I.

 

Szerda

Néhány napja eljöttem ide, Tandilba, és megszálltam a Hotel Continentalban. Tandil egy hetvenezres városka, körben hegyek, nem túl magasak, csupa borzas, köves meredély, mint megannyi erőd; én meg azért rándultam ide, mert itt a tavasz, és végképp le akarok számolni az ázsiai influenza mikrobáival.

Tegnap aztán kivettem egy kellemes kis lakást, elég szerény összegért, már túl a városon, a hegy lábánál, ahol a kőkapu áll, és ahol a park összeér a hegyoldal tűlevelű és eukaliptuszerdejével. A vakító reggeli napsütésben szélesre tárt ablakon át nézem Tandilt a katlanban, mintha egy tálra lenne kirakva; a kis ház meg a pálmák, narancsfák, erdei fenyők, glicíniák, mindenféle fura visszanyesett bokrok és a legelképesztőbb kaktuszok zuhatagában fürdik, s ez a zuhatag annak rendje és módja szerint lehullámzik a város felé, míg hátul a sötét fenyők magas fala szinte függőlegesen kúszik a csúcs felé, ahol a cukrászda-vár áll. Nincs ennél virítóbb tavasz, csupa virág és csupa fény az egész. A hegyek a város körül viszont szárazak, akár a bors, meztelenek, sziklásak, hatalmas égnek meredő kövekkel, szobortalpazatnak, emelvénynek, történelem előtti bástyáknak és romoknak nézné őket az ember. Kész amfiteátrum.

Előttem Tandil, úgy háromszáz méterre, mintha a tenyeremben tartanám. Nem szállodákkal, turistákkal zsúfolt üdülőhely ez, közönséges vidéki kisváros. S miközben fogat mosok a napon és beszippantom a virágillatot, azon tűnődöm, hogyan hódítom meg magamnak a várost, amelytől elutazásom előtt többen is óvtak. “Halálra unod magad Tandilban.”

Csodálatosat reggeliztem a kertek felett trónoló kis cukrászdában – jaj, semmi különlegeset, csak egy kávét és két tojást, de tavaszillatban fürdetve! –, majd bementem a városba. Ott az apró, vakító fehér, lapos tetejű házak négyzetei, derékszögei, éles törések, száradó fehérneműk, a fal mellett motorbicikli, odébb egy kirobbanóan zöld tér, hatalmas lapály. Csak úgy megyek a forró napon, a hűs tavaszi levegőn. Emberek. Arcok. Egy és ugyanaz az arc, megy a dolga után, intézi, iparkodik, nem kapkod, tisztes nyugalom rajta… “Halálra unod magad Tandilban.”

Az egyik házon felfedeztem egy apró cégtáblát: “Nueva Era, napilap”. Bementem. Bemutatkoztam a szerkesztőnek, de nem volt kedve csevegni velem, ábrándos állapotban voltam, s ebből kifolyólag nem túl szerencsés hangot ütöttem meg. Kijelentettem, hogy un escritor extranjero vagyok, és megkérdeztem, hogy található-e Tandilban olyan értelmes ember, akivel érdemes lenne megismerkednem.

– Micsoda? – vágott vissza sértetten a szerkesztő. – Nálunk ne lenne értelmiség? Nagyon is gazdag a kulturális élet, csak festőnk van vagy hetven. És az írók? Hát ott van Cortes, ő már egy név, a fővárosi lapokban publikál…

Felhívtuk telefonon, és megbeszéltem vele holnapra egy találkát. A nap hátralevő részét arra szántam, hogy megérintsen valami Tandilból. Utcasarok. A sarkon ott áll a tulaj, jó húsban, a fején kalap, mellette két katona, kissé odébb egy nő, hetedik hónapban, valamint egy pultos kocsi, tele édességgel, az árus a padon az igazak álmát alussza, az arcába hullt újság alatt. És a hangszóró rázendít: “Rabul ejtettél azzal a fekete szemeddel…” Én meg hozzádalolom magamban: “Halálra unod magad Tandilban.” Egy lebarnult úriember, hosszú cipőben, sapkában.

 

Csütörtök

Tandil úgy fest innen föntről, mintha a hegyekből aláhulló kövekkel a történelem előtti idők ostromolnák. A napon, a fák és a virágok társaságában elfogyasztottam csodás reggelimet.

De elfog a bizonytalanság, az idegenség, szorongok a sok ismeretlentől… Megyek a Centro Popularba, ott találkozom Cortesszal. Ez egy húszezer kötetes nagy könyvtár, az épület mélyén kis szoba, ahol valami kulturális ülés zajlik, de mire odaérek, a tanácskozásnak vége, és Cortes bemutat a többieknek. Öt perc alatt világos előttem a helyzet: Cortes idealista-kommunista álmodozó, becsületes, csupa jóindulat, csupa szívélyesség és humánum, a tizenöt éves kislány viszont már nem lány, hanem az ugyancsak Marx-rajongó idealista fiatalembernek a húszegynéhány éves felesége, a titkárnő viszont katolikus, és a harmadik úr is, aki felettébb hasonlít Rembrandtra, harcos katolikus. A hit egyesíti őket.

Rólam soha nem hallottak. Nincs mit tenni, ez a vidék. De a helyzet óvatosságra int. Már tudom, mi a helyes taktika ilyenkor. Nem követem el azt a hibát, hogy bemutatkozzam nekik, épp ellenkezőleg, úgy viselkedem, mint akit nagyon is ismernek, és csak a hangvételemmel, a formával sugallom a magam európaiságát; ez a beszédmód elkerülhetetlenül pikáns, lezser, fesztelen és bizonyos értelemben intellektuális. Párizs. Ez talál. Azt mondják: – Ó, hát járt Párizsban! – Én, hanyagul: – Na és, ugyanolyan város, mint Tandil, házak, utcák, a sarkon kávéház, minden város egyforma… Ez tetszik nekik. Attól, hogy Párizs nem arra kellett nekem, hogy általa felemeljem magam, hanem Párizst alacsonyítottam le, igazi párizsi figurának néznek; látom, hogy Cortest már meghódítottam, a nők is érdeklődnek irántam, de még bizalmatlanok. Ekkor azonban… elkalandozik a figyelmük… kissé szórakozottak lesznek… mással van tele a fejük, és kezdem kapiskálni, hogy ha maga Camus jött volna ide Tandilba, Sartre-ral az oldalán, neki se sikerülne az ittenieket saját dolgaikból, a helyi, tandili ügyekből kizökkentenie. Hogy is? Egyszerre felvillanyozódnak. Egyik a másik szavába vág. Jó, de miről van szó? Persze megvan a maguk gondja, a legutóbbi felolvasásra szinte senki sem jött el, erőnek erejével kell elcipelni az embereket, mert igaz, Fulano eljön, de azonnal el is alszik, a doktorné pedig megsértődött… Úgy adják elő ezt az egészet, mintha hozzám beszélnének, de valójában egymásnak mondják, panaszkodnak, sopánkodnak, mellesleg nem kétséges számukra, hogy egy író csakis egyetértéséről biztosíthatja őket, hogy én mint író teljes mértékig osztom “a néppel” és “a terepen” folytatott munkájuk minden keservét, ezt az egész tandili ¿eromskizmust. Brrr… “halálra unod magad Tandilban”. Egyszerre elborul az agyam ettől a Tandiltól, a korlátok közé szorított, szerény élet e dohos, kelletlen kanavászsummázatától, ők meg ott ülnek ebben az egész végtelen érdektelenségben, a béka feneke alatt, örök időkre odakonkretizálódva.

