Kőrössi P. József: – Hogyan szólítsalak? Meseírónak, történésznek, írónak vagy szerkesztőnek?

Lakner Judit: – Nehéz kérdés, leginkább semminek.

– Az lehetetlen.

– Nem szeretem bezárni magam valamibe. Ez afféle klausztrofóbia. Se szűkebb helyiségbe, se szűkebb fogalomba nem szívesen zárkózom be. Ha valami lennék, már húzom is ki magam, kanyarodom másik irányba. Egyszerűbb lenne a helyzet, ha lenne foglalkozásom, de igyekeztem kikerülni, hogy legyen olyan hely, ahova naponta be kell járni. Úgy adódott, hogy soha nem volt munkahelyem. Egyetemista koromban kezdtem együtt élni Konrád Györggyel, férjemmel, eleinte miatta nem tudtam állást találni, később már nem is nagyon kerestem. Miután az egyetemet elvégeztem, egyetlen gimnáziumba se vettek fel tanítani. Amin nem sokat bánkódtam. Akárhány gimnáziumból elküldtek, fellélegeztem: na ide se kell naponta villamosoznom. Tettem még egy kósza kísérletet munkahely irányába, a Történettudományi Intézetbe. Volt egy tudományos munkatársi állásom vagy másfél éven keresztül, Hanák Péter mellett. De szó sem lehetett arról, hogy ott véglegesítsenek, és az az igazság, hogy oda sem kívánkoztam. Alkalmi munkákból, fordításból, nyelvtanításból, tolmácsolásból éltem. Így szabadnak éreztem magam.

– Hol születtél és hol telt a gyerekkorod?

– Budapesten születtem, a Visegrádi utcában nőttem fel. Ebben az időben az Újlipótvárosnak ez a része szorongató, szürke, lepusztult hely volt. ’54-ben születtem, a háború utáni állapotok akkor még érezhetők voltak. Ötvenhat előtt gyakori volt a társbérlet, a kibombázások áldozataival vagy másokkal való kényszer-együttlakás. Ez ötvenhat után kicsit enyhült, miután sokan kivándoroltak, és a kivándorlók helyén tér keletkezett. Amikor én kicsi voltam, a mi lakásunkban, illetve a nagymamám háromszobás lakásában laktunk. A nagymamám élt az egyik szobában, a szüleimmel és a testvéremmel én egy másik szobában, és Horváthék, a társbérlők a harmadikban. Ők a földszinti szoba-konyhából költöztek be a háború alatt a nagyszüleim lakásába. Anyám koncentrációs táborban, nagyanyám a gettóban volt, nagyapám munkaszolgálatos. Ezalatt Horváthék teljes egészében elfoglalták a lakásunkat, majd legnagyobb bánatukra a túlélők visszajöttek, és két szobát sikerült visszaszerezniük.

– A helyzet nem volt konfliktus nélküli.

– Az volt normális, ami volt. Egy gyereknek minden magától értetődő adottság. Normális volt, hogy az embernek azt mondják, csukja be az ajtót kívülről. De azért sokat gondolkoztam azon, hogy ezt hogyan lehetne megoldani.

– Kiraktak benneteket a saját lakásotokból?

– Nem. Hanem amikor én kisgyerekként betotyogtam az ő szobájukba, vagy a fürdőszobába, amit ők is használtak, vagy netán tán a konyhába, ami szintén közös volt, akkor ők így fejezték ki azt az óhajukat, hogy talán menjek ki. Ezt egy kisgyerek nem okvetlenül tudja még felfogni.

– Horváthék ott laknak még?

– Igen. Nem is olyan régen elsétáltam a házunk előtt, és felmentem az emeletre. Azt tapasztaltam, hogy minden változatlan. Miközben a környéken azt látom, hogy minden virul, változik és újraéled, a mi házunk pontosan ugyanolyan nyomasztó, mint gyerekkoromban volt. Pontosan ugyanaz a sötét, kopott, rücskös vakolat van a falakon, ami rémálmaimban ma is kísért. És ma is, ugyanott, ugyanabban a lakásban – megnéztem – ott laknak Horváthék.

– Milyen érzelmeket táplálsz Horváthékkal szemben?

– Nem tudom, hogy Horváthékkal szemben vannak-e érzelmeim. Beépültek a személyiségembe. Talán miattuk vagyok bizalmatlan és gyanakvó.

– Milyen volt ez a gyerekkor? Hogy zajlottak a napjaid.

