Vendégmunkások: egy világ árnyékában

(részlet egy kéziratból)

Popović, Nenad  fordította: Csordás Gábor, tanulmány, 2007, 50. évfolyam, 12. szám, 1261. oldal
Lapszám letöltése
PDF-ben

NENAD POPOVIÆ

 

 

Vendégmunkások: egy világ árnyékban

 

(részlet egy kéziratból)

 

A nemzeteken belül informális megkülönböztetések uralkodnak. A legradikálisabb a francia példa: Párizs és a maradék Franciaország, a “vidék”. Nem csupán a kisvárosokból, falvakból és nagytájakból álló térségeket sorolják ide, mint amilyen a Massif Central, az Alpok vagy a hatalmas atlanti tengerpart a belga határtól Spanyolországig, hanem az olyan nagyvárosokat is, mint Lille, Le Havre, Lyon, Strassbourg, Nizza, Grenoble és Marseille. E megkülönböztetés belső, lélektani hatása ennek ellenére rögzült tény. Ha valaki Párizsba költözik, akkor a köznyelv azt mondja róla, hogy “feljutott Párizsba”; ez nem csupán verbális fordulat: a lakásoknak Párizsban irracionális, csillagászati áruk van.

Horvátországban és Jugoszláviában ugyanilyen nemhivatalos lélektani megkülönböztetéseket tapasztaltunk és tapasztalunk. Némelyik, mint a francia, jóindulatú. Jóindulatú például a “város/falu” irodalmi és társadalmi toposza, amely (a kényszer-áttelepítések korszakáig) az általános iskolától a főiskoláig a tananyag része volt. Ehhez a toposzhoz tartozik Nikola Tesla útja a likai falucskától a Niagaráig, Tito a tehénkéjével, és a szép falvakról meg romlott városokról szóló pszeudorealista irodalom egész tömege Vjenceslap Novaktól a “Küklopsz”-ig.1 A rosszindulatú informális megkülönböztetéseket manapság említenünk sem kell, megrögzötten és mélyen gyökereznek a nemzet minden rétegében (“szkipetár”, “csetnik”, “usztasa”, “szabadkőműves”, “udbás”,2 “bosnyák”, “zsidó”, “nacionalista”…).

Mi azonban, a köztársasági Franciaországgal ellentétben, hivatalos, formális megkülönböztetéseket is ismerünk. Ilyen volt például a munkások, dolgozók és polgárok megkülönböztetése. Itt leszálló sorrend érvényesült, az elittől (munkások) a legalul lévőkig (polgárok), akik “nem a saját munkájukból élnek”. Egy másik példa a 90-es évek hivatalos politikai-jogi felosztása etnikai horvátokra és másokra, illetve ennek fordítottja a rövid életű szerb krainákban.3

A vendégmunkásokra hallgatólagos, nem hivatalos és hivatalos megkülönböztetések egyaránt vonatkoznak. A nem hivatalos, tömeges, népi megkülönböztetés szerint gastarbajtereknek, a másik szerint “ideiglenesen külföldön munkát vállalók”-nak nevezik őket.

Nem túl erős-e ebben az esetben össznemzeti megkülönböztetésről beszélni? Horvátország esetében semmiképpen sem. Egyfelől, az egész lakosság mindössze négy és fél millió főt számlál, a vendégmunkások száma pedig a 60-as évektől kezdve – vagyis fél évszázadra visszamenőleg – százezrekben mérhető. Azért tűnik csak túl erősnek nemzeti megkülönböztetésről beszélni, mert hallgatunk róla. Másfelől, ez a hallgatás – a tények szőnyeg alá söprése és a vendégmunkások depresszív hallgatása egyaránt – árulkodó jele és összetevő eleme annak a körülménynek, hogy egy óriási csoport ki van zárva. Spontánul, félformálisan és hivatalosan. Polgártársaink óriási csoportja árnyékban él. (Óriási? Feltétlenül: kinek nincs vagy nem volt a családjában legalább egy vendégmunkás?)

Ez a kizárás hosszú távú, politikai változásokon és rendszereken átnyúló jelenség. Leginkább a nyelv árulkodik erről: a Horvát Szocialista Köztársaság hazugságát, mely szerint ideiglenesen külföldön munkát vállalókról van szó – ideiglenesen tíz, tizenöt, húsz évig, tehát egy egész munkás életen át! –, a Horvát Köztársaság a horvát diaszpóra cinikus formulájával helyettesítette, mely azt sugallja, hogy aki elment, az végleg elment. Például a labdarúgók. Politikailag mindig bedöngölt tömegkommunikációnk ezért mondja egy játékosról, aki tegnap még a zágrábi Dinamóban játszott, hogy “elment Ausztráliába”, és nem azt, hogy “egy ausztrál klubban játszik”. E beszédmód szerint az ilyen sportoló külföldön él. Amikor pedig, mondjuk, Toni Kukoè kosárlabdázó itt tartózkodik, akkor évi szabadságát tölti; ha új lakásba költözik, akkor arról adnak hírt, hogy luxuslakást vásárolt, mintha valami hollandusról lenne szó, aki nyári rezidenciát vesz magának egy déli országban (és nem egy spliti lakosról, aki egyik lakásból a másikba költözik, és pillanatnyilag Amerikában játszik). Az előző politikai rendszerben másféle kizárási játékot űztek az élvonalbeli labdarúgókkal. Huszonhét éves korodig az állam rabszolgája vagy, és azután, amikor már késő, az állam (az állami vállalkozás) jó sok pénzért elad: mehetsz. Amikor később ezeket a játékosokat néha meghívják a nemzeti válogatottba, akkor “a mi idegenlégiósaink”-nak titulálják őket.

Ezek az emberek, akikről szó van, már önmagukban mélységes nyelvi zavar tárgyai. Horvátul (vagyis Horvátországnak) megnevezni sem sikerült őket. A gastarbajter-jelenség már fél évszázada, az ötvenes évek vége óta fennáll, de meggyökerezett elnevezésük német eredetű – mintha egy német jelenségről volna szó. Polgártársainkról és családtagjainkról szólva és írva idegen kifejezéshez folyamodunk. Teljes egészében veszünk át egy terminust ebben az esetben, aminek több következménye is van. Először, a szó lefordíthatatlan, vagyis horvátul nem mondható. Ami lefordíthatatlan és mondhatatlan egy nyelvben, az nem létezik. A Gastarbeiter szót úgy vettük át, ahogy a németből a horvát – más nyelvekkel együtt – az Ostpolitik kifejezést átvette. Ez “keleti politikát” vagy “a Kelettel szembeni politikát” jelent, mégis eredeti német alakjában használatos, mert annak az országnak a diplomáciájára érvényes sajátos jelenségről van szó. A terminus alatt Németország politikája értendő Lengyelországgal, Ukrajnával, Oroszországgal szemben, mely a huszadik században – II. Vilmostól és Hitlertől a Varsó közepén letérdelő Willy Brandtig – olyannyira emblematikus, komplex és az egész világ számára sorsdöntő fogalom volt. Horvátul és sok más európai nyelven is gazdaságosabb és stilárisan elegánsabb “Ostpolitik”-ot írni olyasféle analitikus megfogalmazások helyett, mint a már említett “német keleti politika”. Ráadásul az “Ostpolitik” kifejezés könnyen érthető európai nyelveken beszélők számára. Míg a japán “kamikáze” szó semmit nem jelent, ez a kelet fogalmának felismerhető német változatából (east, est, istok…) és az elterjedten használt görög “politika” szóból tevődik össze. Akárcsak az “Ostpolitik”-ot, a horvát nyelv a “Gastarbeiter”-t is befogadta. Csakhogy a német “Gast” szót a fülünk nem érzi különösen közelinek a horvát “gost”(vendég) szóhoz, az “arbeiten” igének, illetve az “Arbeiter” főnévnek pedig semmiféle előzménye nincs a horvát jövevényszavak körében, és az Európában általánosan megértett rokonkifejezések körébe sem tartozik. A “dolgozni” és a “munkás” semmiféle, akár képzettársításos kontextusban sem helyettesíthető a horvátban az “arbeiten” és “arbeiter” szavakkal. A “rad, radnik, radnica” (munka, munkás, munkásnő) kilométernyi távolságban van mindettől. (Az, hogy nyelvtörténetileg valószínűleg ugyanarra a gyökre vezethetők vissza, az “arba/rab” típusú horvát hangátvetést figyelembe véve, itt semmiféle szerepet nem játszik.) Ugyanakkor a gastarbajter úgy ment át a horvát nyelvbe, mintha érthető volna. Az általános szociális hazugság azt sugallja, hogy számunkra magától értetődő, mint jelent “der Gast” és “der Arbeiter”. Tudvalévő, mit jelentenek ezek a szavak – ez azonban nem igaz. Csak kis számú, többnyire műveltebb, északon és északnyugaton élő horvát tudhatta ezt. Az, hogy kollektív zavarról és hazug magatartásról van szó, könnyen megállapítható abból, ahogy a nyelv bánik a kezdetben valóban talányos és senkinek sem ismerős technikai felfedezésekkel. Az, amit eredetileg detergensnek neveztek, fonetikailag nagyon hamar “deterzsent”-ként honosodott, illetve hamar meggyökeresedett lefordított változata, a “mosószer”. Igaz, hogy a nemzetben voltak olyanok, akik tudtak latinul, akik számára tehát a szó jelentése világos volt, de a többiekkel együtt ők is lefordították a (korábban) nem létezőt. Ugyanezt tették a horvátok a “computer” néven megjelenő tárggyal. Azok is, akik tudtak latinul, és akiknek megfejthető volt, mi légyen, a többiekkel együtt gyorsan és probléma nélkül számítógépnek nevezték. Ma egy magánbeszélgetésben a legkisebb zavar nélkül mondhatjuk, hogy épp most vettünk mosószert. Azonban ha egy magánbeszélgetésben egy barátunknak azt mondanánk, hogy a bátyánk már tizenöt éve ideiglenesen külföldön vállal munkát, belepirulnánk. Az állami szavak hazugsága, a cinikus eufemizmus, amely csak közigazgatási terminológiában funkcionálhat (arra gondolunk, hogy valaki nem települt ki végleg, hanem még vissza fog jönni), az őszinte érintkezésben használhatatlan. A bátyám gastarbajter. Igaz, hogy nem kellemes, afféle beismerés, de intim körben kötelező az igazmondás. Ilyen körben hasonlóképpen ismerjük be, ha családunkban valaki beteg, vagy börtönben van. A nővérem nincs itt, már öt éve ideggyógyintézetben van. A fiunk börtönben van.