– Hagyják élni az embereket! – mondom.

– De hát…

– Honnan veszik, hogy mindenkinek intelligensnek és felvilágosultnak kell lennie?

– Hogyhogy?

– Hagyják békén a tahókat!

Attól, hogy kiejtettem a “tahó” (bruto), és ami rosszabb, a “csőcselék” (vulgo) szavakat, egyből arisztokratikus lettem. Mintha hadat üzentem volna nekik. Levetettem a jólneveltség álarcát.

Most őket fogta el az óvatosság.

– Tagadja, hogy szükség van az egyetemes felvilágosodásra?

– Természetesen.

– De hát…

– Le ezzel a doktrínával!

Ez már sok volt. Cortes tollat vett a kezébe, a fénybe tartotta a hegyét, nézte, rálehelt. – Nem értjük egymást – mondta mintegy gondterhelten. A fiatalember a félhomályból kelletlenül, rosszmájúan odabökte:

– Maga fasiszta, nem?

 

Péntek

Nyilván túllőttem a célon. Nem volt rá szükség. Most viszont jobban érzem magam… az agresszivitásom erőt adott.

És ha kikiáltanak fasisztának?… Még csak ez hiányzott! Beszélnem kell Cortesszal, meg kell szelídítenem őt.

 

Szombat

Mi folyik itt?

Az ember lelkét sokszor zavaros, ostoba dolgok alakítják… holmi véletlen afférok. Ez az összecsapásunk ott a könyvtárban, noha nem volt benne semmi különös, mégis katalizátorként működött. Legalább határozottan kirajzolódott a szereposztás. Arisztokrata vagyok. Úgy nyilvánultam meg, akár egy arisztokrata. Egy tandili arisztokrata… aki ugyanakkor ezt a közönséges provincializmust is megtestesíti.

Ne feledjük azonban, hogy ez csak halvány körvonala valaminek… egy színháznak, amely a napjaimat kitöltő millió más esemény mellett pereg, s e megszámlálhatatlan sok-sok eseményben, amit ha akarnék, se tudnék számba venni, ez a körvonalazódó dráma feloldódik, mint teában a cukor, igen, annyira, hogy az alakját is elveszti, s legfeljebb az íze marad meg…

Mindezt már Cortesszal való újabb beszélgetésem után írom, amely ahelyett, hogy enyhített volna a helyzeten, inkább kiélezte azt. Sikerült jól felbosszantania. Az idegeimre megy e kommunista pap angyali ártatlansága.

Nem szeretném itt az egész szóváltásunkat előadni. Mondtam neki, hogy az egyenlőség eszméje az emberi faj egész struktúrájával ellentétes. Ami az emberiségben a legnagyszerűbb, ami az emberi nem zsenialitását mutatja minden más fajjal szemben, az éppen az, hogy az egyik ember nem azonos a másikkal, ahogy az egyik hangya a másikkal. Itt van mindjárt a mai világ két nagy hazugsága: az egyház hazugsága, hogy minden embernek egyforma lelke van, és a demokrácia hazugsága, hogy minden embernek egyforma joga van a kibontakozáshoz. Azt hiszi, hogy ezek az eszmék a szellem diadalát jelentik? Ugyan már, hisz éppenséggel a testből fakadnak, azon alapulnak, hogy mindannyiunknak ugyanolyan teste van.

Nem tagadom (folytattam), az optikai benyomás vitathatatlan: mindannyian többé-kevésbé ugyanolyan növésűek vagyunk, ugyanolyan végtagjaink vannak… Ám e látványos egyformaságba betör a szellem, fajunk e speciális sajátossága, s ennek következtében lesz az emberi faj oly rendhagyó, oly határtalan és szédületes, hogy ember és ember közt százszor nagyobb különbség támadhat, mint az állatvilágban. Pascal vagy Napóleon és a falusi paraszt közt nagyobb a szakadék, mint a ló és a giliszta közt. Sőt, kevésbé különbözik a paraszt a lótól, mint Valérytől vagy Szent Anzelmtől. Az analfabéta és a professzor csak látszólag ugyanolyan emberek. Az igazgató egészen más, mint a munkás. Vagy maga talán nincs tisztában azzal – úgy ösztönösen, az elméletei margóján –, hogy az egyenlőségről, az együttérzésről, a testvériségről szóló mítoszaink nincsenek összhangban valódi helyzetünkkel?

Bevallom, én eleve kétlem, hogy ilyen körülmények közt beszélhetünk-e “emberi fajról”, nem túlságosan fizikai fogalom-e ez?

Cortes a vérig sértett értelmiségi pillantásával mért végig. Jól tudtam, mi jár a fejében: ez fasizmus!, én meg majd megőrültem a gyönyörtől, hogy világgá kiálthatom ezt az Egyenlőtlenségi Nyilatkozatot, mert az intelligenciám átlényegített: penge lettem és vér!

 

Kedd

Tilos, pinos, platanos, naranjos, palmeras, glicinas, mimbres, álamos, ciprés, és reggeli a cukrászda verandáján a virágözönben, a távolban az ősidők amfiteátruma és bástyái, monumentális romok, naptól csillogó cirkusz.

Kószálok és lődörgök Tandilban. Ők sürögnek-forognak, ami azonban oly monoton, hogy nem is nevezném cselekvésnek, óvatosak, mint a hangyák, türelmesek, mint a lovak, lomhák, mint a tehenek, amíg én… amíg én… nem illek senkihez, hisz elmerülnek a saját dolgaikban, a magányuk amúgy határtalan, mindenki a maga körét futja, az állatok, a lovak, a békák, a halak magánya ez! Az határozza meg őket, hogy mi a tennivalójuk, semmi egyéb. Az egész város egyetlen sürgés-forgás. Mit tegyek?! À la recherche du temps perdu – a könyvtárban bukkantam rá, magamhoz vettem Proustot, és most olvasom; olvasom, hogy alámerüljek valami hozzám illő közegbe, hogy Prousttal, a testvéremmel töltsem az időm!

 

Szerda

Tényleg a testvérem-e? Igen, utóvégre mindketten ugyanabból a disztingvált famíliából jövünk. A karjaiba kellene esnem. Finom és éles mű, akár a borotva, úgy is vibrál, törékeny és kemény – micsoda kéjes ellentéte a baltasúlyú, masszív tandili létformának! Mindketten arisztokratának születtünk, két választékos úr! De nem! Az ördögbe vele, idegesít, undorít, túlságosan is a saját karikatúrámat látom benne!

