Mintha szappanért futnál vissza

 

Napi ügyekkel vacakolni?

Megakadni a mikor, hol, mi?

Miközben minden áll magától?

Csodára vár a csordapásztor?

 

Nyavalyogni a közös gennyes?

Emlékezni, hogy sohasem lesz?

Álmodozni és csomagolni?

Élni, hogy nincs is tiszta holmi?

 

Elkezdeni az éppen itt van?

Mosni a habzó csillagokban?

Mintha szappanért futnál vissza,

kapaszkodni a pillanatba?

 

 

Valamit a tető alá

 

Valamit a tető alá.

Még be lehet, még annyi hely.

De melyiket? De mire rá?

Ha mindet? Ha dönteni kell?

 

Pár könnyű szót? Egy dallamot?

Üres papírt? Lélegzetet?

Legyen tele, ha becsukód?

Hiányozzék, ha keresed?

 

Valamit a percek közé.

Még nyitható, még összeér.

Álmot, amely mindenkié?

Csöndet, ami visszabeszél?

 

 

Ami (utólag) eszébe jutott

 

Azon rágódik (töpreng, bánkódik), hogy vajon

mi lett volna, ha nem hagyja magát, ha nem ragad oda

a kiszolgáltatottsághoz, ha nem hallgat el, hanem

tovább beszél (beszél csak). Ha nem a lépcsőházzal

és a járdával (az aszfalt puffadásaival, repedéseivel,

sebeivel) tárgyalja meg, ami (utólag) eszébe jutott,

hanem a viselkedésével (a keze fölemelésével, ordítással)

jelzi, hogy a tudata is ott van még. Ha nem süllyed bele

a vesztes (a beteg, az ostoba, a szerencsétlen),

szégyellni való szituációba, hanem megkapaszkodik

a pattanásnyi csöndben (holtpontban, döbbenetben,

bizonytalanságban). Ha a következő pillanat szabadnak

látszó terében (az ajtórésen, a kulcslyukon, a huzat

szárnyán) visszalopódzik, s újra kezdi, pontosítja,

kiegészíti, végigmondja, amit abbahagyott. Ha egy-egy

fontos szónál, részletnél hosszabban elidőzve,

maga elé engedi (hagyja működni) a közös nyelvet,

az automatikusan bekapcsolódó, a minden viszonylatban

érvényes kimondhatatlant. Ha váratlanul odatartja

a másik arcfelét is, s ekképp egyetlen mozdulattal

a helyére billenti (kizökkenti?) a lassan mozgó (a lusta?,

a megdermedt?, a megfellebbezhetetlen?), az önmagába

feledkezett szerkezetet (képzetet?, valóságot?). Ha a

megalázója szemében meglátja (megnézi, megfigyeli)

az öntörvényei (lendülete?, szeszélye?, esendősége?) szerint

(által?) lüktető, bilincsbe zárt, kettéhasadt univerzumot,

s megérzi (átéli?), hogy testestül-lelkestül részt vesz

milliárd és milliárd egyed egymást tükröző, egymásra ható

létezésében, mozgásában, változásában, valamiben, ami

behorpad, kilyukad, megsemmisül az egyik pontján,

összeáll, kidudorodik, forogni kezd, helyére billen a

másikon… Ha ráébred (fölfogja, kihasználja), hogy

szembeszállhat, eloldaloghat, mindig marad egy

(megtehető, kikényszeríthető) utolsó lépés, ami

(emberi számítás szerint) rajta múlik.