Hol a fiuk? – Párizsban. – Egyetemen? – Nem, már három éve a Renault-nál dolgozik. Vagy: Apám orvos. – Hol dolgozik? – Stuttgart környékén. – Aha. Vagy: Miután elvált apámtól, anyám Stuttgartba ment dolgozni, mi, gyerekek meg itt járunk iskolába. Ilyenkor nincs több kérdés. Az anya talán takarítónő.

A “Gastarbeiter” szó lefordíthatatlansága nem exogén jelenség, nem magyarázza a szó sajátos nyelvészeti státusza a forrásnyelvben. A horvát nyelv nem a német nyelv valamely régi, meggyökerezett szavával találkozott ez esetben. Ellenkezőleg. Neologizmus a németben is. De nem azért, mert az ötvenes években, a gazdasági csoda tetőpontján, külföldi munkások árasztották el Nyugat-Németországot, és a közigazgatás meg a nyilvánosság kénytelen volt valahogy megnevezni és osztályozni a jelenséget. A barátságos, vendégszerető fogalom mögött – a vendégeink vagytok – ott áll a régebbi “Fremdarbeiter” kifejezés. A “Fremd” idegent jelent. Ez az összetett szó tehát pontos, és stilárisan semleges. (Mi is teljesen semlegesen beszélünk idegenforgalomról.) Ugyanakkor ezt a hirtelen finomságot és előzékenységet – amellyel az idegen munkás egyszer csak vendéggé avanzsált – az 1945 utáni Németországban nem a jólelkűség általános kiáradása idézte elő, hanem a szükség. A Fremdarbeiter az előző korszakban Németországban és Ausztriában többnyire a kényszer-, félkényszer- és rabszolgamunka eufemisztikus megnevezése volt. Mivel az ipar, különösen a hadi- és vegyipar teljes gőzzel működött, a munkaképes férfiak pedig egyre nagyobb számban mentek a frontra, más országokból kellett beszerezni a munkaerőt. A szövetséges, megszállt vagy félig megszállt országokból. A megszállt és félig megszállt országokból – vagyis amelyek gazdaságát a hitleri Németország módszeresen romba döntötte – a munkaerőt szép szóval és erőszakkal toborozták. Szép szóval: a jó fizetés ígéretével, és erőszakkal: a megbízhatatlanokat, az ellenállási mozgalmak tagjait, a “fajilag alsóbbrendűeket” stb. deportálva. Németországban már a gazdasági csoda előtt dolgoztak munkások Európa minden tájáról. Az egész országot átfogó hálózat alakult ki: létezett pl. speciális munkaügyi és szociális törvénykezés, bérszabályzat stb. Továbbá nem mind az iparban dolgoztak, hanem falusi birtokokon is. Például Ivica Raèan édesanyja, amint egy német újságírónak elmesélte, egy drezda környéki falusi birtokon volt kényszermunkás. A valódi rabszolgamunkát – mégpedig végkimerülésig, vagyis a munkaerő fogytáig, amit a kivégzés követett – az olyan kombinált létesítményekben alkalmazták, mint a Ljubelj alagút építkezése, vagy maga Auschwitz, ahol a német vegyipar létesített üzemeket, és az SS napra és órára adta bérbe a foglyokat, hogy azután, mikor kimerültek, saját vesztőhelyein végezzen velük. (A híres válogatás a “rámpán” arra szolgált, hogy kiszűrjék a munkaképeseket; a többieket azonnal megsemmisítették.)4

Nagyjából ezt takarta a régi és hétköznapi Fremdarbeiter szó. Alig néhány évvel e borzalom után Németországban és Ausztriában új szót kellett alkotni. A gazdaságnak ismét sürgősen szüksége volt több százezernyi új munkásra. A kínos horvát gastarbajter szó Németországban és Ausztriában még szörnyűbb zavart és hazugságot tükröz. Nem úgy Svájcban. Ott előtte és utána is szabadon használták a Fremdarbeiter szót. Egyszerűen “külföldi munkás”. A Fremd semmiféle mellékzöngét nem hordoz. Amiképpen az egész német nyelvterületen manapság is alapvető és hétköznapi szó a turizmusra a Fremdverkehr (idegenforgalom); probléma csak az arbeiterekkel van.

Ami a gastarbajter jövevényszót illeti a horvátban, az Anić-Goldstein féle “Idegen szavak szótárá”-nak 2000-ben megjelent második kiadása először mint zsargon-kifejezést magyarázza: “az, aki ideiglenesen idegen országban végez munkát”, de másodikként lekicsinylő (deprec.) értelmét adja meg: “az, aki a külföldi munkavégzés során elsajátított szokásokkal és ízléssel tért haza”.

Húsz évvel korábban, 1980-ban a Klaić-féle “Idegen szavak szótára” a “gastarbajtar” címszónál furcsálkodott és terjengősen magyarázkodott: “azon munkásaink újabban széles körben elterjedt elnevezése, akik gazdasági emigránsként külföldön dolgoznak, vö. idénymunkás”.

2000-re a hajdani idénymunkásoknak nyomuk sincs. Sőt, Anić és Goldstein a horvátok hatalmas nyelvi találékonyságát rögzítik: a gastarbajterski melléknevet a német és francia nyelvvel kapcsolatban. A hivatkozás egészében így szól: “vendégmunkás-német, vendégmunkás-francia s. i. t. közb. gyengén, a leghétköznapibb társalgás szintjén beszélt német, az írott nyelv és a nyelvtani szabályok ismerete nélkül”. És feljegyzik ismert határozószóként is, mely 2. jelentésében ezt jelenti a horvátoknak: “mint egy gastarbajter, gastarbajter módjára”.

És mi a helyzet Németországban? Az új “egyetemes német szótár”, a mértékadó Duden 2003-as kiadásában a Gastarbeiter címszónál azt írja, hogy ez a szó elavulóban van: “Munkás, aki meghatározott ideig számára idegen országban dolgozik; külföldi munkavállaló”. Következnek a német nyelvben meggyökerezett fogalmak: Gastarbeiterghetto (gettó) és Gastarbeiterheim (otthon). Aztán következik a Gastdirigent címszó. Ez már persze egészen más: “Karmester, aki ideiglenes szerződés alapján vezet egy zenekart”. A mi hegedűsünk abban a zenekarban gastarbajter volna.