Mindig is idegesített. Soha nem bírtam elviselni azt a dicshimnuszt, amivel övezték. Egy szörnyeteg… egy agyonkényeztetett fuldokló, örökké a párnái közt, áporodottan és nyálasan, elsorvadva és bebugyolálva, parafa falakkal körülbástyázva… az én közönséges, lengyel falusi énem irtózik ettől a francia dekadenciától. Csodálhatnánk persze, sőt imádhatnánk benne azt a szerfelett ihletett energiát, amely ezt az anyja szoknyájához bújó, babusgatott, ágyra, könyvekre, képekre, társalgásra, szalonokra és mindenféle sznob dolgokra korlátozott életet arra bírta, hogy létrehozza azt a kemény és kegyetlen művet, amely a valóság legrejtettebb idegszálait érinti. Abban, ahogy ez a lágy ember megkeményedik, ahogy élessé finomul, akár az arisztokrácia megváltó titkát is láthatnánk. Még annak kinyilatkoztatását is megkockáztathatnánk, hogy a betegségből itt egészség lesz. Ami egyébként összhangban van a művészet lényegével. Mert a művészetben szó sincs arról, hogy az egészséges ember egészséges művet alkotna, az erős erőset, hanem épp fordítva, a beteg, gyenge ember sokkal inkább képes megragadni az egészség, az erő lényegét…

Fő az egészség.

Nehogy megsejtsék,

Mi van benned még,

Amíg tönkremégy!

Nincs tehát semmi különös abban, ha ő, a beteg jobban ismerné az egészség zamatát; ha négy fal közé zárva, sikerülne elérnie a legtávolibb horizontot is, ami művészetét igazi pazar hitelességgel ruházná fel.

No de amikor… Milyen kár! Ez a kompenzálás nem zajlott le benne teljesen. Olyan, akár a félig sült bifsztek, egész oldalakon át csak ezt a szerencsétlen, félnyers, beteg húst látom…

Könyvei telis-tele számtalan fogyatékossággal, egész hiányosságbánya. Birkózása az Idővel, ami számára a legfontosabb, a művészet erejébe vetett eltúlzott, naiv hitből fakad, nem egyéb, mint a túl professzionális széplélek és művész miszticizmusa. Pszichológiai elemzéseit a végtelenségig el lehet húzni, hisz a meglátások puszta egymásba fonásából állnak, nincs bennük semmi revelatív, alapvetően hiányzik belőlük az élet újraértékelése, nem az egyszeri, mélyreható pillantás szülöttei, nem érezzük bennük az írói víziót, csak az (ihlet nélküli) intelligencia aprólékos munkáját. Burjánzó mondatai lépten-nyomon súrolják a modorosságot, s szinte megállapíthatatlan, mely ponton válik a megragadott szépség mesterségesen túlcsavart erőfeszítéssé. Metaforáinak természete árulkodik a legjobban a szerző gyenge oldaláról: ezek a metaforák nem arravalók, hogy valamely másodlagos jelenséget egy sokkal elementárisabb alakra vezessenek vissza, hanem épp fordítva, egyfolytában érezzük bennük az írói hajlandóságot, mely a világ nagy, alapvető dolgait a maga másodlagos valóságára kívánja lefordítani, saját “szférájának” a nyelvére, azaz a természetet magyarázza a képpel, nem a képet a természettel. Ebben van valami perverz, az élet iránti lojalitás tudatos elvetése. Ami pedig azt a világot illeti, amit a regényben megteremt, aligha létezik ennél szűkebb világ, a figurái egyetlen modellre készültek, egyetlen családról van szó, amelynek öröklődő jegyei különféle alakokat öltenek, Charlus, Nordpois, Madame de Guermantes ugyanabból az anyagból készült, mindnyájan tulajdonképpen ugyanazt mondják. A monoton cselekmény jellemzi a leginkább ezt a sovány képzelőerőről és ötletességről tanúskodó művet, bár ugyanakkor impozáns szorgalom és az aprólékos részletek kultusza. Ám mi sem leplezi le jobban előttünk e “félnyers” Proustot, mint ragyogó intelligenciája, amely többnyire fényes ugyan, de ahogy újra meg újra a merre-hogyannal viaskodik, tanácstalan lesz és naiv; ez mind leküzdhetetlen naivitásának, kifinomultságának a maradványa, amit nem sikerült tudássá alakítania, megmaradt hát annak, ami, merő kifinomultságnak.

Akkor mit csodálunk benne? Mindenekelőtt azt, hogy vállalta a saját szubtilitását, és nem habozott olyannak mutatni meg magát, amilyen volt: egy kicsit frakkban, egy kicsit háziköntösben, orvosságos flakonnal, egy csöpp homoszexuális-hisztérikus sminkkel, a fóbiáival, az idegbajával, gyengeségével, sznobizmusával, az egész túlfinomult francia nyomorával. Csodáljuk, hisz e furcsa, léha Proust mögött felfedezzük meztelen emberségét, szenvedése igazságát és őszintesége erejét. Sajnos! Mert ha jobban odafigyelünk, a meztelensége mögött megint a háziköntösbe, frakkba vagy hálóingbe bújt Proustot látjuk, összes tartozékával, az ággyal, az orvossággal, a csecsebecséivel. Bújócskázik velünk. Nem tudjuk, mi ennek a vége: a meztelenség vagy az öltözék, a szalon vagy az élet, a betegség vagy az egészség, a hisztéria vagy az erő. Ezért aztán Proust egy kicsit minden, mélység és lapály, eredetiség és banalitás, éleslátás és egyszerűség… cinikus és naiv, választékos és ízléstelen, ügyes és ügyetlen, mulatságos és unalmas, könnyű és nehéz…

Nehéz! Nyomasztó egy rokon számomra. Utóvégre én is a családhoz tartozom, én is kifinomult vagyok… és ugyanabból a közegből jövök. Csak Párizs nélkül. S lám, az én finom bőröm, amelyet sosem kezeltem párizsi krémekkel, ezt az érdes Tandilt találta magának!

 

Csütörtök

Cortes felhívta a figyelmemet egy ifjú költőre, Juan Angel Magariniosnak hívják, és a Hotel Residencial tulajdonosának a fia. Megkértem őt, vigyen el egy kávéházba, ahova más költők is járnak.

Ötkor beállított a kávéházba három fiú, akiknek halvány fogalmuk se volt rólam, és arról faggattak, hogyan kerültem Argentínába. A negyedik, egy alacsony, tizenhat éves gyerek, meghallva a nevemet, elmosolyodott és azt mondta: – Ferdydurke!

A többiek “Dipi”-nek hívják. Ezek szerint két olvasóm is van Tandilban (kettő, mert a másik a múzeumigazgató fia, Ferreira, tizennyolc éves).

Mind írnak. Így hát megkaptam, amire vágytam: vannak olvasóim, kávéházi asztalom és kollégák. Csak az a kár, hogy a kollégák közül egy se több húszévesnél.

 

Péntek

Coxnak, ennek a magas, sovány tizenhét éves nyakigláb fiúnak is a kollégája vagyok, akiben van valami a nagyvárosi hotelboyból, mindenkivel bizalmas és baráti hangot üt meg, tökéletes érdektelenséget tanúsít mindenféle tisztelet iránt, ilyet még nem is láttam, szörnyű modor, mintha egyenesen New Yorkból jött volna (miközben még Buenos Airesbe se jutott el soha). Ennek aztán semmi nem imponál, abszolút alkalmatlan bármiféle értékrend érzékelésére, és cinikus módon csak arra törekszik, hogy látszólagos szolgálatkészségét megőrizze. Az alacsonyabb rétegek született bölcsessége ez, az utcagyerek, az újságárus, a liftes, a kifutófiú bölcsessége, akinek a “felsőbb körök” csak annyit érnek, amennyit keresni lehet rajtuk. Churchill és Picasso, Rockefeller, Sztálin, Einstein számára egyszerűen zsíros zsákmány, akiből az utolsó fillér borravalót is ki kell húzni, ha egyszer belépett a hotel halljába… ám ez a viszony a Történelemhez, amit ebben a fiúban érzek, engem megnyugtat, sőt valóságos megkönnyebbülést okoz, sokkal igazibb egyenlőséget jelent, mint a jelszavakból és elméletekből kreált szokásos. Megpihenek.

