Arról, ami ideköt

 

A nők? Ugyan. Ma már tudom, hogy itt is csak úgy

működnek, mint bárhol: elromlott kávé-

automaták, a pénzemet sohasem

adják vissza, de olykor megkímélnek

a keserűjétől. Igen, én is írtam

verseket némelyikhez, gyönyörű

képzavarokkal, mások egy-egy kapualjban

guggoltak előttem… Bárhogy is akartam,

testem és lelkem végül párhuzamos

vonalaknak bizonyultak, melyek csak a

végtelenben találkozhatnak.

 

A barátok? Az a kevés, kit nem szennyezett

be árulás vagy barátságvesztő szerelem,

ma már vádalkut kötne Istennel ellenem,

hogy szabadlábon védekezhesse végig

hátralévő évtizedeit. (Némelyik,

akárcsak én, a körúton a fal mellett

oldalazva közlekedik, mert iszonyodik

a forgalomtól jó néhány éve, s a pszichózis

gyulladáspontja egyre alacsonyabb.)

 

A gyermekkor? Talán. Akkoriban azt hittem,

az erkölcsi fölény, akár a háborúban

a légi fölény, mindig biztosítja

gazdájának a győzelmet. Emlékszem,

marsall akartam lenni, majd popsztár; a lényeg,

hogy az utókor emlegessen. Lassacskán

jöttem rá, hogy nevemet csak egy elveszett

kéziratra történő utalás őrzi majd,

lábjegyzet egy utolsó oldalon, s ha netán

az is elveszne, majd egy másik irat… És

így tovább.

 

 

 

Az elhagyott ház

 

Már biztosan nem lakik itt, pedig a ház

csöndje olyan, mikor megállok mellette,

mint amikor egy társaság elhallgat annak

beléptére, akiről éppen beszélnek.

 

Az árnyak odabent ijesztőek, akár

egy pulmonológiai röntgenképen:

találgatom, hogy a házban lezajlott közös

életünk gyógyítható-e bennünk még, vagy

 

szükségképpen halálunkhoz kell vezetnie.

Indulás előtt a csapot nem zárta el

rendesen; meghatározott időközönként

a mosdókagylóba zuhan egy-egy vízcsepp,

 

méri az időt, mely ott bent már elmúlás

nélküli. Kíváncsi vagyok, a jó szokását,

amit még tőlem örökölt, megtartotta-e:

reggelente, felkelés után a tükröket

 

gondosan falnak fordította, ahogyan

a régi korok embere a bálványok

szemét kötötte be, mert hitte, hittük – ami

e házban zajlik, valamiért szégyenletes.