A gastarbajterok nem az egyetlen társadalmi csoport, amelyikkel Jugoszlávia mostohán bánt. Rossz népség voltak 1945 után a szlavóniai és vajdasági németek, az olaszok (és kollektíve elűzték őket). A koronatanúk az albánok. Nemzetnevük, a szkipetár Koszovón kívül általánosan elfogadott gúnynévként volt használatos, és a mai napig fennmaradt a volt jugoszláv nemzetek egyetlen autentikus, tevőleges rasszizmusának kifejezőjeként: amikor “szkipetár”-t mondanak, a helyi niggerekre gondolnak. A horvát szövetségi államban “a megszállók kiszolgálói”, “domobránok”, “usztasák”, “burzsujok”, “maspokosok”5 stb. volt forgalomban. Az önállóvá vált Horvátország a Tuðman-korszakban a “jugókomcsi”, “csetnikszerb” és hasonló megjelölésekkel folytatta ezt a tradíciót. A megbízhatatlanok csoportját hivatalosan a lakosság húsz százalékára becsülték (kilencszázezer fő a mindössze négy és fél millióból).6

Társadalmi csoportként a gastarbajter tulajdonképpen a szocialista Jugoszlávia autentikus terméke, “jelensége”. Tizenöt évvel a “szocialista forradalom” (1945) után a szabad gazdasági és társadalmi modellhez való sajátos alkalmazkodás keretében az állam elkezdett megszabadulni a felesleges munkaerőtől, azoktól, akiknek az alkotmány szerint biztosítani kellett volna “a munkához való jogot”. Politikai és társadalmi értelemben ez a szovjet társadalmi modellel való szakítás volt a szögesdrót mögött. Addig Jugoszláviából csak az egzisztencia feladása árán, börtönbüntetést vagy az életet kockáztatva lehetett menekülni. Szökni “a határon át”, Ausztriába vagy Olaszországba; Bulgáriába senki sem menekült.7

Addig menekültek, akkortól szabadon mehettek. Minden egyes állampolgárnak tudomására hozták, hogy mostantól fogva Jugoszláviának nincs szüksége rá. Csak az exkluzív állami elithez tartozók képeztek kivételt: a pretoriánusok – a hadsereg és a rendőri apparátus tisztjei, a legbizalmasabb állami funkciók betöltői –, a diplomaták és a magas rangú külkereskedők, a kommunista párt magas beosztású funkcionáriusai. De az egyszerű párttagok és rendőrök már nem. (Külföldön, a jugoszláv követségek, konzulátusok, klubok és kisegítő horvát nyelviskolák vonzáskörében pártaktívák is működtek – az ilyen párttagok számára is; a JKSz, a keleti blokk káderpártjaival ellentétben, tömegszervezet volt.)

 

 

Exkurzus

 

Ha a gastarbajtar párját keressük, minden bizonnyal a társadalmi-politikai munkásban fogjuk megtalálni. Egyik is, másik is egyszerre volt formális és informális társadalmi kategória, egyik is, másik is tisztán a második, szocialista Jugoszlávia terméke volt. A társadalom sejtszerkezetében a gastarbajter az elmosódó külső szélen helyezkedett el, a sejthártya mellett vagy azon kívül. Ozmotikusan áramlott ki és befelé. A skála másik végén a társadalmi-politikai munkás a sejtmag környékének mozgékony kategóriája volt. Az ideáltipikus “munkás” és a döntések meghozatalára egyedül jogosult “politikai vezető” között helyezkedett el. Ő is lebegett, akárcsak a gastarbajter, még ha bent, középtájon is. Valamelyik periferikus szervezet aktivistája és a voltaképpeni mag között. Abszolút pozitív kategória volt, miközben a gastarbajter marginális, homályos és gyanús. Az egy lépés a mag felé, amellyel a társadalmi-politikai munkás politkai vezetővé vált, megfelelt a gastarbajter azon lépésének, hogy tartósan külföldön marad, “hátat fordít” a társadalomnak, elárulja azt; nem küld több “devizát”, nem fektet be, nem költ a nyári szabadságán, karácsonykor és húsvétkor, elszakítja a köldökzsinórt, mely az államhoz köti, nem áll sorba a jugoszláv konzulátus előtt az útlevele meghosszabbításáért vagy ilyen-olyan igazolásért. Kiteljesedett transzgressziója megfelel a társadalmi-politikai munkás százszázalékos ingressziójának a társadalmi sejtmagba. Ahogy a gastarbajter elveszíti a “külföldön dolgozó munkás” státuszát, és kilép a sejten kívüli világba, idegenné és potenciálisan a társadalom ellenségévé válik, úgy szűnik meg végleg dolgozni a társadalmi-politikai munkás, ha vezetővé válik: a normális élet plazmájából szolgálati lakásokba és villákba kerül át, nem fizet többé a tömegközlekedésért, zárt enklávékban nyaral a tengerparton, “szolgálati gépkocsi” szállítja és így tovább.

A kivételezett státusz kontextusában valóban érdekes és látványos a JSzK utolsó külügyminiszterének, Budimir Lonèarnak a sorsa. A jugoszláv állam egyik főpapja volt, és annak széthullása után képtelen volt valamilyen normális polgári életpályát megvalósítani. Szemlátomást sem Jugoszlávia valamelyik részében megmaradni, sem normális emigránssá vagy gastarbajterrá válni nem tudott. Először Amerikában, az ENSz körül ügyködött (főhivatalnok?), majd visszavonult közszereplőként (nyugdíjas? kié?) kószált Zágrábban, hogy végül a (horvát) diplomácia legmagasabb posztját foglalja el az államelnök tanácsadójaként. Egész idő alatt megmaradt az arisztokrácia körében, és mint ilyennek, előbb tilos, aztán pedig talán szubjektíve lehetetlen volt viszatérnie a normális társadalomba. Figyelemreméltó emellett, hogy egyes nézetek szerint – legalább hajdani pozíciója és hatalma okán – azok közé tartozott, akik a leginkább felelősek a néhányszázezer ember (állampolgár) életét követelő háború kitöréséért. Másfelől ugyanilyen látványos a Velika Mlakából származó öntudatos gastarbajter, Dragutin Trumbetaš sorsa. Kiemelkedő szakmunkásként Németországban közel kerül a szakszervezetekhez, írásban, képekben és személyes fellépések során bírálja a kapitalizmust, különös tekintettel a gastarbajterok mint a munkásosztály megalázott és megsértett rétege helyzetére. A csúcson, amikor már mesterségének egyik legtöbbre értékelt művelője, és társadalmilag elkötelezett művészként széles körben elismert, a nyolcvanas években a végleges hazatérés mellett dönt, és az egyik nagy zágrábi vállalatnál akarja folytatni hivatását. Amikor azonban hazahozandó tulajdonát vámoltatja, “megtalálják” a gastarbajter-kérdéssel kapcsolatos hatalmas dokumentációját. Politikailag veszélyes dokumentumok behozatala miatt – amelyek többek közt a németországi jugoszláv vendégmunkások százezreinek helyzetét dokumentálják – eljárás indul ellene, elítélik, és a Lepoglava börtönben köt ki. Ezután, afféle szociális esetként, néhány évre még visszatér Németországba, de már csak házfelügyelői munkát kap. Jugoszlávia és a szocializmus bukása óta tizenöt év telvén el, biztonsággal állítható, hogy ez a szakértő, művész és író soha nem lesz a kormány vagy az államelnök tanácsadója. Míg a hajdani vezető és állami főpap rendszer-transzcendens bennfentes, a mag lakója, ez a volt gastarbajter életfogytig kívülálló, tekintet nélkül hazája társadalmi rendszerére. – Ugyanakkor nem kívülálló Németországban. Ott munkásnak (ami a fejlett Európában normális és megbecsült kategória), elkötelezett személyiségnek és művésznek tekintik.

 

 

Katarzis az alagútban

 

Objektíve, és mindenekelőtt szubjektíve a lakosság szabadságként élte meg, hogy a rendőrségen igényelhetett úti okmányt, vörös jugoszláv útlevelet. Addig ez kellemetlen procedúra volt, a belügyi titkárságnak kellett beadni egy kérvényt, megindokolva, miért szeretne az ember külföldre utazni, amit aztán valahol a rendőrállam titokzatos mélységeiben mérlegeltek. A kimenetel bizonytalan volt, az ember vagy “megkapta az útlevelet”, vagy nem. Az utóbbi esetben nem volt apelláta, nem lehetett magyarázatot kérni – egy “kérelmet” utasítottak el. Az útlevél megszerzése után következett – megszabott határidőn belül – a vízum beszerzésének procedúrája. A beutazási vízumé valamelyik (természetesen nyugati) országba, az időben pontosan körülhatárolt tartózkodási engedélyé, majd a kiutazási vízumé. Ehhez is konzulátusok, illetve követségek ablaka előtt kellett sorbanállni. Sok idő ment el az utazás okának és körülményeinek megindoklásával, a többségnek ezen felül egy személy vagy intézmény “garancialevelét” is be kellett mutatnia az adott országból. E vízumok megszerzése után következett a tranzitvízumok “begyűjtése” azoktól az országoktól, amelyeken át az adott országot el lehetett érni. Ha például Franciaországba készült az ember, akkor Olaszországtól.

