is könnyen kitalálhatónak érzem. Minden történet úgy-ahogy adódott, talányosabb, mint a konstrukció. De mert mindennap sok történik, nem úszhatjuk meg az éles képszerkesztést. Futunk egymás mellett az idővel, a versenyben azonban biztosan lemaradunk. A történetnek eleje és vége van, mint egy utazásnak. De mitől történet egy történet? A jelentős kerekségétől? Az irodalom kaland: ki tudja, mi jut az eszembe, és hogy a felidézett események közül mit fogok elbeszélni? Horgászat az érzelmes emlékezetből. Ha majd lesz gyerek, akinek nem kell a mese, akkor majd panaszkodhatunk. Ízelítők a bajokból és az extremitásokból, munka a megszűnés ellen. A beszélő átmegy olyanokba, akikben még nem volt. Szól a végről, hogy meglóghasson előle. Ez a mai nap a regény, a mindenkori mai nap, amelynek nincsenek az időben határai, nincsen eleje és nincsen vége, csak éppen tart, kezdetet és véget az utólagos intervenció hasít belé. A reggeli cselekvésfüzér elvégzése közben áldást kértem a nagycsalád minden cselekedetére. Egy öregasszony megy a járdán velem egyvonalban, a kalapja, akár anyámé; az aluljáróba levezető lépcsőn erősen fogódzkodik, vigyáz, hogy el ne essen, magában beszél. Várj csak, te is nemsokára fogódzkodsz és magadban beszélsz.

Az irodalom kisebbségi mű, az írók és az olvasók mindösszesen még mindig olyan csekély minoritás, hogy az egész világirodalmat az olvasóival együtt kis globális összeesküvésnek is tekinthetjük. Hozzásegít ahhoz, hogy az legyél, aki vagy. Mostanában tapasztaltam, hogy régi barátokkal, diáktársakkal milyen könnyen és természetesen folytatódik a beszélgetés közel fél évszázados szünet után. Ha ez az élőkkel lehetséges, akkor a halottakkal is lehetséges, folytathatom magamban őket, beszélgethetek velük. Percenként elvesztem az egész világot. Senkit sem vesztettem el. Az ember nem tud megszabadulni a rá váró csapás közeli eshetőségétől, amelynek a másik ember a forrása. Valószínű, hogy az elhúzódó együttélés a lopakodó háborúval a köznapi életnek ugyanolyan megszokott kísérőjelensége lesz, mint a közlekedési balesetek. Vagy hazaérek ma este, vagy nem. Az autózás nem terror? Vannak és lesznek emberek, akik szenvedélyesen vadásznak az embertársaikra. Az ölés szenvedélyét különböző alkalmak és ürügyek ki tudják csalni. Egy hívó szó kell, csak egy kis ingerlés, és Káin jön. Káint nem lehet száműzni. Jelen van. Nem kell sok a felbosszantásához. A testvérgyilkos a faj emblémája. Miért öli meg Káin Ábelt? Irigységből. Mert az ő áldozatának a füstje nem száll fel olyan szépen az Úrhoz, mint Ábelé, akin áldás van, őrajta meg nincs. Az áldás, akár a szerencse, egyenlőtlen, az Úr nem mér egyenlő mércével. Amíg van egyenlőtlenség, amíg van ok irigységre, amíg van sértett neheztelés, addig van bosszú, van rablási, felperzselési és ölési vágy. Nem lesz olyan kor, amely az ölés szenvedélyét biztonságosan ártalmatlanítja. Az önuralom, a lelki egészség, az arányos önismeret ritka adomány. A hibás egyed úgy működik, mint egy csőtörés. Egy gyufaláng nem nagy, de óriási robbanást okozhat. Nincs külső biztonság a bennünk és embertársainkban rejlő pusztító erővel szemben. A szorongást valamelyest enyhítheti a tisztánlátás, a felkészülés arra, hogy a csapás bármikor jöhet. Kié vagyok, ha isten kezében vagyok? Hogy a Gondviselés bábuja, sorsom játékszere lennék? Van-e sorsom? Van, mert kezdődik, végződik, és közben történik valami. Azzal, hogy elolvasom, meg is valósítom. Az a dolgom, hogy betöltsem a sorsomat. Együtt írjuk tőlem független események végtelen tömegével. Hogy tegnap megsejtettem, nem kezesség arra, hogy ma is sejteni fogom.