– Félelemmel teli. Sok félelem volt bennem, mert kimondatlan szorongás vett körül. Hiányok, hallgatások, nem-beszélések. Egyfajta semmi, űr vett körül. Egy polgárcsaládban, amelyik megpróbálkozott a lehetetlennel, polgári módon élni, feledve mindazt, ami megtörtént, az ötvenes évek elvárásait figyelmen kívül hagyva. Mintha nem lenne múlt és nem lenne jelen, csak egy fikció. Teljesen abszurd módon megtartották a polgári formákat, az életmódban, életstílusban, a főzésben, a háztartásban meg a gyereknevelésben. Fehér cérnakesztyűt viseltem és batisztblúzt valami terilén rakottszoknyával, a különleges ruhadarabokat a nagynéném segélycsomagból szerezte be, cserélte, seftelt, ahogy ezt akkoriban mondták… Így nem öltözött akkortájt senki. Tréningruha volt az elvárás. Nagyon szegényen éltünk, de azt az egy perzsaszőnyeget, ami megmaradt, minden ősszel feltekerték és feltették a szekrény tetejére, ahogy azt kell, a maradék ezüstöt minden héten kiszidoloztuk, és a befőzés, a meggykompót és a barackkompót eltevése ugyanolyan ceremoniálisan történt, mint hajdanában. És ugyanúgy kellett németül tanulni a tantétól. Zongorázni csak azért nem kellett, mert a zongora eltűnt. A zongoratanulást teljes mértékben megúsztam.

– Te megúsztad, de a gyermekeid nem úszták meg. Vidék, falu volt a gyerekkorodban? Vagy az volt a Margitsziget?

– Nagyon kevés vidék volt. A természet maga volt a boldogság. Egyáltalán kimenni ebből a kerületből bárhova. Ott volt a Margitsziget meg a budai kirándulások, de falu nem volt. Sokat kirándultunk, diót szedtünk, gesztenyét szedtünk. A legszebb képem magamról, amikor százszorszépek és pitypangok között guggolok a réten.

– Miért a történelem-francia szakot választottad? Van ennek valamilyen különleges oka?

– Először nem azt választottam. Kémia-biológia szakra jártam a Madách Gimnáziumban, ami arra volt nagyon jó, hogy megtudjam, mennyire irtózom a boncolástól meg mindattól, ami a biológia meg a kémia.

– Netán orvos akartál lenni?

– Akkoriban azt hiszem, úgy gondolták, a kutatóorvos mindennek a teteje. Volt egy nagy erejű nagynéném, aki a családnak mindent elintézet. Citromot szerzett, ha valaki beteg volt, és valódi pörkölt kávét, sőt néha még téliszalámit is. Ez a nagynéném egyetlen határozott kézmozdulattal hozta ki a testvérét, a nagymamámat a gettóból. Impozáns és parancsoló jelenség volt. Teller Edével levelezett, és minden operaelőadáson ott ült az első sorban. Ő mondta, hogy nekem kutatóorvosnak kell lennem. Azt is mondta, hogy amit megtanulsz, azt nem lehet elvenni tőled. Így kerültem biológia-kémia szakra. Aztán inkább az igazság bajnoka akartam lenni. Jogi egyetemre mentem, de jobban szerettem olvasni, mint a paragrafusokat magolni, és két év után átmentem a bölcsészkarra. Francia szakra azért jelentkeztem, mert érdekelt az irodalom, és jól tudtam franciául. Irodalom szakra nem mertem menni, mert azt gondoltam, hogy ott csak az írók meg a költők vannak. Történelmet azért választottam mellé, mert okultam a jogi egyetemen szerzett tapasztalatokból, ahol csak a római jog és jogtörténet érdekelt.

– A család elvárása nagyon szigorú volt? Fiútestvéred van, ha jól tudom.

– Egyáltalán nem. Öcsém van, matematikus és New Yorkban él. Nagyon liberális család voltunk, mindig jóváhagyták, amit csináltam.

– Gimnazistaként is felnőtt gondolkodású lehettél.

– Azt nem állítanám. Nem voltam felnőttes, inkább gyerekes, talán mindmáig nem nőttem fel.

– Viszonylag korán, 1986-ban jelent meg az első könyved, a Balettcipőben Tokióig.

– Ez az első gyerekkönyv, barátommal, Kozma Györggyel írtunk. Ennek a könyvnek a megírása folytatása volt annak a nagyon érdekes és kreatív fiatal szubkultúrának, amely tizenöttől huszonnégy éves koromig betöltött és körülvett.