És ez még korántsem minden. Ki kellett vinni az úthoz szükséges dinár- vagy devizamennyiséget. Idegen valuta birtoklását ugyanúgy szigorúan büntették, mint a dinár kivitelét. Emiatt leszállították az embert a vonatról Jesenicában vagy Mariborban, egy borzalmas vasútállomáson, ahol órákig szorongva várakozott, míg a vámosok és a határőrök csigalassúsággal igazoltatták az utasokat, és gyűlöletesen végigkurkásztak minden egyes fülkét, minden egyes bőröndöt, ami többnyire sikerrel és büntetőeljárással végződött. Az üres peronon, ahol a szerelvény mindkét oldalán határőrök sétáltak, mélységes csend uralkodott, amelyben csak a kupéajtók kíméletlen, goromba nyitásának-csukásának fémes csattanásai visszhangoztak: a jugoszláv állami terror feledhetetlen muzsikája. Az állampolgárok az ablakokból rezignált együttérzéssel figyelték, amikor valakit “leszedtek a vonatról”. Először emelt hangok hallatszottak további ajtócsapkodás kíséretében, majd a görnyedt vállú, bőröndjeit cipelő személyt átkísérték az állomásépületbe. Vége az utazásnak. Egy-két óra múlva, amikor mindez véget ért – “amikor mindez jól ért véget” –, végre odatolatott az osztrák mozdony, és a szerelvény lágyan megremegett. Fémes ütközések, a vasutasok összeillesztik a súlyos kapcsokat, és az ismét összekapcsolt légvezetékek mély sziszegése a vonat alatt a tapasztaltabbak számára azt jelenti, hogy a drámának vége: a sűrített levegő fojtott hangja a csövekben és vezetékekben az utasok rejtett belső megkönnyebbülésének felelt meg. Az alagútban, mely rögtön az állomás után következett, és két-három perccel később már Ausztriában ért véget, következett be a katarzis, amelyet, Istennek hála, a hirtelen támadt sötétség elrejtett. Mert minden egyes utas, ismeretlenek között szorongva a kupéban, szégyenkezett a megkönnyebbülés miatt. Szégyellte, hogy megalázkodott a jéghideg és durva határőrök és vámosok előtt, szégyellte a félelmét, a porig rombolt személyes méltóságát. Az egész megelőző procedúra, a készülődés hónapjai és a finálé Jesenicában, amikor a kegyetlenség ultimatív színházában a népi határőrség és a jugoszláv vámőrség felsőbbrendű emberei megvetően adják külön-külön mindenkinek a tudtára, hogy a gyöngékkel van dolguk, akik saját alkalmatlanságuk miatt egy nagyigényű társadalomtól és egy boldogabb államtól pártoltak el – mindez összegyűlt abban a három percben a sötét alagútban, amikor senki sem lát, az utastársakkal szembeni állandó bizalmatlanság pszichózisának szünetében. Mert előttük sem mert semmiféle érzelmet elárulni az ember. A válságos helyzet mosott agyú és lelkű rabjaiként, mint a kutyák, akiket gazdájuk kiskoruktól fogva pálcával8 idomított, egymásra is gyanakodtak. Egész idő alatt, akkor is, amikor már Ausztriában voltak. A fellélegzés és felszabadulás csak mélyen bent az idegen földön következett be, amikor szétkapcsolták a különböző irányokba tartó vagonokat, amikor a jugoszlávok egy része leszállt a közbenső állomásokon és helyi lakosok szálltak fel és foglalták el helyeiket. De a valódi felszabadulásra csak a célállomáson került sor, amikor minden holmijukkal együtt végre leszálltak a vonatról, abban a varázsos másodpercben, amikor a Jugoszláviából érkezett vonat a hátuk mögött maradt, és mindkét lábukkal más földön álltak. Mert a bizalmatlanság velük utazott mindvégig, Bad Ischl és Salzburg szép tájain át, a bájos délnémet kisvárosokon, Rosenheimon és Augsburgon át, a méltóságteljes Rajna partján még némelyik vagonban némán utazott Jugoszlávia az évek óta alig takarított vagonok és betegesen mocskos vécék állott szagában. Amelyekben, 1959-et írunk, foglyok üldögéltek.

És programozott ágrólszakadtak. Mert, visszatérve a procedúrához, Jugoszlávia nem engedélyezte, hogy pénzt tartsanak maguknál. Valamennyi dinárt – a kétségbeejtő minimumot, ami naponta egy joghurtra és zsemlére volt elég – szabad volt útlevél és vízum birtokában hivatalosan beváltani csillagászati magasságú, lényegében büntető “árfolyamon” (a Jugoszláv Nemzeti Bankban), a többit pedig, mondjuk, ami elég egy normális ebédre háromhetenként… Azt titokban kellett “megszerezni”. Vagyis illegálisan, apránként, alámerülve a kriminalitás szférájába. Így minden készülődés a “kiutazásra” egy skizofrén állapotba való belépéssel kezdődött. Egyfelől kezdetét vette a szigorúan legális, szent bürokratikus eljárás: a kérvényírás, a belügyi szervek, a külföldi követségek és konzulátusok, a Nemzeti Bank látogatása, a vonatjegyek hosszan tartó és elszánt beszerzése az állami utazási ügynökségek külön erre a célra szolgáló pultjainál, másfelől ezzel párhuzamosan elkezdődött a feketézés a valutával. A csendes kérdezősködéstől, hogy kinek van valutája, az értékes bankjegyek fogkrémestubusba gyömöszöléséig, szemüvegtokba, pénztárcába, a cipő, bunda vagy zakó bélésébe varrásáig. És tényleges, veszedelmes kicsempészéséig. A vonatok, amelyek állomásainkról Jesenica felé tartottak, így egyebek mellett feketézők vonatai voltak. Az egymásra zsúfolt olcsó bőröndök alatt feketéző anyák, feketéző nagymamák, feketéző nagypapák, feketéző nővérek, feketéző bátyok ültek, meg cinkosaik, a gyerekek. Az úton lévő lelki és fizikai rabszolgák fölött a végzetes kupéban a parancsok parancsának Damoklész kardja lebegett: Vegye le a cipőjét!

Mostantól azonban elhagyhatott az ember egy kommunista országot normális körülmények között és a saját akaratából. Rövid időre, hosszú időre vagy végleg. Szabad volt külföldön, nyugaton! pénzt keresni. Visszajövet ezt a pénzt nem vették el a határon, és bent az országban sem adóztatták meg. Mi több, a vendégmunkával megkeresett pénz lehetővé tette, hogy a gastarbajter olyan tulajdonhoz (egyáltalán: tulajdonhoz!) jusson, amely botrányosnak, vagy politikailag épp csak megtűrtnek számított. Ha egy volt gastarbajter házat épített, nagy kocsival járt vagy hajót vásárolt, az állam nem tett fel kérdéseket e tulajdon erkölcsösségével és eredetével kapcsolatban. A gastarbajter birtokolhatott olyasmit, amit egyébként csak a társadalom főpapjai, a “funkcionáriusok” birtokolhattak (illetve azon kevesek, akikre a funkcionáriusoknak szükségük volt: hentesekre, hogy jókat zabáljanak, különféle orvosokra, hogy föl ne forduljanak; ez utóbbiak az erkölcsi és gazdasági limbus lakói voltak; építhettek és vezethettek, amit csak akartak és tudtak, “szemet hunytak” fölöttük). A funkcionáriust az ilyen típusú tulajdonok megillették, a gastarbajter pedig “tisztességes munkával” jutott hozzájuk. Mindketten tudták, hogy az egyszerű hazai arbajter ilyesmihez nem juthat “tisztességes munkával”. A funkcionárius azért juthatott hozzá, mert az a terv része volt, a gastarbajter pedig azért, mert tudatára ébredt, hogy otthon nem juthat lakáshoz vagy házhoz semmi módon, vagy csak olyan különleges szabályok szerint, amelyeknek a munkához semmi közük. Az évtizedek során a gastarbajter ún. kedvezményei – szabadságjogai – szaporodtak. Nemzeti specifikumunk, a “devizamegtakarítás” mind Jugoszláviában, mind Horvátországban az önállóság elnyerése és a demokratikus szabadságjogok bevezetése után a legfőbb kedvezmény volt a gastarbajter számára. Ebbe a sorba illenek az olcsó, úgynevezett charter repülőjáratok, az egyéni gépkocsi-behozatali engedély és hasonlók. De mindez részben már a rezsim fokozatos felpuhulásához tartozott, ami, retorziók kíséretében, Tito halála után a gazdasági rend felbomlásában tetőzött; ez utóbbit két horvát politikai káder energikus kézvonása hagyta jóvá.9

