Itt nyug[sic!]

 

A tó felől jövök.

Hátulról látom Kosztolányi bronzát…

Az ember miféle kölyök?

Csak rossz ösztönök vonzzák??

 

Ez nem a palicsi tó.

– Csak itten, házak közé ejtve.

Élni… hát: rizikó.

Ritkán gyönyörök kertje.

 

Mégis csüggünk csecsén,

hisz nincs jobb anyánk: Élet…

Hogy gúnyolnám? Nem én!

Fogam húsába mélyed.

 

– Bár egyre lazább az a fog.

Az élv is öncsalás csak(?).

Jól látt’ a költő: csillagok

rajzanak fölénk, rácsnak.

 

Araszolunk a föld színén

– az űr, az tiszta volna! –,

de itten űz (mi döngicsél

köröttünk:) halálunk, naponta.

 

A tótól hányadszor jövök?

És mennyi még (miféle?!) bronzig?

Item: jelzőtlen ösztönök.

S végül egy kis halom. Sic.

 

 

„az éj nagy odva mélyén”

 

A sötét úgy zárul ránk, mint a vulva.

– Miért nem kagyló? – Majdnem ugyanaz.

Mi közelít lappangva, meglapulva,

hogy el nem árulhatják fényes sugarak?

 

Alszanak sínek, kémények és bódék,

csak itt-ott hangosak a korhelyek

– erőt gyűjt a siker, szunnyad a jólét,

s az élet is, mely mint a roncstelep…

 

A szorgosakat kötözi az álom.

Áldás az, ámbár kurtul életük.

Valaki – higgyük – őrködik e nyájon

(bár talán inkább kihalt bolygót őrzene).

 

Jó képzelnem: a hold úgy szegeződik

rám, mint Isten ellenőrző szeme.