– Bandában éltetek?

– Igen. Szoros baráti társaság voltunk. Önérzetes és kreatív társaság, teli zsenitudattal és nagyszabású tervekkel. Szoros és heves szerelmek és barátságok kötöttek össze bennünket. A politkailag deprimált hetvenes évek vége, nyolcvanas évek eleje nekünk hallatlanul érdekes világ volt. Politikailag nem volt szabad, de a magánéletben nem voltak kötöttségeink. Az ember fontosnak érezhette magát, mert olyan dolgokat csinált, amelyet senki más. Az életmódjával és az öltözködésével, a létezésével megtestesíthetett valami nagyon izgalmasat. Akkor minden dolog hatalmas akció volt, nemcsak a hosszú haj és a miniszoknya. A politikai tabuk mellett a pornográf szerzőket is tiltották, és mellesleg a határon a politikai irodalmat is pornográfiaként kobozták el. Minél több volt tilos, annál több kaland adódott. Nem kellett fölmászni a Himalájára ahhoz, hogy különleges legyél, elég volt, ha George Bataille-t vagy Sade márkit fordítottál magyarra.

– A magatok számára, gondolom…

– Teljes mértékben a magunk számára. Esély nem volt arra, hogy ez meg is jelenjen, de nem is érdekelt bennünket. Mindent saját magunknak csináltunk. Ez volt a sava-borsa. Egyszer meghívtuk Heller Ágnest, akivel az alternatív életmódokról beszélgettünk és a kommunákról.

– Ehhez már bátorság kellett.

– Mi magunk is kommunában éltünk egy évig öten.

– Pesten vagy vidéken?

– Pesten. Sarkadi Bori barátnőméknél, nagy lakásuk volt, és a mamáját nem zavarta, hogy ott vagyunk. Pszichodrámára jártunk Mérei Ferenchez, és Halász Péterék nyomán háziszínházat csináltunk. Halász Péter akkor már fogalom volt számunkra.

– Emlékszel még nevekre? Olyanokra, akiket ma is ismerünk?

– A baráti társaságunkhoz tartozott Xantus János, Sándor Gábor, Sarkadi Bori, Bartholy Eszter, Kozma György, Ascher Tamás, Janesch Péter, de érintkeztünk más hasonló társaságokkal, voltak, akik inkább a művészeti kísérletezők voltak, mint Vető János vagy Biki, Hajas Tibor, mások inkább a politikai avantgárdhoz tartoztak, mint Haraszti Miklós, vagy tudósabb társaságok, mint Klaniczay Gáborék, voltak ismerős zenekarok, ugyanazokkal lehetett találkozni a filmklubokban, a koncerteken vagy a házibulikon.

– Mondtad, hogy színház, pszichoszínház. Hogy zajlottak a próbák? A szövegeket ti írtátok?

– Igen. Például dramatizáltuk A Mester és Margaritát. Amikor Bulgakov regénye megjelent, az esemény volt.

– Hányban történt ez?

– Hetven… hetvenkilencben.

– Magatoknak csináltátok…

– Mi sem adtunk elő, mert nem volt rá terünk. Abban a lakásban, ahol most is lakunk, a Torockó utcában volt a színház. A nagymamám élt az egyik szobában, albérlők a másik szobában. Nem is akármilyenek, egy rendőr házaspár, és mindazon tiltott dolgok, amiket mi műveltünk, az orruk előtt zajlottak. Grotowski színházi módszere alapján gyakorlatokat végeztünk, lejegyeztük köznapi beszélgetéseinket, és előadtuk. Házibulizós hangulatban jöttek oda az emberek, például Halászék is.

– A rendőrökkel társbérletben hogyan lehetett ezt az állapotot megtartani? Annyira közel voltak, hogy semmit sem vettek észre?

– A rendőrökkel nem törődtünk. Fiatalkorban minden elég tágas. Ma már elképzelni se tudom, hogyan fértünk el abban a szobában annyian. Az én első saját szobámban, ami már nincs meg, a konyha mögötti cselédszobában, ami kétszer háromméteres volt, sokszor tízen-húszan együtt voltunk. Az, hogy az a szoba kicsi lett volna, soha sem merült fel.

– Balettcipőben Tokióig. Szeretném, ha beszélnél róla.