A hatvanas évek elején többszázezer ember özönlött ki az országból. A “belépni a pártba és majd meglátjuk”, “megpróbálni elmenekülni” és “megbékélni a sorssal” bűvös geometriáján belül egy új, nagy lehetőség nyílott. Megindult egy lavina, amelynek szociális, kulturális és lélektani paraméterei és következményei messze meghaladják a politikaiakat. A lavina határait nagyjából az 1960-as és 1991-es esztendő alkotja. 1960-ig többé-kevésbé illegálisan menekültek, és nem tértek vissza az országba. Ezek az emberek, a “szökevények” (I. Pauletta), tízezer számra nem térhettek vissza az országba, mert letartóztatás várt rájuk. A hatvanas évek közepén kaptak amnesztiát, talán “Aleksandar Ranković bukásának” köszönhetően (bármit is jelentett ez a szintagma a kremlinológia honi dialektusában), amikor elismerték vendégmunkás státuszukat. Minthogy időközben idegen állampolgárságot kellett felvenniük, lehetővé tették számukra régi állampolgárságuk diszkrét megújítását a rendőrségen: igazolványt és vörös útlevelet kaptak. Ez azért zajlott diszkréten, mert ellentétben állt a kettős állampolgárságot tiltó nemzetközi konvenciókkal.10

A másik, 1991-es év azért határolja a gastarbajter-lavinát, mert akkor a kép ismét zavaros lesz. A Horvátország elleni katonai agresszió és a hadiállapot miatt 1995-ig újra hatalmas hullámokban menekülnek és rejtőznek el külföldön az emberek. Bajos meghatározni a “tiszta” gastarbajterok és a menekültek arányát 1991 után. Ugyancsak bajos eldönteni, ki tisztán gastarbajter és ki tisztán menekült. Összefolyik a két forma, a klasszikus politikai emigránsé és a vendégmunkásé. Kitűnő, dokumentált példa erre Rade Šerbedžijáé, mely még folyamatban van, work in progress. A horvát színházak és filmstúdiók nagy színészcsillaga, az aranylemezes sanzonénekes lélektani és politikai nyomásra, továbbá az 1991 táján kialakult hallgatólagos szakmai bojkott miatt hagyja el Horvátországot. Az első időszakot külföldön családjával együtt klasszikus emigránsként éli végig, szűkösségben, olyanoknál meghúzódva, akik hajlandók befogadni, kisebb időszaki munkákat vállalva, a hirtelen talajvesztés sokkjában. Aztán fokozatosan egyre jobb munkákat kap, átalakul gastarbajterrá, mégpedig filmes szakmája legmagasabb szintjén: tudniillik Hollywoodban, a legnagyobb kortárs rendezőknél játszik. Ezzel ismét helyreáll normális polgári életvitele. Tíz év múltán – a klasszikus gastarbajteri tíz év – ismét felbukkan Horvátországban, ahol nem (ártatlan) politikai emigránsként, hanem hazatérő gastarbajterként fogadják. Nemhogy példás, még csak formális rehabilitációban sem részesül, ami a horvát nemzeti színjátszás csillagaként és világszerte elismert művészként megilletné. Az a cinikus mentalitás fogadja, mely a hazatérő, megöregedett gastarbajterban megtollasodott egyént lát, akinek “odakint” háza és mindene megvan, és Horvátországba csak szabadságra jön, szentimentalizmusból, vagy mert “olyan szép a tengerpartunk”. Az igazság eközben az, hogy Rade Šerbedžiját minden jel szerint átlökték a másik oldalra. A legfontosabb, lélektani értelemben. Senki sem veti a szemére, hogy, lám csak, vett egy kis házat a tengerparton, mint minden gastarbajter, meg hogy amikor nyaranta itt van, egy kicsit rendez és játszik is. Ő abban a kis házban már nem szerb és nem áruló, hanem olyan, mint mindenki más: lecsúszott az együttérzést és megértést érdemlő gastarbajterok közé. Egyéniségből és filmcsillagból közönséges emberré vált, mint mi mindannyian, illetve egy fokkal alattunk. Gastarbajternak lenni Horvátországban elég nagy zuhanás a megbocsátáshoz. Ki ne nyújtana kezet egy ilyen embernek, ki ne bocsátana meg neki? Most. (Hiszen most olyan, mint Števek meg a felesége, akik tizenhat évig güriztek Münchenben.)11

Tipológiailag és kronológiailag a horvát gastarbajter nemcsak az emigránstól különbözik. Megelőzik a tizenkilencedik században és a huszadik század első évtizedeiben kivándoroltak, a munkaképes fiatal emberek hullámai, akik a szegénység (éhség) miatt mentek Amerikába, és Horvátország egész régióit ürítették ki – és benépesítették például Chile egyes vidékeit. De ez végleges távozás volt, az élet megszakadása. A szüleik úgy vettek tőlük búcsút, mint a meghalóktól, noha ténylegesen csak munkát kerestek, “mentek a hasuk után”. Nem voltak gastarbajterok a szó mai értelmében. Egyrészt az éhség nem enged szabad választást, másrészt nem helyi, hanem összeurópai jelenségről volt szó. (A 20. század két emblematikus regénye, Döblin Berlin, Alexanderplatza és Fallada Mi lesz veled, emberkéje az éhség motívumával kezdődik.)

A gastarbajterok után pedig, miután Horvátországban bevezetik a demokráciát, a mobil munkavállalók következnek, akik hazai munkahelyüket természetes módon váltogatják külföldi munkahelyekkel. Ez a szakmai pályafutás normális alakulásának kérdése. Ezeknek az embereknek, akik idegen nyelveket ismernek, és nem az egzisztenciájukkal, hanem a szakmájukkal foglalkoznak, a tartózkodási hely változtatása szubjektíve az égvilágon semmit, vagy legalábbis semmi tragikusat nem jelent.12

A gastarbajter ellenben néma csöndben lép drámájába. A szürkeségben, ami ismertetőjele. Senkivé válik. Odakint keres és talál munkát, és erről nem lehet többet mondani. Otthon eltűnt a családi, nemzedéki, lakóhelyi és szakmai kapcsolatok szövedékéből. A sűrűséget tetszőleges város, tetszőleges ország légüres térségeire cserélte. A nyelvet töri, vagy hamarosan törni fogja, az a fő, hogy milyen munka akad. Addigi élete dús, tápláló begyökerezettségét borzalmas ürességre cseréli, amelyben a kapcsolatok geometriája minden tartalmat nélkülöz: az előmunkás, a főnök vagy a gazda, a háziasszony, akitől a szobát bérled, a szobatárs, akivel osztozol, talán holmi barakkban, ez minden. Futólag valaki, akinél vásárolsz a boltban, minimális emberi kontaktust teremtve: biccentés, egy-két szó, a legbanálisabbak. Semmi sem vagy, se másoknak, se a magad vigasztalására. A gastarbajter történet nélküli ember. Azért jött, hogy ugyanazt a munkát végezze, mint korábban, csak valamivel több pénzért. Több nem mondható, kérdezni meg nincs mit. Azon kívül, hogy mit főzöl. Nem vagy magyar, aki ötvenhatban az orosz tankok elől menekült, sem szakember, aki olyan munkát végez, ami otthon nem volt lehetséges. Ha pedig takarítónő vagy, akkor egy gastarbajter felesége vagy (a többletkereset miatt, hogy gyorsabban célt érjetek), vagy azzá kellett lenned. A nőknek, különösen, ha szegények, gyakran kell. Amit az emberek hallgatólagosan figyelembe is vesznek, amiképpen azt is mindenki tudja, hogy senki sem lesz elhivatottságból takarítónő vagy segédmunkásnő. Az eredmény ismét hallgatás és magány. Előbb nyolc óra a munkában, aztán a többi tizenhat az autóbuszon, a boltban, a szobában. Ez érvényes a házaspárokra is. Az alig bútorozott szobákban visszhangzik a beszélgetés. És mit mondhat egymásnak két ember, miután két hónapot, egy évet, két évet töltött egy tutajon? Mit, ami új lehetne? Egy esemény a munkahelyen, amelyben amúgy sem vettél részt, gondok a pénz körül, a feltűnés kerülése, fáradtság, elszigeteltség, kazetták otthonról és a zágrábi rádió, amelyhez lényegében már nincs közöd, időnként kínos telefonbeszélgetések a hazai rokonokkal, a “Hogy vagy?”, “Mikor jöttök?”, “Minden rendben?” odvas minimuma. A páros lét belső sivatagában az egyetlen maradvány a vasárnap mesterséges boldogsága, amikor hazai recept szerint készült étel kerül az asztalra. Fél-identitás a tányéron. Ízetlen töltött káposzta, mert a káposztát máshogy savanyítják, báránysült aroma nélkül, mert újzélandi vagy ausztráliai fagyasztottat vesztek (a friss a Pireneusokból túl drága). Csak a krumpli illatozik úgy, mint otthon, de a krumpli már évszázadok óta az éhesek összeurópai eledele. Ez az illat nem számít.