Eltemettük öreg tanárunkat, akinek a munkáit diákkoromban csónakban, villamoson, éjszaka és a pad alatt olvastam. A fordítási gyakorlatok alatt félrehajtotta a fejét, és egy-egy keresett szó kapcsán annyit mondott el, amennyit akart, kihorgászott egy megoldást, az ablakon át a messzeségből. Most benn van a dobozban, megy az üzem, a sírás, a fátyol, a circumdederunt, a jiszkadal-jiszkadal, szeretett keresztény testvérünk, szeretett zsidó testvérünk, veled is annyi minden történt, ami mindösszesen nagy semminek bizonyult. Az öreg azért görnyed, mert földre nyomja ballépéseinek és a mulasztásainak a súlya. Átlógnál, papa, a teher alól a túlvilágra? Át bizony, fiam, ha elhinném, de mert csak az itteniben hiszek, inkább cipelem. Mik voltak ezek az egyensúlyzavarok? Most ezt temetjük, most meg azt temetjük, elmegy az ismerős, jönnek az ismeretlenek, mi pedig, kedves kortársak, együtt somfordálunk ki az ajtón. A ravatalozóban az emberek szeretnék köszönteni egymást, de nem merik, csak laposakat pislognak, és ájtatosan összeteszik a hasuk előtt a kezüket. Jönnek az örökösök, feltúrják a szekrényt, személyes holmikat csipegetnek, aztán a sok papírt, fényképet ládába teszik, és örvendezve viszik a mozsarat, a gyertyatartót, meg némelyik fennmaradt velős mondást. Ezt az öregedési mesét, ezt az unatkozó kiszorulást abbahagyhatnám, ebből semmi jó nem jön ki. Ha még van valamennyi időm, azt miért is vesztegetném a hanyatlás részletezésére? Jellemzőbb rám a visszatérő, ritmikus megújulás. Peripatetikus, járva, sétálva, vándorolva, utazva tanulás! Körüljárni a vizsgált tárgyat, akár egy várost. A visszaemlékezésnek a továbbhaladás a feltétele. Az ágyam és az asztalom néhány lépésnyire van egymástól, ide-oda bolyongok közöttük, szaporábbra vált a felvillanások és az elhomályosulások ritmusa. A lekonyuló, ballisztikus ív nem program. A halál legyen baleset, és nem az előkészületek koronája. Az ember megy az utcán és elesik, majd már a lelke sétál tovább a messzeségbe-magasságba, és visszatekint arra a kupacra, ami volt. Meddig nézze? És aztán? Nincs aztán. Egyáltalán? Egyáltalán. Dögletes.

Az állásfoglalás és a szemlélet között tétováztam, ez a falusi visszahúzódás volt az én válaszom arra, hogy tudok-e kelet-európai író lenni. A fenyegetettség állapotát gondolatébresztőnek tartottam, de a fenyegetettség csak akkor érzékelhető, amikor közel jön, amikor muszáj tudomást venni róla. Gyerekkoromtól fogva megvolt belőle a kellő nagyságú adagom. Ellenzékbe húzódtam, ott legalább történik valami. Mondanivalómat epigrammatikus-lakonikus aforizmákba rejtettem. Az egyik példányt vasládában a pincében elástam. Ki a banálisból a paradoxba. Postáztam a kézirataimat, elmentek a bőröndök, jött értük egy diplomata, ezt már csak Nyugaton fogom megkapni, két nehéz táska tele jegyzetekkel. Már minden elcsomózva, internálva vagyok a jelenlétbe. Elemi dolgok körül kering a képzelet, végiglapozom a különböző házakat, ahol laktam Berettyóújfalutól San Franciscóig. Szálldos a kamera a helyszínek között, egymást váltják az otthonok, a családjaim, a szerelmeim, a válások, a mindenütt otthonlét, az elvágyakozások, mindezeket összeköti a test, a vér, a rokonság, az elemi kapcsolatok. Ébredések nők mellett, nem a nagy szerelmi fesztiválok, hanem még csukott szemű, bújós gyengédségek, aztán megriadások, eltűnni akarások. Egy képzelt nap alatt valószínűtlenül sok emberrel találkozom, egy nyugvó ember fölidézi máshol való nyugtalanságait, rengeteg helyszínen megfordulok, annyi helyre megyek, amennyi egy napon tökéletesen lehetetlen. Álom a városról, budapesti utcákból áttévedünk spanyol vagy orosz városok utcáiba. Téli napfény, nyakig a földszint alatt, kilátok az ablakon, erős szél fúj, hordja a száraz, őszi vadszőlőleveleket.

