A hold alatt

 

Holdhónapok szerint,

hisz nő vagyok,

és a holdsarló, ha nő,

erőt kapok, ha fogy,

hát sorvadok:

a konyhaszéken ülve bámulok,

hogy mit tegyek,

előbb

rendet körül, magamban-e,

vagy főni kávét,

a rózsametszés

nem várhat már tovább,

és a felmosás se lett kész,

csak sorvadok,

örök magányba űzve kapkodok,

kárálva pörgetem,

ki sorsa mostohább

a nőnél.

 

– bár lehetnék Indiában

csonkolt lábú kisgyerek,

legyek mocskától megvakult,

rongyokba varrt,

szutyokra, borzalomra ítélt pária –

 

De nem vagyok.

Egy nő vagyok,

holdhónapok szerint

növök, fogyok,

ár, apály hullámzik rajtam át,

és – ez ritkaság talán – erős

karjába annyi éve már

egyetlen férfi zár,

zár és nyit ki,

kódom kulcsa nála van

(a kulcskeresés kínja tárgytalan),

holdhónapok szerint

(mert nő vagyok)

süt rám a nap, erős sugárkarok

ragadnak férfiégbe fel,

lebegve érem el.

 

De én, holdanyám-szülött,

még lent vagyok,

egy nő a hold alatt,

– és semmi több –

áldatlan, máskor áldott földemen,

hol rózsáim közt annyi gyom terem,

s hol három szép fiú bukott elő

testemből meztelen.

 

 

Ki kap ma sakkot?

 

A jósok azt üzenték, felmelegszünk,

csuromvizesre forgolódva testünk

facsart narancs. Nem oltja el tüzét,

a napra éj se hozhat enyhülést.

 

Olajbogyót eszünk, szieszta lesz

a zord ebédidő helyett – ki hitte ezt? –,

a délután homályban hűs lepel,

leanderünk a kertben áttelel.

 

Ha ennyi jó kevés, hogy oltsa égő,

gyomorfekélybe kúszó aggodalmaid,

csak annyit mondok, lesz ezernyi szép nő,

 

s a parkban üldögélők vén lovagjait

– hiába áll, s huhog halált a kétlő –

egy ügy lovallja csak: Ki kap ma sakkot itt?

 

 

Nagy majális van

 

Röppen a labda, vidám ez a játék, zöld füvű pályán

futni, de jó! Hát itt rúgjuk a bőrt – nagyokat

kurjant két csapat ifjú, lázas örömben vágtat.

Tarka mezük harsány: meggypiros egyikükön,

büszke narancsban futkos a másik. Gólok után, nézd,

hogy hadonásznak, és elfeledik, hogy kint

hány ezer ember rágja a körmét nézve a meccset,

zúg a lelátó, nem hallja meg egy se. Fülük,

jaj, bedugult, bírájuk – rajta a mez zöld, fújja a

sípot –, már elenyész. Nem lát, ködbe borult

vak szemük, ők csak a labdát kergetik egyre vadabbul,

csak cselezés kell, hát játszani, játszani jó.

 

Azt hiszik, életük üdve, majálisa sírig is eltart.

Ó, hogy gyűlölöm ezt. Én csigaházba ülök.