– Akkor készült ez a könyv, akkor írtuk, amikor még fontos volt együtt írni, együtt csinálni valamit. Félig még gyerekek voltunk, félig már felnőttek. Természetesen még nem voltak gyerekeink. Az a forma, hogy lányregény, nagyon viccesnek tűnt. Írni egy lányregényt a saját gyerekkorunkból merítve. Ez tetszett meg nekünk.

– Elmesélnéd a történetet?

– Egyszerű a kerettörténet. Az eredeti címe Mimóza lett volna, ugyanis egy kislányról szól, aki mindentől fél. A kislány egy halvacsora során lenyel egy szálkát, legalábbis úgy érzi, hogy lenyelte, és ettől borzalmasan megijed. A nagymamája elviszi őt az ügyeletre. Mikor a sötét Lipótvárosban bandukolnak, s aztán a villamoson utaznak, hallja, hogy mindenki hozzászól ehhez a szálka-témához. Mindenki hozzáfűzi a szálkáról a maga rémtörténetét. Hát igen nálunk is volt… bizony, amikor a szálkát… hát igen… A legjobb rémtörténetet utoljára hallja: “Hát persze nálunk is volt a faluban kedveském, hogy valaki lenyelt egy szálkát, aztán nem is érezte, a torkát sem érezte, meg a szálkát sem érezte. Az orvos is azt mondta, hogy nincs semmi, és hét nap múlva meghalt.” Mimóza sem érez semmit, az is stimmel, hogy az orvos is azt mondja, hogy nincs ott semmi, ebből következően felkészül arra, hogy hét nap múlva meg fog halni. Ennek a hét napnak a története ez a könyv.

– Természetesen nem hal meg a kislány.

– Nem hal meg.

– Rajzolt is hozzá Kozma Gyuri?

– Nagyon vicces rajzokat készített, de sajnos azokat nem fogadta el a Móra Kiadó. Szokványos rajzokkal adták ki.

– Nézzük a történészt. Te is mondtad, hogy leginkább talán annak neveznéd magad. Érdekel, például a Halál a századfordulón című viszonylag korai tanulmányod. Sok helyen emlegetik, és van egy másik tanulmányod, a Temetkezési vállalkozók Budapesten. Korábban, amikor még nem ismertem ezeket az írásokat, már sejthettem rólad, hogy nagyon izgatnak téged a halálközeli témák.

– Nehéz kérdés, hogy miért izgatott pont ez. Izgatnak a peremhelyzetek, és ezek a témák, akkoriban a történelemtudomány peremén voltak. Ma már nicsen ebben semmi különös. A francia Annales-iskola nyomán elterjedt a mentalitástörténet, hogy ne csak a kiemelkedő személyekkel és a fontos eseményekkel foglalkozzunk, hanem a mindennapokkal, a mindennapi élet változásaival. A korabeli sajtón és törvényi rendeleteken, temetőszabályzatokon kívül szépirodalmat olvastam és jegyzeteltem, a fotótárban képeket nézegettem, bizarr tizenkilencedik századi tudományos értekezéseket olvastam a tetszhalálról vagy a halottal való higénikus bánásmódról. Furcsa látvány lehettem a könyvtárban nagy hassal a halálirodalommal, pont az egymást követő két terhességem idején foglalkoztam ezzel.

– Megértettelek, hiszen téged a határok érdekelnek.

– Sokat olvastam arról, hogy milyenek voltak az óriási temetések és milyenek voltak a polgári rituálék. Az újratemetések gyakran politikaformálók voltak. Volt egy tanulmányom az újratemetések politikai jelentőségéről…

– Összehasonlítasz nagy temetéseket…

– Például Batthyány temetését, Rajk újratemetésével. Nagy politikai elnyomást nagy újratemetés lazít fel. Annak a rítusa az első megkönnyebbülés. Nagy Imre temetése ’89-ben, nem lehetett tudni, hogy békés újratemetés lesz, vagy olyan politikai demonstráció, ahol esetleg még lőni is fognak.

– Van két másik téma, ami téged történészként érdekelt. A Múlt és Jövőben közöltél tanulmányt, amelynek a diaszpórában élő zsidók története a témája. Írtál a nőkről, talán a feministanőkről is tanulmányt. Azért hozom ide ezeket a témákat, mert távol állnak egymástól. Az érdekelne, hogy téged mi vonzott ezekhez?

