(Előföltevések) Kilencvenhét esztendős alkotó munkáját kézbe venni: óhatatlanul türelmet, megértő tapintatot kíván. Gondolhatnánk. De Takáts Gyula esetében rosszul gondolnánk: a költő Hol is a Volt című verseskötete iránt fölösleges gesztus volna elnéző jóindulatot tanúsítanunk. Fölösleges, hiszen a négy ciklusba sorolt huszonkilenc vers újabb fontos állomást testesít meg a tiszteletre méltóan hosszú költői pályán. Ez előzetesen is gyanítható. Amint az is: késő modern, de nem naivan későmodern poétika alakítja e lírai szólamokat is. Ha pedig a Szirtes Gábor jegyezte utószóval kezdjük az olvasást, az azt nyitó idézet tovább árnyalja (miközben fokozza, persze) előfeltevéseinket és várakozásainkat. Takáts 2005-ös naplójegyzeteiből (Öt esztendő Drangalagban) szerepel ott néhány fontos mondat: “Csak ketten maradnak önzetlenül mellettünk. A természet és a művészet. Kell-e náluk erősebb és jobb barát. Csu Fu erre régen rájött, és így él Drangalagban”.

(Hagyomány és személyiség) Drangalag és Csu Fu az irodalmi képzelet termékei. A szerző művészetében bő két évtizede játszanak lényegi szerepet. Az idillikusan békés természeti táj és a bölcsen szótlan keleti művész léte, jelenléte által a kötet – látszólag legalábbis – a szerepvers költészeti hagyományába, egyúttal pedig az utópia művelődéstörténetébe ágyazódik. A személyesség effajta tárgyiasítása révén téve lehetővé a személyiség (szerző, lírai hős és befogadó személyiségének) nyelvi önmegalkotását.

(Szerepversek?) A szerepvers műfaji bonyodalmait tisztázni kevés a recenzensi illetékesség. Annyit azonban jeleznünk kell: a bonyodalom alapvetően abból származik, hogy a szerep, a maszk fogalma előzetes – szövegek, művek előtti – személyt és arcot feltételez. Ami, tekintve, hogy a versbéli személyességet a vers maga teremti meg, meglehetősen ingataggá teszi e kategóriát. (A szerző és a versbéli alany azonosítása kínálna megoldást – ám egy ilyesféle, még ma is népszerű befogadói művelet alighanem csak a problémák számát gyarapítaná.) Hogyan tekintsünk tehát Csu Fura? Személyes költői alakmást lássunk benne? Vagy eltávolított lírai hőst (Csu Fu egyrészt keleti alak európai versközegben, másrészt egyes szám harmadik személyben beszélnek róla a versek)? Annyi talán megkockáztatható: a Hol is a Volt a bukolika érzésvilágát keleti szerepminták felől veszi birtokba. Mégpedig a pannon táj eleven díszletei között. Megengesztelődött természetlíra, mítoszi allúziókkal – mondhatnánk, újabb, remélhetően nem teljesen elhibázott fogalmakat hozva játékba.

(Utópia?) Utópia volna Drangalag – nem társadalmi, de személyes méretezésben? Vagy allegorikus kifejezése, példázatos fölmutatása annak, amit a szebb létmódok iránti vágyakozás állít elő – voltaképp mindannyiunkban? Utóbbi olvasatra hajlunk. Szeretnénk hajlani. Hiszen utópiaként értelmezve e különös tartományt arra kellene jutnunk: amennyire vonzó, annyira elérhetetlen vidéken járunk a kötetet lapozgatva. Amilyen csábító, olyan valószerűtlen e képzelt világ. Valószerűtlen, s mert utópia, megvalósíthatatlan. Holott Takáts egész lírájának vissza-visszatérő motívuma a létezés otthonos szépségébe (s attól elválaszthatatlanul: a költészet szép otthonosságába) vetett bizalom. Létbizalom – nem a tragikum dacára, hanem a tragikum okán.

(Hang és forma) Rövid sorok, távoli rímek, kötetlen versbeszéd a jambusok túlsúlyával: mondókaszerű, a gyermekversek játékos egyszerűségét megidéző szövegek beszélnek itt a Van, a Volt, az égi rend és a régi ház tünékenységéről – s múlhatatlanságáról. Az elmúlásról, az emlékezésről – s az elmúlásban és emlékezésben egyaránt megőrizni kívánt méltóságról. A “pillanat-világ” (“A közelítő tél után”; 10.) földi tapasztalatával a “még több égi Van” (Árnyékától kérdi; 19.) remélt bizonyosságát szegezve szembe; a “némán elvillant tavasz” (Mért is kérdené; 25.) sötét emlékezetét az “Olyan Egész a Van, / mint rügyben az idő” (Mint rügyben az idő; 33.) megélt misztikájával fényesítve át. Ebből ered a hangvétel elégikusan derűs teltsége, amely az első soroktól az utolsó szavakig meghatározza a verssorozat retorikai jellegét. Ez a minden elemében míves, ám egy pillanatra sem művi beszédmód egyszerre viseli magán a magasztos klasszicitás és a köznapi esendőség jegyeit. Akkor is, ha tájszavakkal, archaizmusokkal él (izen, rigász stb.), s akkor is, ha irodalmi utalásokat tesz, költőelődök előtt tiszteleg (Berzsenyi, Babits, Hölderlin…). (Olykor azt érezni: Csu Fu mellett van még egy lírai hőse a kötetnek: a többször idézett és megidézett Berzsenyi, aki “dőlt háza fölé /eget emel” [Dániel; 12.]…)