A hazai recept szerint készült étel értelmetlenségének – mely az óriási mennyiségű savanyított káposzta híres kihurcolásában testesül meg, kocsin vagy vonaton (a standard észak-horvát csomag gastarbajter honfitársak számára szigorúan kodifikált: savanyúkáposzta, Gavrilović-féle szalámi és/vagy disznósajt, egy kiló Franck-kávé és egy nagy doboz Kraš bonbon) –, az íz kergetésének a nyelvben is megvan a megfelelője. És az is deterritorizál. A hallgatás és az eleven szociális szövedék biotópjának elveszítése azt eredményezi, hogy a nyelvet már alig beszélik: legfeljebb kivételesen, ha valami (régi) történetet mesélnek el. Akkor csillog és árad, és ezek különleges pillanatok, vacsorák vagy ebédek, amelyekre mindenki emlékszik. Ilyenkor énekelnek is.

 

 

Égi király születék; Marijana, Szép vagy, zöld Zagorje, Két braći legény.

 

Kint meg közben üres az utca, vagy valami más, másik kultúrához tartozó dolog zajlik. A boltokból, a munkahelyről, a külföldiekkel foglalkozó hivatalokból a nyelv üres helyére kérlelhetetlenül benyomulnak a szavak: a permisz, szodzsornó, aufentált, urlaub, metró, szupermarsé, eszbán, pasta, dojcsland, patron csak a kezdet.13

Szobájában a gastarbajter meghatározatlan, kínos várakozásban él. A hazai ételek főzése, a hazai kézművestermékek felaggatása a falakra és a nyelv ápolása lényegében értelmetlen. Nem emigráns ő, aki lakásában konzerválja fájó és örökre megszakadt lakóhelyi, szociális és nemzeti identitását. A gastarbajter a napot várja, amikor az üres állapot értelmet nyer. Minden lehetséges vonal abban a pontban fut össze, amikor újra elkezdheti igazi életét. Ez a hazatérés időpontja, mely egyre tolódik, például addig a pillanatig, amikor a gyerekek végleg biztonságban lesznek és/vagy megmenekülnek a szegénységtől: amikor befejezik az iskolát, amikor munkába állnak, amikor állampolgárságot kapnak. (Nekünk már úgyis mindegy, de velük nem ismétlődik meg.)

A hazatérés lényegében nem dátumként fontos, hanem dinamikus, többszörösen feltételes és belső kategóriaként. De ez a nemélet itt meg ott, az üres várakozás jószerint semmire, a D nap és E élet, mely minden varázst nélkülöz, per definitionem is a gastarbajter domináns és meghatározó állapota. Az emberek megöregszenek. Ezek nem megfoghatatlan kategóriák. A gastarbajterok valójában egész idő alatt valóságos emlékműveket emelnek hazájukban ennek a bánatnak és ürességnek. Horvátországban szerteszét évtizedekig álltak a gastarbajterok befejezetlen házai. Nagyok (túl nagyok), félig befejezettek, vagy készek és bezárva állnak, mintha halottak lennének, megannyi monumentális work in progress. Apránként, kínkeservesen épültek, a kint töltött idő múlásának lassú ritmusában (és ami még rosszabb, az elégtelen, lassan gyűlő kereset ritmusában, de ez már a “szégyen”). Értelmetlenséget árasztanak, a gastarbajteri élet ürességének materializálódott kifejezőiként. Szándékosan “szúrnak szemet” a szülőföldön: minden tekintetben kívül állnak az eleven szociális szövedék mintázatán.

Meg a kiközösítésen. Mert hogyan ment el a gastarbajter? Az extrém szegénység (éhség, szó szerinti nincstelenség) eseteit kivéve saját akaratából távozott. Saját óhaját, hasznát másoké fölé helyezte. Egy napon munkahelyi kollégái, egyívású barátai és a falujabeliek tudomására hozta, hogy nem óhajt osztozni közös sorsukban. Hogy a maga számára valami jobbat szeretne. Elhagyta és elárulta a sorsközösséget. A társasság felmondása a legszorosabb, egyszersmind a legszélesebb értelemben, minden megértés ellenére, automatikusan vonta maga után a következményeket: azt hiszi, rátermettebb nálunk; meg akar gazdagodni, lehetőleg gyorsan, és mindenképpen soron kívül; a haszon fontosabb neki a közösségnél; már nincs benne a mi-ben – fontosabb neki a pénz; nekünk persze nem olyan fontos a pénz, fontosabb nekünk a… Mi meg feláldozzuk magunkat. Nekünk, akik maradunk, el kell viselnünk a kommunizmust, Jugoszláviát stb.

A gastarbajter tehát maga tehet a bánatáról. Kényszer nélkül ment el, kényszer nélkül van ott, ahol van. Senki sem kergette. Az “övéi” tevőleges rosszindulata nélkül is kiközösítés a sorsa, mégpedig pusztán az idő múlása által. A dolgok otthon évről évre változnak – Horvátországban (Jugoszláviában) 1960 és 1990 között gazdasági téren kétségkívül a javukra. Míg valaki 1960-ban egyszerűen azért ment el, mert normálisnak tekintette, hogy hűtőszekrénye és berendezett lakása legyen, addig az, aki majd 1970-ben távozik vagy tér haza, egészen más nézetekkel fog találkozni. Az ő motivációja értelmezhető túlzott igényként. Kimegy, kint marad, mert többet akar az elérhetőnél, az otthon maradók többé-kevésbé tisztes (tisztes!) “életszínvonalánál”, lenézi a közösség szent sorsát.

A gastarbajter tudja ezt. Elfogadja a kimondatlan minősítést. Ezért évente kétszer megtömi a bőröndjeit a szűkebb és tágabb családnak, sógorságnak-komaságnak, szomszédoknak szánt ajándékokkal: habár neki sincsenek meg ezek a dolgok, és nincs is kitől ajándékba kapnia őket. Örömmel teszi, de azért is, mert lélektanilag kénytelen. Kezdetben, a kommunista sötétség korszakában ennek általános, civilizációs értelme volt. Nyugatról behozták azt, ami nem létezett. Városi használatra Levi’s farmert, Beatles-lemezeket, Lipton teát, Lucky Strike és Player’s Navy Cut cigarettát. Falusi használatra megint mást. Idővel elburjánzott a dolog. Az olyan vonatokon, mint a Jugoslavija vagy a Split expressz, mozdulni sem lehetett a táskáktól, bőröndöktől és kartondobozoktól, a folyosók szinte járhatatlanok voltak, a kupékban pedig az ülések alja is tele volt az ajándékcsomagokkal. Az állomásokon hosszadalmasan pakoltak ki az ablakon át, a fogadásukra és segítségül érkezett rokonok közreműködésével. Később a gastarbajterek autói mutattak ugyanilyen képet, a hátsó ablakig megpakolva vánszorogtak Podkorenen, Ljubeljen vagy Mariboron át. Elöl a gastarbajter meg a felesége, vagy csak két férfi magányosan, útban a faluja, lakónegyede vagy utcája felé. Felismerhető, szánalmas, minden, csak nem elegáns, túlterhelt és holtfáradt, ingerlékeny, lassú: tessék, egy gastarbajter, nem tud vezetni, tegnap vette ezt a nagy kocsit. Paraszt. Jugósváb.