– Amikor én gyerek voltam, a zsidó téma tabunak számított. Az én generációmban nagyon sokan úgy nevelkedtek, hogy a szülők nem beszéltek erről. Túl közel volt a szenvedés és megaláztatás ahhoz, hogy el tudják mesélni, mi történt velük, meg akarták kímélni magukat és a gyerekeket. Sokan kommunisták lettek, és úgy gondolták, a múltat el kell felejteni. Több olyan barátom van, aki nem is tudta, hogy zsidó, nem tartották az ünnepeket, de a nagymama kóser konyhát vezetett.

– Te tudtad gyerekkorodban, hogy zsidó vagy?

– Az én szüleim nem voltak kommunisták, de nem voltak vallásosak sem. Kerülték a témát, mint valami sötét, szégyenletes dolgot, amiről jobb hallgatni. Nem mondom, hogy titkolták, biztos, hogy beszélgettek erről, de egy gyerek a sokféle dologból, amit hall, nem biztos, hogy azt hámozza ki, ami fontos. Ha beszéltek is róla, nem tudatosították, hogy mi zsidók vagyunk.

Nem tartották a nagy ünnepeket sem, nem gyújtottunk gyertyát péntek este, de nem tartottunk a karácsonyt sem. Ha eleve mindentudó gyerekként születek, akkor azt gondolhattam volna, hogy ez tipikus zsidó család az ötvenes-hatvanas években Budapesten. Ha az iskolában megkérdezték, hogy mi volt a karácsonyfa alatt, akkor ki kellett találnom ajándékokat, de nem tudtam magyarázatot adni arra, különösen nem önérzetes magyarázatot, hogy nálunk miért nincs karácsonyfa.

– Bántott ez téged?

– Bántott és aggasztott. Éreztem, hogy csomó minden nincs velem rendben. Volt bennem egyfajta nyomozási vágy. Szerettem volna a dolgok mögé látni, és ahogy nőttem, okosodtam, úgy szélesítettem ki a nyomozásomat e tárgyban. Az, hogy a furcsaság mi fán terem, azt kisgyerekként nagyon nehéz megtudni, de éreztem, hogy valami van velem, ami nem stimmel. Ha az elvont fogalmak nem állnak rendelkezésre, akkor nehéz ennek utánajárni, hogy ki vagyok. Annyi minden módon furcsa az ember, hogy ki tudja, miért tartja magát furcsának, miért tartják mások furcsának. Az én gyerekkoromban volt egy kötelező proletár életmód, általános iskolai olvasmányaimban megbélyegezték azt, ahogyan éltünk, megszólták az olyasféle viselkedést, amit tőlem otthon elvártak. Azok az ifjúsági regények, pöttyös könyvek, amiket olvastam, más ideálokat állítottak elém.

A Hegedűs Gyula utcai általános iskolában, ahova jártam, az osztályban találkozott az Angyalföld az Újlipótvárossal. Az osztályunk fele angyalföldi vagány gyerek volt, akik a grundokon lőszerekkel játszottak, és verekedtek óra alatt. Az első padokban ültek a jól fésült polgárgyerekek, akik figyeltek az órán, és el tudták szavalni a József Attila-verseket. Én mindig igyekeztem elrontani, színleltem, mintha nem menne nekem se, hogy megfeleljek, hogy vagány legyek. Nevetséges volt, mint az is, hogy megpróbáltam káromkodni, de az sem ment. Nehéz keveredés volt, különösen azért, mert a szereplők nem voltak tisztában azzal, hogy kik ők valójában. Én sem tudtam, más sem tudta.

– A szüleid a múlt rendszerhez, tehát a kommunizmushoz, hogyan viszonyultak? Hogyan viselték? Volt-e bennük ellenállás?

– Egyfajta passzív rezisztencia volt bennük. Semmi más. Egyfajta visszavonulással, belső emigrációval jellemezhetném őket. Befelé forduló, bezárkózó életet éltek. Nicht vor dem Kind, tehát gyerek előtt ne beszéljünk. Nem volt harcias antikommunizmus nálunk, de lehetett tudni, hogy mit tartanak jónak és rossznak. Legyen a gyerek kisdobos meg úttörő, mert az az élettel jár, de semmi buzgalom, semmi lelkesedés nem övezte az ügyet. Inkább csak legyintés és humor. Csak, amit muszáj, egy lépéssel sem többet. Úttörő-nyakkendőt igen, de egyéb kacagányt, övet és sípot, zsinórt, inget nem vettek.