(Motívumok) Kő, fák, pince, kert és berkek; hegyek, hattyúk, hold, nap; könyv, vers és rajz; mindenekelőtt pedig a létbölcselet távlatait megnyitó Van és Volt, út és tovább azok a motívumok, amelyek Csu Fu létezésének és eszmélkedésének feltételeit kijelölik. A teljesség titkos igézetéről mindemellett szembeszökő gyakorisággal ad számot a fény motivikája. Arról a tapasztalatról tehát, amelynek értelmében élni, “mindig együtt a fénnyel” (Barátainak, a hegyről; 7.) hihetőleg csak abban a világban (és abban a személyiségben) lehet, amelyben a fent és a lent valósága együttáll: “eggyé ragyog / az égi rend / s a berki lápvilág” (Eggyé ragyog; 21.). (Külön elemzést érdemelne, mennyiben más felfogást von magával ez a motivikus megoldás, mint Nemes Nagy Ágnes Között című versének hasonló képisége: “Egy sáv fekete nád a puszta-szélen, / két sorba írva, tóban, égen, / két sötét tábla jelrendszerei, / csillagok ékezetei – // Az ég s az ég között.”) S amely világban puszta káprázatnál többnek ígéri magát az angyal, aki “a sűrű nádból / azt a strófát kiveszi / és válaszul a Fényt / zsombék között / Csu Fu elé teszi” (A Láthatatlan és a Fény; 23.).

(Természet…) Jóformán bárhol ütjük föl a vékonyka kötetet, természeti képet s természeti képbe szervesült emberi jelenlétet találunk. Természet és ember párbeszédét végső soron megoldhatatlan, mégis biztonságot sugárzó feladatként tételezi a Várja, lesi című szöveg: “A kerti fát / nézi Csu Fu / és ágai sora / mintha szólítaná, / de sejti csak szavát, / mint dőlt torony / porába sejti csak / a freskó Máriát. // Így üldögél / a világ hátán / lógatva lábát / dőlt kövön / és versei / és lombjai között / várja lesi / a sok-sok Vanból / a világ jól rejtett válaszát.” (36.) A Kezében két fügeággal nyitányának keresetlen ragríme és rigmusszerű megformáltsága már önmagában is a harmóniáról valló szándékot hitelesíti: “Kezében két fügeággal / beszélget Csu Fu a világgal” (37.). S találunk verset, amelyik a téli életképben a békülékeny búcsú állapotát rajzolja meg – miközben Kosztolányi Őszi reggelijének záró sorait (“Jobb volna élni. Ámde túl a fák már / aranykezükkel intenek nekem.”) jelenetezi újra, kétszeresen inverz logikával (az ember az, aki int, s nem is a fáknak): “fák helyett / a ködnek int / Csu Fu keze” (Szikrázó hóból; 44.).

(…és művészet) Hogy a természet mellett a művészet a másik “önzetlen barát”, ugyancsak számos szöveghely tanúsítja. “Így él az omló / és biztos jelek / sziklái és hordói közt / évezredeket lapozva át” – játszik rá a könyv gazdag hagyományú toposzára a “jel” többértelműségét is finoman kihasználó, Évezredeket lapozva át című vers (11.). Másutt egy közhelyes nyelvi fordulatot (“se több, se kevesebb”) tölt föl újra jelentéssel és jelentőséggel az értékválasztás ironikusan önreflexív mozzanata: “Zsebében tolla / és néhány garas, / se több, se kevesebb.” (Töredékek Drangalagból; 27.) A kötet utolsó versének zárlata érzékeny összegzése a korábbiaknak – amennyiben a Vers és a Világ szubjektumon túli kiterjedésében ragadja meg (s engedi el) a lét mint öröklét ideáját: “…mert tágul a világ / a fürge Van, / lápok, tengerek, / sziklák, tavak titkaival viszi / Shelley és Berzsenyi szavát. // Így él s ragyog / a Vers tovább, / mint mértanpontosan / rügyekkel a Világ.” (Így él tovább; 51.)

(A költészet válasza) Tudjuk, a költészet akkor is válaszol, ha nincs kérdés. Mert művészet, a jelentősége hihetőleg éppen ebben áll: nyilvánvalóvá és – a lírai beszéd sajátos intimitását használva föl – nyilvánossá teszi helyzetünk, állapotunk, sorsunk kérdéseit, kérdésességeit. Takáts Gyula költészete végső soron azt feleli: amit elfogadunk, az felemel. Amibe belenyugszunk, az tüstént megváltozik és megváltoztat. “Rajtunk belül” állnak az okok. Ám hogy mi is magunkon belül álljunk: ahhoz külső támasz, idegen segítség, erősítő vigasz is kellhet. A Hol is a Volt versei csöndes eréllyel ajánlják magukat támasznak, segítségnek, vigasznak.

(Utóhang) Reményi József Tamás bírálata (a Népszabadság 2008. január 12-i számában) pontos észrevételekkel méltatta a könyvet. S nem óvakodott az egyértelmű értékítélettől sem: “Takáts Gyula az európai (hellén) orfikus költészet és a Tao ötvözetének Weöres Sándor mellett nálunk a legnagyobb mestere.” Mit mondhatnánk erre? Igen.