 

Szombat

A korlátozott élet. A helyi élet. Az élteti őket, amit a nap, nap mint nap, ad. Senki nem néz körül, mind a lábuk alá bámulnak, az útra, amin haladnak. A munka. A család. A teendők. Élni valahogy… A konkrét létezés.

Ami egyszerre fárasztó és vonzó számomra… ó, a korlátok, amelyek után annyira vágytam! A kozmosz már untat. Az “univerzalizmus” válságát diagnosztizálom magamon. Feltételezem, hogy ez ma sokak betegsége. A látlelet a következő: évszázadról évszázadra tágítottuk a horizontunkat; a tekintetünk végül átfogta az egész földgolyót; erkölcsöt követelünk “mindenkinek”, jogot “mindenkinek”, mindent “mindenkinek”, ám ez meghaladja az erőnket! Katasztrófa! Kijózanodás! Csőd! Hisz én már eljutottam arra a pontra, hogy a rovarokat is egyenlőnek tekintettem az emberekkel, annyira vágytam az általános igazságosság egyedül lehetséges változatára. De az a pofon, amit lélekben kaptam az első rovartól, amelyet nem mentettem meg, a teljes tehetetlenségbe lökött... és tessék, most az összegyenlőség, az összigazságosság, az összszeretet és egyáltalán minden egyetemesség megsemmisül bennem; nem mintha nem is vágynék rájuk, de nincs rájuk erőm, utóvégre nem vagyok Atlasz, hogy a vállamon tartsam az egész világot!

Én, aki nemrég még a katolikusokra és a kommunistákra nehezteltem az állatokkal szembeni arisztokratizmusuk miatt. Most meg, Cortest hallgatva, egyszerre megtagadom az emberektől az egyenlőséget! Micsoda ellentmondás ez bennem!

Ezek szerint én is “reakció” lettem? Reakció az univerzalizmus felé törekvő, egész eddigi folyamatra? Elég dialektikus vagyok ahhoz, és eléggé felkészültem rá, hogy mindazt elfogadjam, amivel a kor megterhel, vagyis a szocializmus, a demokrácia, a tudományos világnézet fiaskóját, úgyhogy már-már türelmetlenül figyelem az elkerülhetetlen reakciókat, kis híján én is az vagyok!

Beszűkülni! Korlátozódni! Csak azzal élni, ami az enyém! Konkrét akarok lenni és magánlény! Eddigi eszméim azt sugallták, hogy Kína jövőjén is törni kell a fejem; de hát sosem láttam Kínát, nem ismerem, nem jártam ott! Elegem van az olyasféle parancsolatokból, hogy testvéremnek lássam azt az embert, aki nem a testvérem! Be akarok zárkózni a saját körömbe, nem akarok messzebbre jutni, mint ameddig a szemem ellát. Le akarom dönteni az egész átkozott “egyetemességet”, amely a legszűkebb börtönnél is szörnyűbb béklyó, és vissza akarom szerezni a Korlátozott Ember szabadságát!

Ezt a vágyamat jegyzem fel itt, ma, Tandilban.

 

II.

Szerda

Tandilban én vagyok a legkiválóbb! Senki sem hasonlíthatja magát hozzám! Ők hetvenezren: hetvenezer nálam alábbvaló… Magasba emelem a fejem, akár egy lámpát…

 

Csütörtök

Odahaza, Lengyelországban egyszer csak nőni, növekedni kezdtem. És most virágba borulok másutt is. Otthon az Esküvő és a Transz-Atlantik készül, továbbá egy Bakakaj névre hallgató kötet (a Buenos Aires-i Bacacay utca emlékére, ahol laktam), amely az összes elbeszélésemet tartalmazza. A Ferdydurke francia fordítása befejezés előtt. Tárgyalások a Napló francia és spanyol kiadásáról. Az Yvonne-t Krakkóban is, Varsóban is bemutatják. Levélváltások az Esküvő színrevitele ügyében. Egy halom cikk és tudósítás a hazai sajtóban. Na végre, valami megmozdult, most már az egyik sarkallja a másikat, a mennybemenetelem hosszú évekre biztosítva! Hej, glória néked, te szaracén! Te szar…! Te sz…!

Tandil!

 

Péntek

Elfogyasztottam a világ legfinomabb reggelijét… “Halálra unod magad Tandilban…” Kétségbeesésemben elmentem Filefotto előadására Beethoven szimfóniáiról. Ez a krumpliorrú, zsömleképű Filefotto nyájas iróniával kijelenti: – Vannak, akik azt állítják, hogy a mester tehetsége a süketségéből eredt. Ez képtelenség, hölgyeim és uraim, képtelenség! A süketségből nem ered semmiféle tehetség. A francia forradalomból fakadt a tehetsége, az nyitotta rá a szemét a szociális egyenlőtlenségre!

Látom Beethovent ennek a zsömleképűnek a markában, ahogy egy furkósbottal szétveri az Egyenlőtlenséget. Ó, te Filefotto markában vergődő Beethoven!

Miközben a lényem mélyebb rétegeiben elönt valami megelégedésféle, valami felszabadító vigasz arra a gondolatra, hogy lám az alacsonyabbrendű hogy tudja használni a felsőbbrendűt.

 

Szombat

Tegnap, miközben írtam, nyílt az ajtó, és megjött Ada, ez a kicsi, kicsinyke, aprócska, mikroszkopikus méretűre zsugorodott asszonyka, sápadt rémülettel az arcán. Operáció után van. Alig piheg. Buenos Airesben rábeszéltem, jöjjön el ide, ahogy ki tud mozdulni, afféle “nachkur” céljából. És most itt van. Henryk, a férje pár nap múlva jön utána, addig Ada csupa rettegés. “Hogy kerültem ide? Mit csinálok itt?!” Beültünk egy kávéra a cukrászdába. “Te jó isten, milyen cukrászda ez?” “Ada, szedd össze magad…” “Nem tudom összeszedni magam. Miért vagyok itt?” “Próbálj meg egy kicsit észre térni…” “Nem tudok észretérni, mert még itt vagyok. Miféle kávé ez?” “Pont olyan kávé, mint bárhol másutt…” “Mi az, hogy másutt, mi az, hogy pont olyan… Ez meg miféle ló?” “Egy ló, egy közönséges ló, hát látod.” “Ez egyáltalán nem közönséges ló, mert én itt még nem laktam be magam!”

 

Szerda

Nem tudok mit kezdeni magammal, eszembe jut, hogy N. N. (a bazár tulajdonosa) meghívott vacsorára, hát elmegyek… szerencsét próbálok, talán sikerül… De ahogy megpillantanak, fegyveres készültséget rendelnek el, megkettőzik az őrséget, előgördítik az ágyúkat!