– Nem hagyták, hogy asszimilálódj…

– Itt jön be a zsidó téma. Miért is foglalkoztam ezzel? Mivel nem lettem igazi történész, nem kényszerültem arra, hogy egy témát ne hagyhassak el. Ha igazi történész belekezd egy témába, nem teheti meg, hogy kilép belőle. Ott kell maradnia, mert csak így tud a szakmában érvényesülni, újabb és újabb publikációk révén , állást szerezni, konferenciákra meghívást kapni. Én ehhez nem voltam elég kitartó, megtehettem, hogy arról olvassak, ami a legjobban érdekelt. Magamat akartam jobban megismerni, azt a részemet, amellyel kapcsolatban tudatlan és bizonytalan voltam. Jártam könyvtárakba, Budapesten és Berlinben, tanultam egy évig héberül. Némileg tájékozódtam, művelődtem.

– Kézenfekvő kérdéseket vetsz fel. Azt például, hogy a diaszpórában élő zsidóság faj-e, nép-e, kisebbség-e, vagy netán vallási közösség. Az ember azt gondolná, hogy mindegyik vagy egyik sem.

– Hogy mikor melyik, azt mindig a történelmi helyzet határozza meg. Legegyszerűbben mégis azt mondanám, hogy egy nép.

– Mese. Hogy kezdődött? Gondolom, jött a gyerekekkel. Nagyon sokan vannak, vagyunk így.

– Ez is magyarázható a klausztrofóbiámmal. Leginkább ahhoz hasonlatos, amit a kisfiam művelt, amikor toltam a babakocsiban. Mindig felállt, nyújtotta a kezét, és folyamatosan azt mondta: ki, ki, mert ki akart szállni. A gyerekekkel való édes bezártságból is, mint minden szoros együttlétből, kikívánkoztam. Amikor este nyugalom van, és mesére kerül a sor, a gondolatok óhatatlanul elkalandoznak abba az irányba, amerre szeretnének kalandozni. Ebből a feszültségből és megnyugvásból, ami este a gyerek mellett adódik, keletkeztek a mesék. Inspiratív a hallgatás, az ő puha és lélegző jelenlétük, ami egyfajta ritmus is. Megvan bennük a naiv érdeklődés, és még közvetlen érintkezésben állnak a legfontosabb dolgokkal. Még nincsenek védőburokban, ki vannak kitéve a sötétnek és a félelmeknek. A gyerek háromévesen megtudja, hogy halandó. Ott van ezzel a dologgal anélkül, hogy fel lenne vértezve, ott van a félelmével. Hiába mondja Weöres Sándor, hogy “ne félj, ne félj, harmattal jő az éj, a Tigris és az Egyszem nem él”. Mert hátha az a Tigris meg az az Egyszem mégis él. Mégiscsak az a valószínű, hogy él, mert különben nem lenne a sötétség olyan félelmetes. És hátha az a pókháló mégiscsak kígyó.

– Milyen formában vettek ebben részt a gyerekek.

– Nagyon intenzíven. Nagy szerencsém, hogy nagyon érdekes és tekervényes agyú gyermekeim lettek. Velük együtt mesélni mindig rettenetesen kihívó volt. Az, hogy ők mit adtak hozzá, mit rendeltek egy meséhez, az mindig meghatározó volt. Közös alkotás. Ha közel fekszik az ember a gyerekhez, és ha jól ismeri őt, akkor teljesen az agyára lehet szabni a történetet, akkor meg lehet találni a réseket, és meg lehet tudni, hogy mi az, ami most rettenetesen izgalomba hozza, mi az, amitől kacagni fog, és mi az, amitől búsulni fog. Az, hogy olyan hangszeren játszhat az ember, mint a gyermekének az agya, az nagyon jó ötleteket ad.

– Egy-egy történet, gondolom, nem egyetlenegyszer hangzott el.

– Ezek végtelenül elágazó történetek voltak, ide-oda indáztak, kacskaringóztak az élethelyzettől függően aszerint, hogy mi történt éppen. Sok konkrétum, ami csak aznapra szóló érdekesség volt, kikerült a könyvből.

– Ha este befejeztetek egy történetet, és másnap visszatértetek rá, akkor fontos volt az előzmény, hogy az úgy maradjon, vagy visszamenőleg is alakítgatták? Elfogadták-e ha változtatni akartál.

– Mindennap más mese volt, minden este hozta a maga hangulatát, a maga feszültségeit, és a nap történései kanyarították a meséket. Voltak olyan mesék, amelyek teljesen dévaj hangulatban születtek, egy hancúrozásnak feleltek meg, ezeknek nem is volt történetük, inkább szóviccek, szójátékok voltak. Ha egy ízes szó megtetszett, arra rá lehetett kapni.