Gondolkodó és felkészülő vakációhoz elég a világból egyetlen sziget, jó borok, pálmák, kövek, felszabadulás a hazai gondok alól. Kora ősszel erre a szigetre emigrálok, ahol nincs tél, csak januárban egy kis hűvösség, és tíz nap közül csak egyen borul be az ég. Magas, csupasz árboccal úsznak a motoros vitorlások, a parti sétány alól vízlocsogást hallasz, éppenséggel láthatsz néhány bátortalan felhőcskét is, hamar elfoszlanak. Minden, ami történt, bennem lappang; az emlékezetemből többet lehet kihorgászni, mint hinném. Az életem nem volt vereség, inkább válasz egy kihívásra, egy feladat olyan-amilyen megoldása. Október elején ezüstterítő borul a sekély, meleg, dalmát tengeröböl sötétkék vizére, és elvakítja a parton sétálót. Fejek merülnek föl a habok közül, a testek kinyúlnak, ugrándoznak, és nekilátnak a boldogságnak. A többség kiszabadítja a testét a ruha börtönéből. Van kiábrándító szabadulás. Nem öltözöm be nyaralónak, nem cipelek strandfelszerelést, télen-nyáron, vízparton és színházban zakó és nadrág van rajtam. Egy hedonista helyet foglal a Három Pálma teraszán, a színház tövében. Kis motoros hajók szántják a felszínt, áthasítják a fényes szőnyeget és kikötnek. A csavargás gyönyöre sohasem hagy cserben, fenyőlevélszagban mámorosodom. A kis csónakok szertefutnak a többi szigetre. Muslinca szállong a bor körül, kőfalak között, sűrű levelek alatt megotthonosodtam, egyedül vagyok, a sarokban két nő hadonászik ceruzával, az egyetlen vendég füldugót használ, így sikerül szinte semmit sem hallania. Előtte kerek tálcán a só, a bors, az olaj és az ecet kis hasas üvegekben. Aki a Három Pálma teraszán ül, kis megvetéssel nézi az izgatott érkezőket a katamarán kikötőjében, vagy az izgatott távozókat, akik lélekben már nincsenek itt; én azonban még egészen itt vagyok. Szívesen nézem a szilárdan megépített pincérnőket, a három nővért, vastag ajkuk van, mind a háromnak kíváncsi és jóindulatú a mosolya, kedvelik az idős, furcsa vendéget, kérdezgetik, hogy mit kér, kicsit zavarba jönnek, amikor rájuk mosolyog. A furcsa vendég mindig nagy borravalót ad. Az egyik bástyán egész évben a költők mondják a verseiket. A márványasztalon törkölypálinka, kávé és ásványvíz erősíti a vendég biztonságát, egy-két pipát elszívott már, hamarosan barátságos lesz. Semmilyen előadásra nem megy el, szeret minél kevesebbet ott lenni, ahol illenék, ahol elvárják, ne légy olyan lelkiismeretes, nem vagy olyan fontos, megvannak nélküled. Pirosodnak a felhők, elpihennek a tarka motorcsónakok. Egy hatemeletes, hófehér hajó megmozdult. Nem lenne jó egy hónapot itt tölteni? Felszabadíthatnád magad, suttogja az ördög, jó borok, kövek, pálmák, gyönyörködés. El kellene menni egy kevésbé forgalmas helyre. A szigeten árnyékból napra megyek, napról árnyékba húzódom, a fényért nem fizetek, ingyen padokon szoktam boldog lenni, hálás vagyok a jó ízű lélegzetvételért.