Mintha én követelném meg tőlük ezt a védekező hadállást. A ház ura a művi jóindulat mellvértje mögött. A ház asszonya és a nagynénje, a vénkisasszony Raquel a szt. katolikus életelvek sáncain, élesre töltött fegyverrel, ha netán valami káromkodást eresztenék meg (ezekkel az entellektüelekkel sosem lehet tudni!). A lányuk banális mosolypáncéllal kínálja a salátát. A fiú, aki mérnök, puha ingben, ápolt, nett, ráérős fickó, kis bajusszal, gyűrűvel, az autarchia remekműve.

 

Péntek

Igen… A burzsoázia bizalmatlan. És a proletariátus? Nem értem! Képtelen vagyok megérteni! Ó, legalább fél órát azon erőlködtem, hogy “megértsem” a sarkon álló munkást, aki a túlsó sarokra meredt. Mi jár a fejében? Milyen szálak szövődnek benne és hogyan? Nem megy. Van valami átkozott hézag, valami hasadék benne, amin képtelenség átjutnom. Mitől van, hogy minden nehézség nélkül bele tudom élni magam a gyerekek, a proletár ifjak világába, viszont a felnőtt parasztot vagy munkást egyszerűen leblokkolja előttem valami furcsa űr, valami rémes vákuum?…

 

Vasárnap

Nézd csak, a familias, abból áll a vasárnapi sétájuk, hogy járnak körbe a téren. Hogy keringenek! Hihetetlen, hogy tudnak keringeni! Akár a bolygók elemi mozgása, évmilliókat hátrálunk az őslét szférájába. Miközben úgy tűnik, maga a tér einsteinien meggörbül, hisz folyton előre mennek, mégis mindig visszatérnek. Lompos egy körmenet! Illedelmes, nyugodt, polgári arcok, világos olasz, spanyol szemekkel, barátságos ajkuk közt elővillanó fogakkal: így sétálgat errefelé a jól nevelt kispolgár, feleségestül és gyerekestül…

Katonák!

A Rodriguez utca felől katonacsizmák ritmikus dübörgésétől lüktető menet. Betörnek a térre, mintha támadnának. Kész katasztrófa. Vége a sétálgatásnak, mindenki odasiet, hogy megcsodálja őket. A tér egyszerre élni kezd… de micsoda szégyen az ára! Hahaha – hadd nevessek –, hahahaha! Benyomultak ide e parancsszóra, robotként masírozó egyenruhás rabszolgatestek és igába fogott lábak. Hahahaha, humanista, demokrata és szocialista uraim! Hisz az egész társadalmi rend, minden egyes rezsim, a hatalom, a jog, az állam és a kormány, az összes intézmények mind e szolgaseregen nyugszanak, rajtuk, akik alig nőttek ki még a gyerekkorból, de már kordába fogták és kényszerítették őket, hogy fogadjanak vak engedelmességet (milyen felbecsülhetetlen képmutatás ez a kötelezően önkéntes eskütétel!), és mindet kiképezték rá, hogy öljenek, és hagyják magukat megölni. A tábornok kiadja a parancsot az őrnagynak. Az őrnagy kiadja a parancsot a hadnagynak. Minekutána e felesküdött és edzett legények megmarkolják a karabélyt, és elkezdenek tüzelni.

De minden rendszer, szocialista vagy kapitalista, ezen a szolgaságon nyugszik, ráadásul a fiatalok rabszolgasorsán, kedves racionalista, humanista és, hahaha, demokrata uraim!

 

Kedd

Itt, Tandilban sok olyan dolog esik meg velem, ami homályos… sötét… mint az is, ami Ricardon révén ért. A kávéházban ismertem meg, nyugodt, középkorú úr. Azt mondja: – Gombrowicz? Á, a könyveit nem ismerem, de olvastam önről. Mallea (argentin író) említette a Leoplanban (hetilap).

– Valóban. De ez legalább tizenöt éve volt.

– Igen. Kábé annyi.

– És csak egy mondat volt, már amennyire emlékszem, az egyik mondatában szóba hozott engem…

– Igen, igen. Egy mondat. És a neve megmaradt a fejemben.

– De hát az képtelenség, hogy tizenöt év után is emlékszik egy ilyen jelentéktelen megjegyzésre, és ráadásul egy olyan íróval kapcsolatban, akit nem is olvasott!

– Képtelen… Miért? Valahogy megmaradt bennem…

?????????? Sötétség. Fal. Semmit se értek. Nem faggatom tovább, mert látom, hogy úgysem tudnék meg többet. Elfog a gyengeség…

 

Szerda

Sok minden, ami itt Tandilban történik, olyan… megmagyarázhatatlan, mintha azzal, akivel beszélek, elkerülnénk egymást. A végigmondatlanság felhője köztük és köztem. Szaporodnak a talányok. Szaporodnak a tévedések. Óvatos és banális kapcsolatokat létesítek velük. Elvesztettem a rátermettségemet, tudom, hogy bárdolatlan vagyok, és igyekszem elrejteni magamat. Ők is elrejtik magukat.

Tehát egyre több függöny, egyre több füst… Egyre több félénkség. Dupla sötétség, ami az ő szégyenérzetükből is, az enyémből is ered. Ők elszégyellik magukat, amikor azt hallják, hogy író vagyok, összehúzzák magukat, mint a házát cipelő csiga. Én meg azért szégyellem magam, mert több ezer emberrel szemben egyedül vagyok.

Félhomály, függöny, sötét, füst, félénkség, akár egy templomban a mind titokzatosabb oltár előtt…

 

Csütörtök

A legnagyobb szentségünk a leghétköznapibb banalitásunkban rejlik. Szentség? Csak akkor nem félek ettől a szótól, ha triviális összefüggésben használom, vagyis ha épp az ellenkezőjét értem alatta.

 

Péntek

Nem én vagyok az első, aki abban akarom megtalálni az istenséget, amit nem bírok elviselni… épp azért, mert nem bírom elviselni…

Az egyik hegyen, amerre az avenida Espania kifut a városból, hatalmas kereszt áll, amely az egész várost uralja, ennek következtében aztán a város az önelégült és önmarkába röhögő gúnyos-szemérmetlen Semmilyenség afféle renyhe, dölyfös ellenistentiszteletévé lesz… mint valami paródia és bizsutéria… Alávaló, szétvihogott misztérium, de nem kevésbé szent (a maga módján), mint az a másik ott fenn, a magasban.