– Hármójuk közül ki volt aktívabb?

– Mind a három egyformán aktív volt. Áron már akkor írt verseket, és rengeteg verset tudott kívülről.

– Mondjuk el, hogy a Makk Makk Zsiga című könyvedet ő illusztrálta, merthogy rajzol és fest is Áron. Napközben is volt mese?

– Napközben játék volt. Áron csak fantáziajátékot szeretett játszani. Sokat bolondoztunk, úgy mondtuk, durvándozunk. Tízéves kora körül írt Áron egy verset, ami úgy kezdődik, hogy “Annyi minden voltam én már, például törülköző.” Áron hol ez volt, hol az. Mindig megkérdeztük tőle, hogy “Áronkám, ma ki vagy? ”Minden napra kitalált magának egy alakot, mert az unalmas, hogy az ember mindig ugyanaz.

– Zsuzsi. Róla még nem beszéltünk. Őt is ismerni kell. Rendkívül aktív, bőbeszédű, az agya állandóan kattog. Provokatív jelenség, aki mellett felnőtt sem tud úgy megmaradni, hogy ne aktivizálódjon, ne késztesse folyamatosan az embert arra, hogy vele foglalkozzon és vele gondolkodjon. Gondolom, hogy amikor legutóbbi mesekönyved, a Zsuzsi és a Varázsróka készült, abban, hogy milyen lett a könyv, neki is nagy szerepe volt. Kíváncsi lennék, mennyire engedted őt, hogy alakítsa a történeteket. Nem csak mesékben, de a könyv címében is név szerint szerepel, megjelenik. Ennek volt-e rá valamilyen hatása? Hogy fogadta ezt?

– Ez a bizonyos Zsuzsi nagy primadonna, nem zavarja, hogy egy könyvben szerepel. Nagyon szereti és olvasgatja. Ehhez olyan alkat kell, mint Zsuzsi, aki szeret kipenderülni a porond közepére. Nem szégyenlős.

– Pletykáljak egy kicsit. Idejövet, a liftben kérdeztem, hogy hol van Zsuzsi? Biztos voltam benne, hogy itt lesz. Azt mondtad, félt az ilyen szereplésektől, és általában félt téged a vadkalandoktól. Azt hiszem, így fogalmaztál. Én őt olyan kislánynak ismerem, akiben rengeteg empátia van, amit éreztetni is tud a testvéreivel, gondolom a szüleivel is és az egész környezettel.

– Zsuzsiban, igen, egyrészt rendkívül sok empátia van, másrészt színésznő alkat, akiben ki tudja, mi van. Én mindig jobban tudtam barátkozni férfiakkal, mint nőkkel, mert a nők mindig kiszámíthatatlanok. Azt, hogy Áron és Józsi mit gondolnak, mindig tudom, de hogy Zsuzsi mit gondol, azt nem egészen. Tény, hogy félt engem, és megtiltja, hogy veszélyes kalandokba keveredjek. Nem szabad vitorláznom és korcsolyáznom például.

– Mondod, hogy a férfiaknál mindig tudod, mire számíthatsz, és Zsuzsi ilyen értelemben kiszámíthatatlan. Mi férfiak a nőkről ugyanezt gondoljuk, azt hiszem, legalábbis, szinte valamennyien. Hegymagas. Hegymagas balatonfelvidéki falu, ahol főleg nyáron sokat éltek. Meghatározó az életetekben. Tudnál nekem mesélni róla?

– Mindenki igyekszik magának megteremteni valamiféle földi paradicsomot. Nekünk ez Hegymagas. Attól jó, hogy azt gondoljuk, hogy ha Hegymagasra megyünk, az nekünk jó. Mindannyiunk fejében van ezzel kapcsolatosan valamilyen mitológia, Gyuri meg is írta többször az ő Hegymagasát. Jó, hogy van egy hely, ahová vágyakozhatunk, és ahova el is juthatunk viszonylag hamar, csak három órát utazunk. Amikor bekanyarodtunk az útról, míg a gyerekek kicsik voltak, és meglátták a Hegymagas táblát, akkor kórusban üvöltötték, hogy “Hegymagas!”