Keskeny kőlépcsőkön ereszkedem le a sötét parti sziklákhoz, nagy fenyő hajlik fölém, körülfog a nyugalom. Nem kívánom ezt az állapotot semmi másra felcserélni, a tenger mosta vörös sziklán hanyatt fekve, behunyom a szemem, a felszabadulás érdekel a képzelt kötelmek alól. Biccentek egy korombeli sovány nőnek, aki a tengerbe ugrik, és szép mozdulatokkal úszkál a csónakok között, de mert csak félig emeli a feje fölé a jobb karját, arra lehet következtetni, hogy fáj a jobb válla. Minden jel arra mutat, hogy a természet gazdája kedveli ezt a szigetet, és különös részrehajlással mosolyog rá. Nekem elég, ha itt a szigeten a pénzemért szállást, ételt és italt kapok. Egy tengerparti faragott kőhasábon ülve fogalmazom a tudósításaimat. Szürke az ég és vasszínű a tenger, szél támad, pohárkoccanások, három író ciprusok alatt Danilo Kišről beszélget, s mikor az idős vendég beszáll a motorcsónakba, a könyökénél fogva támogatják, újabban valamivel ingatagabb lett. Kisfiú lovagol a papa nyakában, kapargatja a fejét, kócolja a haját. Ez helyeselhető. Lehet egy tengerparti faragott, nagy kövön is olvasni. Mellőzöm a fülemet és a szájamat, legalábbis nem működtetem őket, elég, ha a szem és az agy tevékenykedik, no meg a végtagok. Itt van a dolgozószobám egy rövidke mólón, körülötte az öböl vize a finom hullámok alatt, amelyeken a napfény szórakozik, hol sötétkék, hol meg bordó. Tisztán látszik a kavicsos tengerfenék, és a köveket borító ingatag mohaszőrzet. Szemem előtt szőrtelenített, barna combok vonulnak, előttem három pálmafa áll. Minden valahol-lét paradicsom és börtön, be vagy zárva a mai napba. Iramodj! Hova mentél? Nem tudja senki sem, tünékeny az ember. Egy padon ülök, kék tengerút vezeti a szememet a messzeségbe. Jobbra az öböl, balra egy szigetlánc, két zöld fal között ki-be járnak a hajók, dörögve ostromolják a parti sziklákat a hullámok, ragyognak a napfény verte kőfalak, ilyen áradó fényben a búskomor sem bírja elhessenteni a derűt. A városok az én agyamban egybeérnek, hazamenés fáradtan a párommal, az éjszaka mélyén mindenki megy a saját szobájába. Szétszaladtak az egérkék, cincogtak, amíg bírtak, aztán, mars vissza a fekete lyukba, és kezdődhet a gyakorlat holnap elölről.

Ki vezet a rögtönzéseimben? Valaki, aki előre ismeri és érti a sorsomat? A sorsom nem én vagyok, mindig eltérés van közöttünk, én valami mást akarok. Hogy a Gondviselés játékszere lennék? Mindenesetre én is játszottam. És jöttek az élmények. Ó, édes nehézkedés: az eszmélés reggelén egy fiú ráfekszik egy nőre, és egy nő önmagával betakar egy fiút. Volt egy barátom, nem is egy talán, akivel sosem untam a beszélgetést, a barátnak a szíve, az agya tetszik, ha ott is lappang a fizikai tetszés, hiszen barátunk a maga teljes testi valójában tetszik nekünk, a girhes csak úgy, mint a köpcös, a tökéletlenségekkel együtt tetszik, egész valójában, amelyhez leginkább az arcát képzeljük hozzá, a hunyorításait, a fintorait, a mosolyait és az elszomorodásait, elkomolyodásait, a beszédességét és az elnémulását. Az embernek minden jár, ami a világon van. Kell a napfény és kell az árnyék, a szabad tér és a zegzugos sikátor, a hátsó udvar és a park, kell a kő, a víz és a nagy fa.


PROGRAMOK

  • Szerb Antalról: kötetbemutató beszélgetés
    Havasréti József / Pálfy Eszter / Kisantal Tamás
    2019. június 14., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)

  • Keresztesi József: Inverz Ophelia (könyvbemutató)
    2019. június 15., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)
    Beszélgetőtárs: Görföl Balázs