 

Szombat

A csupa kő hegyoldalban nőtt eukaliptuszerdő sudár fatörzsei mintha maguk is kőből lennének, a hegy is, az erdő is, a falevelek is, minden kő, s ez az ünnepélyes kőcsönd az egész karcsú és tiszta, száraz és áttetsző, a behulló napfény által megvilágított mozdulatlanságot elárasztja. Cortes meg én az erdei ösvényen megyünk fölfelé. Márvány szoborcsoportok jelenítik meg a golgotai történetet, ezt az egész hegyet a Golgotának szentelték, úgy hívják, hogy Calvario. A kereszt súlya alatt eleső Krisztus, a megkorbácsolt Krisztus, Krisztus és Veronika… Az egész erdő tele ezzel a megkínzott testtel. Cortes valamelyik tanítványa az egyik Krisztus homlokára kézzel odafirkantotta: Viva Marx! Cortes nyilvánvalóan nemigen törődik az Úr kínszenvedésének figuráival, ő, a materialista egy másik szentségről tart lelkes előadást nekem, nevezetesen arról a harcról, amit a kommunisták vívnak a világgal a világért, miszerint az embernek nincs más választása, le kell igáznia a világot és “emberivé tennie”…ha nem akar örökre komikus és undorító pojáca, ocsmány kinövés maradni rajta… Igen, mondja, egyetértünk, az ember antitermészet, megvan neki a maga külön természete, s ebből kifolyólag ellenzékbe szorul a világban, nem kerülhetjük el tehát, hogy összemérjük az erőnket, s vagy sikerül bevezetnünk a világba a saját emberi rendünket, vagy örökre úgy maradunk egész patológiánkkal és abszurd létünkkel. Még ha e harc reménytelen lenne is, akkor is csak ez képes a maga szépségével és méltóságával együtt megvalósítani emberségünket, minden más a megalázásunkhoz vezet… Ez a credo felemelkedik a magasba, és eléri a csúcsot, ahol a hatalmas keresztre feszített Krisztus uralkodik; én innen alulról, a sudár eukaliptuszok alól is jól látom a fához szegezett kezét-lábát, s mellesleg megállapítom, hogy az az isten meg ez az ateista ugyanarról beszél…

Már majdnem ott vagyunk a keresztnél. Bizalmatlan pillantást vetek erre a, mondhatnám, prométheuszi májgyötrelmektől megkínzott testre (mint tudjuk, a keresztre feszítési tortúra mindenekelőtt szörnyű májfájdalmakkal jár). A hátam borsódzik, ahogy belegondolok a keresztfa makacsságába, tudniillik a fa egyszerűen nincs olyan állapotban, hogy akár egy milliméternyit is könnyítsen a vonagló testen, és nem képes megrémülni a kínszenvedéstől, még ha ő maga lépi is át a végső határt és válik már képtelenséggé; ám ahogy ez a játszma folyik a kínzó fa abszolút közömbössége és a test véget érni nem akaró ellenállása között, ahogy a fa és a test nem hajlandók egymást tudomásul venni, egy villanás erejéig megsejteti helyzetünk egész borzalmát: szinte látom, amint a világ kettétörik testre és keresztre. Miközben itt, mellettem ez az ateista apostol egyfolytában a másik megváltó harc szükségességét hirdeti. “A proletariátus!” Bizalmatlan pillantást vetek Cortes testére, erre a sovány, ideges, csipás, rémes, cvikkeres fickóra, akinek nyilván a mája is rossz, akit nyomorulttá tesz a csúfsága, oly hitvány módon visszataszító, és látom, hogy ő is keresztre van feszítve.

Úgy érzem magam, mint akit két tűz közé szorított ez a két gyötrelem, melyek közül az egyik isteni, a másik istentelen. De mindketten azt kiáltják: harcolni a világgal, megváltani a világot, vagyis az ember megint mindent akar, nem lelvén a maga helyét, lázad, és az egyetemes, kozmikus, mindent felölelő Eszme hatványozott erővel tör ki… Előttem odalenn a városka, ahonnan felhallatszik az autódudálás és a korlátok közé szorított, rövid távú hétköznapi élet hangjai. Jaj, erről az emelkedett helyről lemenekülni oda a mélybe! Itt fönt, Cortes és a kereszt közt nem kapok levegőt. Szörnyű, Cortes azért hozott fel ide, hogy más – azaz istentelen – szavakkal előadhassa nekem ugyanazt az abszolút, szélsőséges, egyetemes vallást, a Teljes Igazságosság és Teljes Tisztaság e matematikáját!

És ekkor veszem észre, hogy a Krisztus bal lábára odaírták: “Delia y Quique, verano 1957”.

E felirat attól robban… nem, fogalmazzunk pontosabban, e friss, normális és megkínzatlan testek berobbanása… egy átlagosan megelégedett emberi élet hulláma, áramlata… a csodás, szent naivitás lehelete a létben… Sötét. Felhő. Függöny. Füst. Miféle vallás ez?

 

Vasárnap

Miféle vallás, amelynek tömjénfüstje Delia és Quique nyomán megcsapott, ahogy ott álltam a Golgotán Krisztus és Cortes között?

Azt mondtam Cortesnak: – Maguk ateisták miért istenítik az eszméket? Miért nem istenítik inkább az embereket?

Hisz itt van mindjárt a tábornok istensége. A tábornok ujja nem pont ugyanolyan, mint a legutolsó katonáé? És mégis ez az ujj egyetlen intésével tízezreket küld a halálba, akik mennek, meghalnak, még csak nem is kérdik, mi az értelme az áldozatuknak. Adhat-e az ember értékesebbet a saját életénél a magasságbeli Istennek? Ha az ember a másik ember parancsára meghal, az azt jelenti, hogy az ember az embernek istene lehet. Az, aki kész meghalni a vezér parancsára, miért habozna térdre esni előtte?

És az Elnök istensége? És az Igazgatók és Professzorok istensége? És a Javak Tulajdonosának vagy a Művésznek az istensége? Szolgálat, rabszolgaság, alázatos megadás, magam elveszejtése a másik emberben, teljes önátadás a Felettesnek: ez az, ami zsigerekig áthatotta az emberiséget. Hej, önök, ateisták-demokraták az Eszmének alárendelt embereket szeretnének látni, olyan egyenes sorokba rendezve, akár a virágágyásban a palánták. Igen ám, de az emberiség e horizontális víziójára rátámad egy másik, vertikális kép… és a kettő kölcsönösen megsemmisíti egymást, nincs mindkettőre érvényes közös törvény, nincs számukra egyetlen eszme. Elegendő ok ez arra, hogy kiiktassuk az emberiség vertikális tudatát, és csak a horizontálist ismerjük el? Tényleg nem értem magukat, ateisták. Elvesztették a józan eszük… miért hunyják be a szemüket ez előtt az istentisztelet előtt, ha ez isten nélkül működik a legtökéletesebben, sőt épp az istenhiány ennek a conditio sine qua nonja? Valóban nem látom okát, miért ne ölthetne testet korunk metafizikai nyugtalansága az ember istenítésében, ha egyszer nincs isten?