– Gyuri valamelyik könyvéből tudom, hogy mind a ketten kosok vagytok, és jó néhány közeli barátotok szintén a kos jegyében született. Konrád György azt is írja erről, hogy mind csupa önfejű alak. Ebbe beleérti saját magát, téged, Szelényi Ivánt, Jovánovics Györgyöt és másokat. Ezt te is így éled meg?

– Hogy önfejű vagyok-e? Talán. Igen.

– Író vagy, történész vagy, családanya vagy, amit inkább úgy mondanék, hogy egy családnak és egy nagy magyar írónak, Konrád Györgynek – utálom a szót, de nem jut eszembe jobb – a menedzsere is. A hétköznapjait is menedzseled a veled együtt, egy közösségben élő embereknek. Olyan állapot, ami teljes embert, teljes asszonyt igényel. Hogy érzed magad ebben a szerepben? Mennyire köti le az energiádat? Szabad-e, tudsz-e másra, saját munkára gondolni, amikor együtt a család? Hogy kinek milyen napja lesz, jó vagy rossz, sikeres vagy sikertelen, az nagy mértékben tőled függ.

– Az időmnek egy részét leköti, de amennyit én foglalkozom velük, amennyi energiát ez elvisz, ugyanannyit ad is. A másokról való gondoskodás olyan erővel tölti el az embert, olyan evidenciáját adja annak, hogy ő hasznos lény, ami egyébként nem magától értetődő, amire támaszkodva aztán azt csinál, amit akar. Ha nincs gyerek, ha nincs család, elvesznek az emberek a hiúságban vagy valamilyen parttalan önmarcangolásban. Azért, hogy nekem erre az önmarcangolásra nincs időm, nagyon hálás vagyok azoknak, akikre oda tudok figyelni. Amíg nem voltak gyerekeim, magam is éreztem, hogy mindennap meg kell küzdenem azért, hogy az életet értelmesnek lássam, a cselekedeteimnek értelmet tulajdonítsak, hogy úgy tudjak reggel felkelni, hogy azt a napot értelmesnek érezzem. Nem kell ezen gondolkodnom, és ez óriási.

– A gyerekkori család mennyire tudott minta lenni?

– Azt hinné az ember, hogy messze tud menni a családi mintától, és én igyekeztem is messze menni. A mai gyerekek, úgy látom, kevésbé igyekeznek eltávolodni a szülőktől. Én mindig valami más akartam lenni, és nagyon megörültem, amikor tizenkilenc éves koromban elköltözhettem otthonról. Minél idősebb leszek, annál inkább rájövök, hogy milyen erősek a családi meghatározottságok. Felismerem az eredetét a gesztusoknak, a hanghordozásnak. És megjelennek az életminta lenyomatok. Ha az apámat le akarnám írni, akkor nem tudnám leírni a szakmájával, a foglalkozásával. Nagyon fiatalon érte a háború, a munkaszolgálat. Nem akart továbbtanulni, és nem keresett vagy nem talált olyan foglalkozást, ami neki való lett volna. Ugyanakkor a humorával és az iróniájával mindenki fölé helyezte magát. Volt teherautósofőr, kalauz, statisztikus egy üzemben, átvevő a MÉH-ben. Ehhez képest otthon kifinomult uraság volt. A fényképét látva azt gondolnánk, hogy ő doktor Freud. Egy elmélyült értelmiségi arcot látunk, aki az otthonában gyönyörűen felöltözve, makulátlan öltönyben, fehér ingben operákat hallgat. Hatalmas könyvtára volt, sokat olvasott. Ez is egy életminta…

– A gyerekek felnőttek, vége a mesevilágnak, mit írsz most?

– Volt a gyerekkoromnak egy olyan szakasza, ami talán ma is érdekes. Foglalkoztat egy könyv Lakner bácsiról is, akinek híres gyerekszínháza volt a háború előtt, de ehhez több idő kellene. De van egy gyerekkönyv-tervem is.

– A gyerekeidnek a tájékozódását, művelődését, zenei, irodalmi, színházi érdeklődését figyelemmel tudod-e követni? Érdekel-e téged, hogy milyen zenét hallgatnak, mit olvasnak, mit néznek?

– A nagyfiaim, akik húsz év körüliek, igazából már társak, az, hogy figyelemmel kísérem, talán nem jó kifejezés, inkább csak beszélgetünk. Néha megyünk együtt színházba, operába vagy kiállításokra. Zsuzsi nagyon szereti a színházat, négyéves korában kirohant és megcsókolta a függönyt. Vele szerencsére még lehet játszani.