Amikor az autó megállt az udvaron, tucatszám kerültek elő a degeszre tömött szatyrok, s bennük az ajándékok, amelyek akkor már rég nem a kommunista és elmaradott ország valóságos nincstelenségének kompenzálását, a szűkölködők ellátását szolgálták. Nem szimbolikus, személyes ajándékok voltak, hanem materializációk, csomópontok az emóciók és a kölcsönösség nagyon bonyolult hálózatában – és, nyilvánvalóan, a gastarbajter váltságdíjai a közösségnek, amelyet elárult. A házban több körben zajlott le a rituálé. Először is, ezt hoztam neked, meg neked, a legszűkebb családnak. Aztán félreteszik az unokaöcsöknek, nagynéniknek és a többieknek hozott ajándékokat. Ők majd holnap és a következő napokon jönnek, hogy üdvözöljék az érkezettet, és megkapják a magukét. Végül egészen külön raknak még néhány megvásárolt tárgyat, “nem tudom, kinek”. Ezek is jelentkezni fognak, ezeket is felkeresik, vagy “döntsétek el ti, kinek adjátok”.

A második felvonás a misztérium. Este zajlik le, vagy a következő napok egyik ünnepélyesebb családi összejövetelén. Úgy hívják, hogy “márkát hozott”. E juttatás összegéről hallgatni fog a család, és csak az adomány tényét közlik harmadik személyekkel, de azt annál hangosabban és világosabban. A kérdés, hogy “hozott-e márkát?”, amelyet később, diszkréten és bizalmasan tesznek fel, megelőlegezett együttérzéssel (ha azt nem hozott, csak ajándékokat), a közösség számára végső mércéje a sikernek/sikertelenségnek, a hozzá való viszonynak (van neki, de nem hozott), vagyis a ragaszkodásnak.

A tárgyi adományok ugyanis, nem lévén szimbolikusak, nem számítanak. A két-három autórakomány ajándék (húsvét, nyár, karácsony). A gastarbajter nagyon hamar, már a hatvanas évek közepén szorítóba kerül: “Ezt itt is megvehettem volna, tudod, hogy kocsira is be lehet fizetni, kölcsönt lehet fölvenni, minek hoztad ezeket.” És a finálé: “De hát ilyenem már van! (Hol élsz te?)” A gastarbajter buta.

Az ajándékozás ugyanakkor nem pusztán kötelesség, hanem valami más is. Sokáig, hónapokig vásárolnak ennek és annak, latolgatják, előre becsomagolják, mindent a maga helyére tesznek a kocsiban. Hosszú, meghitt beszélgetés ez az otthoniakkal, az elmulasztott és eljövendő születésnapok számolgatása. Megbeszélik, összehasonlítják az ajándékokat más gastarbajterokkal, tanácsokat adnak egymásnak. Indulás előtt pedig telefonon még egyszer megkérdezik, kinek mire van szüksége, vagyis felveszik az utolsó rendeléseket. A vásárlás külföldön a gastarbajter számára fontos szociális tevékenység is. Egyszer csak nem takarékoskodik, hanem vásárol, fogyaszt, úgy él, mint a többi állampolgár. És nem csak úgy járogat a boltokba, hanem mélyebb érzelmekkel: az övéi kedvéért. Szívvel vásárol. Amellett nem szabad elfelejteni, hogy a gastarbajter rendszerint szegény.

Az otthoniaknak kijáró adományok és kötelezettségek megváltoznak egy külföldivel kötött házasság után (egy otthonról jött gastarbajterral kötött házasság után ellenben megsokszorozódnak!). Az ajándékok ekkor szimbolikussá válnak, az emlékezés és a nagylelkűség jelzései lesznek. Ha pedig értékesebbek, fordulat áll be: segítséggé alakulnak át. A házat, amit addig az egyedülálló gastarbajter magának és az otthoni családnak épített (azért olyan nagy), mostantól magának és a saját családjának építi. Arra az időre, amikor majd hazatér, nyugdíjas korára, gyakoribb hazajárásra, tengeri nyaralásra. A házassággal a gastarbajter elhagyja a kétszeres idegenség állapotát, gyökeret ver odakint. Otthoni nézőpontból az intencionális kívülálló státuszát az egzisztenciális kívülállóéra cseréli. A természet és a természetesség megsemmisíti a társadalmi mértéket és mérlegelést. Ugyanakkor kívülálló marad. A tény, hogy már nem idegen odakint, nem a pénz után futó egoista vagy ágrólszakadt, vagy legalábbis kisebb mértékben az, az idegen test státuszának módosulását eredményezi csupán. Hazajött a belga férjével, a német feleségével, már nem jár haza olyan gyakran, mint azelőtt, nagyobb lakásba költöztek odakint, tudnak-e horvátul a gyerekeik. A gastarbajter szó szerint “beilleszkedett”. Így már semmiképpen sem a miénk. Most a mi emberünk idegenben. Elszerették, visszavonhatatlanul idegen lett: mindegy, hogy egy igazi külföldi vagy egy “évek óta kint élő” gastarbajter épít-e házat a tengernél. A bevonódás odakint gettósítást von maga után itthon. Amikor a férjét vagy a feleségét hazahozza bemutatni, vége az első felvonásnak.14

A klasszikus drámában az első felvonás az expozíció. Sorsdöntő, meghatározó a hős/hősnő számára. Minden, ami később történni fog, innen ered. Az első felvonás az akaraté, a tévedésé, a tudatlanságé vagy a felismerésé. A drámából lehet tragédia, komédia vagy semmi, de a gastarbajter első felvonásának tele nem múlik el, értelmezi, bármi történik később és bármi lesz a záró poén; az pedig sokféle lehet: soha nem tért vissza, lám csak, miért ment el egyáltalán, túl későn tért vissza, túl korán tért vissza, meggazdagodott, örökké szegény maradt, nagyszerű gyerekei születtek, nyoma veszett, elitta az eszét, vagy minden szerencsésen végződött: boldogult, és máris felépítette a saját gyárát, ahol később boldogan dolgoztak földijei. Happy end: Dubrava fölött, a munkásházak szürke tengere fölött a darab végén ott ragyog a Baotić Autóház nagy hirdetése. Akárcsak Frankfurtban.

De hol van Baotić úr? Miért nem találkozunk vele a társasági hírekben, miért nincs jelen, amikor sikeres vállalkozóink csoportosan ellátogatnak Boszniába, Szerbiába, Magyarországra? Egyáltalán, mi a keresztneve (Mirko, Josip, Ante)? A delegációkban miért csak azok szerepelnek, akik itt értek el hasonló sikereket? Miért hallgat Baotić úr? Itt él egyáltalán, vagy Frankfurtban, vagy hol? Más zágrábi negyedek fölött is szembeszökően ragyognak a nagy autókereskedők nevét hirdető reklámok, de őket nagyon is jól ismerjük az újságokból, nagyjából még azt is tudjuk, hogyan festenek, vannak-e gyerekeik, hogyan rendezték be a nappalijukat, milyen ruhákat viselnek. Vannak-e például Baotić úrnak gyerekei? Az árnyék, amelybe belevész, nem az első felvonásnak, élete expozíciójának a következménye-e? Akárhogy is volt, azokat a fiatal szerelőket és fényezőket, akik most nála dolgoznak, megkímélte valamitől. Attól, hogy gastarbajterrá váljanak.

 

 

Brain drain (2 márka egy kiló agyért)

 