Ahhoz, hogy ez megtörténjen, csupán arra lenne szükség, hogy odafigyeljenek az emberiség egy bizonyos tulajdonságára, nevezetesen, hogy szüntelenül alakulnia kell. Olyan ez, akár a milliárdnyi kaotikus molekulából összetevődő hullám, amely minden pillanatban mégis meghatározott alakot ölt. Hisz még egy kötetlenül beszélgető kisebb embercsoportban is megfigyelhetik, hogy a tagok ilyen vagy olyan formában összehangolódnak, még ha ez a forma véletlenszerűen és akaratuktól függetlenül, egyedül kölcsönös alkalmazkodási készségükből születik is meg… ám olyasféleképp, mintha valamennyien közösen jelölnék ki minden egyes részvevőnek a helyét, a maga “hangját” a zenekarban. “Az emberek” – ez az a valami, aminek minden pillanatban szerveződnie kell, miközben maga a szervezet, az együttes alakzat mintegy ezernyi impulzus alkalmi találkozásából jön létre, ennélfogva előre nem látható, és azok által sem uralható, akikből áll. Olyanok vagyunk, akár a dallamot alkotó hangzatok, a mondatot képző szavak, nem uralkodunk azon, amit kiejtünk a szánkon, villámként sújt le ránk a saját szavunk, akár az alkotóerő, amely belőlünk született, de megzabolázhatatlan. Ott, ahol alak, forma keletkezik, ott Magasabbrendűségnek és Alacsonyrendűségnek is kell lennie, s ezért van, hogy az emberek mindig az egyik lealacsonyításával akarják a másikat magasba emelni, azt az egyet a többiek fölé, s ez a nyomás fölfelé, amely kiemel egyet, noha a legképtelenebb és a legigazságtalanabb, mégis a forma elkerülhetetlen szükségszerűsége, másképp nem jönne létre a magasabb szféra az ekképp több szintre osztódó emberiségben, a köznép kebeléből emelkedik fel ez a fenséges birodalom, amely az alsóbb rétegek számára szörnyű teher és csodálatos szárnyalás. Miért nem hajlandóak hát tisztelettel adózni e véletlenszerű fejlődésnek, amely belőlünk teremt új világot, ha nem is isteneket, de legalább félisteneket? Ki tiltja, hogy megpillantsák ebben az istenséget, aki magából az emberből lép elő és nem az égből száll alá? Hát nem jellemzik isteni vonások ezt a jelenséget, amely az emberközi, vagyis az egyenként mindannyiunkhoz képest felettes és kreatív erők gyümölcse? Hát nem veszik észre, hogy itt születik meg a Felsőbbség, amelyet képtelenek vagyunk uralmunk alá hajtani? Ateisták! Az értelmük miért hódol oly nagy szenvedéllyel az absztrakcióknak, az elméleteknek, az eszméknek, az észérveknek, és nem veszik észre, hogy az emberiség konkrétan itt, az orruk előtt tűzijátékként szórja magából az egyre újabb isteneket és egyre újabb kinyilatkoztatásokat? Talán igazságtalannak és immorálisnak érzik, talán lelkileg megalapozatlannak? De ne feledjék, ha mindez megférne a lelkükben, akkor az se Felsőbb erő, se Teremtő erő nem lenne.

Ó, ha végül nekem személy szerint sikerülne kereket oldanom – kicsúszni az Eszme markából –, és beköltöznöm e másik, emberekből emelt templomba! Ha rákényszeríthetném magamat egy ilyesféle isteni szubsztancia elfogadására, többé nem kellene törődnöm ama abszolútumokkal, csak érezném itt, felettem, nem túl magasan, méternyire a fejem fölött e belőlünk fogant teremtő erők játszmáját, ezt az egyetlen elérhető Olümposzt, és ezt imádnám. Az Esküvőben van egy ilyen istentisztelet, és nem viccből jegyeztem meg a darab bevezetőjében, hogy itt az emberi lélek az emberközi lelket imádja. És mégis! Soha nem voltam képes megalázkodni, s az emberközi isten és énközöttem mindig valami groteszkum született az ima helyett… Kár! – mondom teljesen őszintén. – Nagy kár. Hisz egyedül ő lenne képes kiszabadítani – ez az emberekből született félisten, aki “felsőbb” nálam, igaz, csak egy hüvelykkel, lévén mintegy első beavatásként oly tökéletlen isteni lény, hogy épp illik az én korlátaimhoz – ennek az univerzalizmusnak a poklából, amellyel sehogy sem tudok zöld ágra vergődni, és visszatéríteni megváltó konkrétságomhoz. Jaj, megtalálni a korlátaimat! Korlátozódni! Korlátozott istennel rendelkezni!

Keserűen írom e sorokat… mert nem hiszem, hogy valaha is sikerülne átlépnem ebbe a korlátozottságba. Továbbra sem enged ki markából a kozmosz. Nem túl komoly tehát, amit itt írok, lám, inkább szónoklatféle… miközben érzem magam körül a többi emberi természetet, oly nagyon mások, mint én, érzem, ahogy körülölel ez a másság, ott rejlik benne a megoldás, amely elérhetetlen számomra… akkor hát rábízom ezt az egészet, tegyen vele, amit akar.

 

Kedd

Megint láttam! Őt! A surmót! Láttam, ahogy ette a maga becses kis reggelijét ott a kertek felett trónoló cukrászdában! A szent proletariátus! Ő, a gyümölcsös gazda, a targoncájával jött, csupa földnek és csupa fenéknek láttam, ugyanakkor drobesz ujjak és dagadt pofa, izmos, mokány, serény, odabújós az asszonyhoz, épp kilép a budiból. Azért mondom a budit, mert a feneke erőteljesebb, mint a képe; az egész figurát a feneke határozza meg. Hihetetlenül erősen bele van ragadva a maga surmóságába, ami rányomja bélyegét az egész szerzetre, erre a keménykötésű, dévajkodó, ám eközben felettébb dolgos és aktív alakra, aki legszívesebben az egész világot a maga surmóságához igazítaná. És imádja magát!

Mit kezdjek vele? Bianchottival ittam egy kávét, de neki nem szóltam róla egy szót sem… Mihez kezdhetnék? Hisz az alacsonyrendűség mindig is fiatal volt! Mindig fiatal! A fiatalság a megváltása, természetes és megszentelő lételeme… nem, nem probléma számomra az alacsonyrendűség varázsa… De ha szemtől szemben találom magam egy paraszttal, aki nem suttyó gyerek már, ráadásul ki kell bírjam az élemedett korú tahó dupla csúfságát…

Dupla? Négyszeres, mert én, aki őt nézem, minden burzsoá finomságommal együtt nem vagyok egyéb, mint e borzalom megéneklése, odatartozom hozzá, mint képhez a negatív, két majom, egyik a másikból következik… Két élemedett korú majom! Brrr… Tudjátok, hogy fest a világ legborzalmasabb randevúja? Ha egy oroszlánnal találkozol a sivatagban? Tigrissel az őserdőben? Egy szellemmel? Egy ördöggel? Ez mind kész idill! Rosszabb, százszor rosszabb, ha egy sápadt értelmiségi rálel egy bunkó bugrisra, feltéve, hogy ez a bugris már nem fiatal! Ez a randevú nyilván alámerül a teljes fizikai elfonnyadásba, az érett emberek kölcsönös undorába, amit soha nem tapasztalnál meg a téged felfaló oroszlánnal, és még el is kell viselned ezt az embert, magaddal együtt, ebben az abschmackban, ebben az idioszinkrázia-szószban!

Kínoz, gyötör ez a tahó felnőtt… nem tudok elszakadni tőle! Két lábon járó disznóság!

Csütörtök

Hitler, Hitler, Hitler… Honnan került elő? Az életem zűrzavarában, az események e kaotikus kavalkádjában már rég felfigyeltem bizonyos szálak logikus gyarapodására. Ha egy gondolat domináns lesz, elkezdenek szaporodni a tények, amelyek mintegy kívülről támogatják ezt a gondolatot, olyasformán, mintha a külső valóság elkezdene együttműködni a belsővel. Már említettem, hogy nemrég – amúgy teljesen alaptalanul – fasisztának neveztek itt. Most meg véletlenül Tandil ismeretlen negyedébe, a Rivadavia barrióba tévedve, egyszerre megakad a szemem egy feliraton, amelyet krétával pingáltak a falra:

“LOOR Y GLORIA A LOS MARTIRES DE NURENBERG” (Dicsőség a nürnbergi mártíroknak).

Egy hitlerista Tandilban? És ilyen megveszekedett hangulatban? Ennyi év után? Fanatizmus? És hol? Hát Tandilban. És miért itt?… Ez is azok közé a sötét, homályos, nyilván ostoba tandili dolgok közé tartozik, amelyeket soha nem fogok kibogozni… de (tekintettel rá, hogy engem is megkínáltak itt a “fasizmussal”) egyszerre úgy tűnt, nem zörög a haraszt, ha nem fúj a szél… De ki célozgat errefelé és mire? Egy ideje persze azzal is tisztában vagyok, hogy van, amikor a haraszt zörög, és van, amikor a szél fúj…

Ráadásul ez a Hitler úgy szakadt a nyakamba, mint a cukrászdában a surmó, aki engem méregetett; és ha együtt hánysz egy surmóval, a végén a surmó le fog hányni.

 

Péntek

Miután pozdorjává és porrá vertétek Hitlert (abbeli félelmetekben, hogy feltámad), post mortem elneveztétek sátáni középszernek, ordító megalomán pokolfajzat-őrmesternek. Elrondítottátok a legendáját. Merő félelemből. De időnként a félelem is hódolat. Én inkább arra szavaznék, hogy post mortem ne féljünk tőle, a mások félelme tette őt naggyá, nehogy már a ti félelmetek is naggyá tegye.

Ami legdöbbenetesebb ebben a hősben (miért is ne nevezhetném hősnek?), az a hihetetlen vakmerősége a véglet, a végső pont, a maximum elérésében. Úgy vélte, az győz, aki kevésbé fél, hogy a hatalom titka, ha egy lépéssel tovább megy, csak egyetlen lépéssel tovább, amit a többiek már nem tudnak megtenni, hogy akinek a vakmerősége félelmet kelt, az kibírhatatlan, az megállíthatatlan, s ezt mind az egyes emberekkel, mind a népekkel szemben képviselte. Ezen alapult a taktikája: egy lépéssel továbbmenni a kegyetlenségben, a cinizmusban, a hazugságban, a fortélyban, a vakmerőségben, egyetlen őrjítő, abnormális, fantasztikus, képtelen, elfogadhatatlan lépéssel tovább… és kibírni ott, ahol a többiek, tele rémülettel, már azt kiáltják: passz! Ezért taszította a német népet a kegyetlenségbe, és nem kevésbé Európát, a legborzalmasabb életet szomjazta mint az élet lehetőségének végső esélyét.

Nem lenne hős, ha nem lett volna gyáva. A legfőbb erőszak az, amit elkövetett, hogy képes volt magát Erővé tenni, megfosztva a gyengeségtől, az esetleges visszafordulástól önmagát. A legfőbb lemondás, amit vállalt, hogy a lét minden más alternatívájáról letett. Érdekes kérdés: hogyan vált a német nép istenévé? Tegyük fel, hogy először csak néhány némettel “szövetkezett” – “szövetkezett”, vagyis vezérként belopta magát a kegyeikbe –, és ehhez nyilván nem mindennapi tehetsége volt, hisz ebben a szakaszban, amikor még csak néhányan vették körül, a személyes adottságoknak igen nagy súlya van. S a folyamat e kezdeti fázisában, amikor még laza szálak fűzik össze az embereket, szüntelenül érvelnie kellett, meg kellett győznie, rá kellett beszélnie a többieket, eszmei csatákat kellett vívnia, hisz olyanokkal volt körülvéve, akik önként vetették neki alá magukat. Ez az egész még nagyon emberi és nagyon köznapi lehetett; még Hitler számára is, a hívei számára is létezett a visszaút lehetősége; bármelyikük szakíthatott vele, választhatott magának mást, szövetkezhetett mással és másképp. Eközben nyilván lassan működni kezdett, szinte észrevétlenül, a mennyiségi tényező, fokozatosan nőtt a hívek száma. S ahogy e mennyiségi növekedés bekövetkezett, a tábor már átlépett egy másik dimenzióba, amely az egyén számára szinte megközelíthetetlen. Mert ahhoz túl nehéz, túl masszív, elkezdi hát a saját életét élni. Lehetséges, hogy a tábor minden egyes tagja csak egy kicsit bízott a vezérben, ám ezt a kicsit a hívek nagy száma meghatványozta, ami veszélyes rakománnyal terhelte meg a hitet. S bekövetkezett az a pillanat, amikor már valamennyien úgy érezték, aligha balsejtelem nélkül, hogy ki tudja, mire vetemednének amazok, a többiek (hisz már oly sokan vannak köztük, akik teljesen ismeretlenek), ha nekik eszükbe jutna azt mondani, hogy passz, és kereket akarnának oldani. És ebben a pillanatban rádöbbentek, hogy becsapódott az ajtó…

Ennyi elég is volt Hitlernek. Ő már érezte, hogy a tömeg erőt ad neki, naggyá teszi, ám a legkevésbé sem lehetett biztos se az embereiben, se önmagában. Semmi garancia nem volt rá, hogy saját természete, közönséges emberi mivolta nem kér-e egyszer csak szót, még nem vesztette el teljesen az uralmát saját sorsa fölött, még nemet mondhatott volna a saját nagyságának. Elkerülhetetlenül át kellett helyezni ezt az egészet a magasabb és az egyéni tudat számára megközelíthetetlen szférába. Hogy ezt véghez vigye, többé nem működhetett a saját energiájával, hanem csakis azzal, amellyel a tömeg ruházta fel őt, vagyis azzal az erővel, amely meghaladta az ő erejét. Így is történt. Alattvalóinak és híveinek a segítségével, kiaknázva azt a feszültséget, amely közte és köztük keletkezett, belőlük merítve maximális bátorságot ahhoz, hogy önmagánál vakmerőbb legyen, és hogy a többiekben is felébressze ezt a vakmerőséget, Hitler a forrás állapotába hozta az egész tábort, amely kollektívaként minden egyes tagja befogadóképességét meghaladó borzalomra volt képes. Mindenki, beleértve magát a vezért is, csupa rémület. A tábor természetfeletti dimenzióba lép. Az emberek, akik a tábort alkotják, elvesztik önmaguk felett az uralmat. Most már egyikük sem hátrálhat meg, mert többé nem “emberiek”, hanem “emberköziek”, vagyis “emberfelettiek”.

Megjegyzendő, hogy ez az egész nagyon hasonlít a színházhoz… a megjátszáshoz… Hitler eljátszotta, hogy vakmerőbb annál, mint amilyen volt, ezzel kényszerítve rá a többieket, hogy egyesüljenek ebben a játszmában, de a játszma valóság lett, és tényeket teremtett. Világos, hogy a többi nemzet nem veszi be ezt a misztifikációt, s a tettei alapján ítéli meg Hitlert, miközben egy sokmilliós nép egyre hátrál, rettegve a vezér pusztító akaratától. A vezér nagy lesz. Furcsa egy nagyság. Egészen döbbenetes ez a hihetetlen méretű elhatalmasodás, ahogy a szó, a tett, a mosoly, a harag egyaránt áthágja a normális emberi hatókört, mennydörgésként szól, eltiporva minden más lényt, aki végül is ugyanolyan, végül is nem kevésbé fontos nála… De a legfurcsább vonása ennek az elhatalmasodásnak, hogy az egész kívülről jön létre, a dolgok Hitler