A gastarbajterokat lenéző, megvető és megalázó mentalitás maga is a megvetettek és megalázottak mentalitása. A rabszolgák, a megsértettek, a vesztesek egymásra mutogatnak, egymás nyomorúságával enyhítik a magukét. A marginalizált és a kívülálló öngyűlöletének mechanizmusa működik itt, amit Hans Mayer írt le a nők, a zsidók és a homoszexuálisok esetében, és amelyben a csoport tényleges mérete semmiféle szerepet nem játszik, sőt: a nők az emberiség többségét alkotják, mégis kívülállók. A gastarbajter, miután Nyugaton egy életet keményen végigdolgozott, hazájába visszatérve a fejét rázva kérdezgeti: “Hogy van az, hogy évekig gyötörtem magam odakint, és sokszorta nagyobb fizetést kaptam, ennek meg, aki itt maradt, a végén ugyanannyija, de még többje is van, mint nekem.” A vesztes gastarbajterok csoportja így gyanakszik a vesztesek másik csoportjára, miközben távolságtartás, meg nem értés, hibáztatás és lenézés helyett azt is írhatnánk, hogy önmaguktól tartanak távolságot, önmagukat nem értik meg, önmagukat hibáztatják és önmagukat nézik le. A két csoport közötti feszültség természetesen néma, informális, a nemzeten belüli megkülönböztetésnek az a bizonyos lélektani kategóriája. De az önmegvetés a kívülálló csoportokon belül is kialakul. A gastarbajterok, amikor külföldön vannak, egymás között is gastarbajternak nevezik egymást. Ivan Milas jajszava, hogy a bécsi henteseknél két márka az emberi agy kilója, a Szent Márk téren hangzott el, Horvátország szent csúcsán, és a primitivizmus csúcsaként, a kilencvenes évek militáns populizmusa groteszk poénjaként értelmezték. Pedig Ivan Milas egyszerűen nem tudta elviselni a saját helyzetét. Két perverzió áldozataként – az egyik az volt, hogy el kellett hagynia az országot, gastarbajterrá kellett válnia, a másik az a perverz manipuláció, hogy amikor visszatért, “állami pecsétőrré” léptették elő – maga is pervertálódott. Agresszívan és tehetetlenül reagált saját elégtelensége tudatában, ami nem csupán képzetlenségéből eredt, vagy abból, hogy nem érti, amiről beszél. Az első – képzelt – elégtelenség olyan valakié, akinek nem sikerült itthon megalapoznia az egzisztenciáját – miközben mások éttermeket nyitottak, neki ugyanez csak a távolban, a bécsi pályaudvarok környékén sikerült. A második elégtelenség manipulált. A tanulatlan embert egy rafinált és nagyon jól képzett elit olyan szituációba állítja, amellyel nem boldogulhat. Minden deficitjét és frusztrációját előzőleg pozitív minősítésként, sőt érdemként tüntették fel. A zászló nélküli ember, a gastarbajter, a senki egyszer csak ott áll az állami lobogó alatt a Szent Márk téren. Meggyőzik, hogy tragédia és tévedés volt minden – mégpedig nagyobb, mint ő maga hitte. És a helyére teszik: helyet csinálnak neki az országgyűlés padsorában. Körülötte egyházi méltóságok, tábornokok, nagy vállalatirányítók, egyetemi professzorok, akadémiai tagok, ott látja magától két méterre a nemzeti és demokratikus mozgalom ikonjait, Vlado Gotovacot és Stipe Radićot. És ez nem minden. A legnagyobb megtiszteltetésben részesítik. Állami pecsétőr lesz.

Ezt természetesen nem tudja elviselni. Nemcsak a felemelkedése manipulált, hanem teljességgel imaginárius a megtiszteltetés is, amelyben részesül. Nemhogy ő, senki sem tudja, mi az az állami pecsét, és mire való. Nem várható el, hogy egyedül boldoguljon a helyzettel, rájöjjön, mi történik vele, és embertelenség is elvárni egy olyan korban, amikor a Legfelsőbb Bíróság elnökei is hebegnek és pirulnak az új isten előtt. Azt mondani magadnak, hogy kihasznált hülye vagy, nehéz és nagy erőfeszítést igénylő mutatvány. Az állam alapításának méltóságteljes és szuggesztív dramaturgiája, az alkotmány és az új törvények megalkotása közepette azt mondani magadnak, hogy ráadásul még bohóc is vagy – lehetetlen. Túl nagy az átverés. Az elfelejtett gastarbajter, a távoli bécsi pályákon kószáló elfelejtett, anonim személy egyenesen a társadalom és a nemzet közepébe kerül vissza. A módszert, amit neki tartogattak, úgy hívják, hogy “mese az élet”. Az alkalmazott eszköz nem az anyagi, hanem a lelki korrupció. A “privilégiumokkal”, amelyeket a mese nyújtott neki – mobiltelefon, kocsi, lakás stb. –, gastarbajterként is rendelkezett. Természetes, hogy amikor Ivan Milas szólásra emelkedett a brain drainről, a horvát agyak elszívásáról folyó országgyűlési vitában, egész deficitjét leleplezte, a népi mindentudás fölényességével egyetemben, mely utóbbi a szocializmusban is létezett, ahol a társadalom vezetői többnyire “általános hozzáértők” voltak. De a lényeges az, hogy Ivan Milasból, amikor egyetlenegyszer mikrofonhoz jutott, a gastarbajter iránti gyűlölet áradt. Az öngyűlölet rohamában ezt ajánlotta nekik: Menjetek csak, nincs szükség rátok. Semmit sem értek, se itt, se ott.

Ivan Milas azt hitte, hogy visszatért a mi-be. Ma ellenben (mi!) azt sem tudjuk, mit csinál, hol él. Számfölöttiből ismét számfölöttivé vált. Valamelyik bécsi pályaudvar vendéglősétől, akit szégyelltünk, a politikusig, akit szégyellünk.

 

 

Egyéni és kollektív

 

Az olasz gastarbajter, a spanyol gastarbajter, a török gastarbajter valami más. Az olasz gastarbajter valójában nem Itáliából, Észak-Olaszországból vagy Toscanából érkezett. Az olasz délről jött, a Róma és Nápoly környéki szegény vidékekről; csak variáns az ötvenes és hatvanas évek nagy belső munkásmigrációja mellett, mely emberek százezreit vonzotta Torino és Milano nagyüzemeibe, és teljesen átalakította e városok urbanitását és szociológiáját. Olasz és spanyol vendégmunkások voltak Németországban, portugálok például tömegesen Luxemburgban, de aztán ez a néhány millió olasz és spanyol el is tűnt a gastarbajter-színpadról. Elmaradoztak, különösebb megrázkódtatás nélkül visszatértek a hazájukba. A volt olasz éttermeket Frankfurtban, köztük néhány igazán előkelőt, most albánok működtetik.

Horvátországban (különösen a Jugoszlávián belüli Horvátországban, amely, a hivatalos kifejezéssel élve, iparilag és gazdaságilag “fejlettebb” volt, szemben az “elégtelenül fejlett”, illetve szegény “köztársaságokkal és tartományokkal”, amelyeket a – tengerentúli országokra is kiterjedő – gastarbajterkodás mellett a munkaképes lakosság belső migrációja is jellemzett: az albánok a drasztikus példái ennek) a munkaképes lakosság körében általános szociálpszichológiai décalage zajlott. A horvát munkaképes lakosság két elv, az egyéni és a kollektív között oszlott meg; vagy jobban mondva megosztották. A gastarbajterok és a többiek. Akárcsak a Dalmáciából és a Tengermellékről hosszú utakra induló tengerészek, a gastarbajter is egyedül, egyénileg oldja meg a lakás- és egyéb gondjait. A többiek kollektivitásra vannak ítélve. Gyakorlatilag lehetetlen lévén összegyűjteni a pénzt a telekre és a házépítésre, különösen a városokban, ahol földet, építési telket örökölni sem lehetett, minthogy minden államosítva volt, a “lakáskérdés”, mellesleg a legfőbb condition humaine, perverz tombolává változott. A lakásokat szó szerint “kapják” az emberek. Az állam osztja valamennyi megjelenési alakjában, mint község, város, vállalat. Az osztogatás ellenőrzötten folyik. A lakossággal folytatott cinikus játék végeérhetetlen. Akkor juthatsz csak lakáshoz, ha munkahelyed van, de ha nincs munkahelyed, akkor meg szociális okokból. A lakásoknak számtalan nevük és kategóriájuk van, a hozzájuk tartozó szabályokkal, amelyeket a dolgozóknak ismerniük kell: vannak munkás-, katona-, szociális, veterán-, üzemi, rendőr- és káderlakások (ezek megint megoszlanak olyanokra, amelyek a politikai kádereknek és amelyek más kádereknek járnak – vagyis olyan szakembereknek, akikre valamelyik intézménynek vagy üzemnek sürgősen szüksége van), (új és rossz) toronyházi lakások, jó (kisajátított, központi fekvésű) lakások, miniatűr lakások, lifttel, a nevezetes “és félszobás” lakások. És mindenekfölött, a dolgozók többsége számára, létezik a “lakásra várás” állapota. Ezek az albérleti várakozás, a g


PROGRAMOK

  • Beszélgetés Terézia Morával
    2019. május 28., 18 óra
    Pécs, Művészetek és Irodalom Háza
    Beszélgetőtárs: Nádori  Lídia

  • Beszélgetés Kukorelly Endrével
    2019. június 5., 19 óra
    Trafik Étterem, Perczel Miklós utca 24.
    Beszélgetőtársak: Ágoston Zoltán, Kiss Tibor Noé

  • Szerb Antalról: kötetbemutató beszélgetés
    Havasréti József / Pálfy Eszter / Kisantal Tamás
    2019. június 14., 16:30
    Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)