Maradni? Elmenni? Visszatérni? (vagy talán egyiket sem???)

Arsenijević, Vladimir  fordította: Medve A. Zoltán, esszé, 2007, 50. évfolyam, 12. szám, 1252. oldal
Lapszám letöltése
PDF-ben

VLADIMIR ARSENIJEVIÆ

 

 

Maradni? Elmenni? Visszatérni?

(vagy talán egyiket sem???)

 

 

Bevezetés

 

A június 11-i, közel 8000 bosnyák áldozatot követelő srebrenicai mészárlás évfordulóján tartott megemlékezések közül az idén, a tizediken vesz részt első ízben Szerbia miniszterelnöke.

Le a kalappal Boris Tadić előtt.

Hogy őszinte legyek, nem tudok túl sokat Boris Tadićról. Számomra egy többé-kevésbé rendben lévő ember benyomását kelti. Nekem, személy szerint, szimpatikus volt, amikor néhány évvel ezelőtt megpillantottam Szerbia színes politikai palettáján. Egyik barátnőm, Tadić középiskolai osztálytársa azt mondja, hogy kellemes és kedves fiú volt, nagy népszerűségnek örvendett a lányok körében. Kosarazott. Szerette a zenét. Mikor az REM nemrég Belgrádban koncertezett, találkozásuk alkalmával megkérte őket, hogy játsszák el kedvenc számát, az “Orange crush”-t. Kérését a zenekar teljesítette.

Hogy mond-e mindez bármit is róla mint miniszterelnökről? Nem tudom. Lehet, hogy csak az olyan politikai analfabétáknak, mint amilyen én vagyok. Boris Tadić remélhetőleg tényleg oké – Szerbiában mindig szorítani kell valamiért vagy valakiért. Hinni kell a csodában. Minden lehetséges módon. És számunkra most létszükséglet, hogy Boris Tadić oké legyen.

Bár azt is el kell ismernem, hogy néha mégis kételkedem benne. Nem tehetek róla. Nem hiszek az elveknek, senkinek és semminek nem hiszek, erre tanított az élet Szerbiában – de persze nem csak erről van szó. Van valami sekélyes Tadić megjelenésében (bármennyire is impozánsnak látszik); valami clintoni-blairi, persze szerb beütéssel. Biztos vagyok benne, hogy politikai sikeréhez hozzájárult az is, hogy rövidre vágott, ezüstszürke haja és fiatalos arca miatt rendkívül hasonlít pártbeli barátjához, a meggyilkolt miniszterelnökünkhöz, Ðinðićhez, akinek Tadić örököse, valamint egyfajta másolata. Lényegében egy felhígított Ðinðić, s az igazat megvallva nem nagyon tudom, mit lehet elvárni egy felhígított Ðinðićtől.

Ebben az évben Tadić miniszterelnök, úgy gondolom, politikai karrierjének legfontosabb válaszútjához érkezett. Elvárják tőle, hogy (mint az első hivatalos szerb személy Ratko Mladić óta) ellátogasson Srebrenicába, s ott, ahová Mladić halált, rettegést és pusztítást vitt, az értelmetlen gaztettek miatt nyilvános bűnbánatot tartson a szerb nép nevében, s elhatárolja a szerb népet azoktól a gazemberektől, akik ezt az egészet elindították. Elvárják tőle azt is – ismételten a szerb nép nevében –, hogy bocsánatot kérjen a bosnyákoktól, Srebrenica minden lakójától, mindenkitől, aki Bosznia és Hercegovinában él, minden gaztettért és erőszakért, amelyet a háború évei alatt velük szemben elkövettek.

Jövőnk nagyban múlik azon, hogy megteszi-e ezt Tadić, és – ami még talán ennél is fontosabb – hogy hogyan.

Bojan Pajtić, egyik közeli munkatársa, a Demokrata Párt magas beosztású funkcionáriusa a srebrenicai mészárlást nemrég Európa második világháború utáni legnagyobb bűntényének nevezte, és hozátette: “ezért olyan rendkívül fontos, hogy szolidaritásunkról biztosítsuk mindazokat, akik e bűntény áldozatai voltak, s akiknek csak az volt a hibájuk, hogy nem szerbnek születtek.”

És én? Én csak hallgatok. Hallgatok, és nem hiszek.

És szorítok.

Szeretném, ha egy nap elmondhatnám: “igen, ez Szerbia, ahol érdemes maradni.”

De akarva-akaratlan, még mindig kételkedem.

(Erősen kételkedem.)

 

 

1. Maradni?

 

A srebrenicai bűnökért és sok minden másért is Szerbia a felelős. De ne hitegessük magunkat: természetesen nem mindenki gondolja így. A legborzasztóbb az egészben az, hogy apáikkal karöltve még a legfiatalabb generáció is, legalábbis nagy része, úgy tűnik, visszavonhatatlanul át van itatva különféle soviniszta és jobboldali fantazmagóriákkal és nemzeti mítoszokkal. Amennyiben az ember tudja, hogy egy olyan generáció tagjairól van szó, akik a háború alatt nőttek fel, krízisek és nélkülözések közepette, döntő többségük soha sehová nem utazott, s kizárólag azért maradtak Szerbiában, mert nincs más választásuk, s egyszerűen nincsenek abban az állapotban, hogy ellenálljanak annak az esztelen öndicsőítésnek, amellyel az éretlen népek és a perifériára szorult kultúrák tűnnek ki a többiek közül – mindez talán még érthető is volna.

Talán, talán, talán…

De: az ember egy kicsivel mégis többet várna el tőlük!

Ezt csak azért mondom, mert egy családi ebédnél, amelyen június első vasárnapján én is részt vettem, megdöbbentő esemény tanúja voltam. Azokban a napokban hideg volt, a végletekig szokatlan idő június elejéhez képest, s már belefáradtunk a tavaszvárásba, de még a tavasz sem akart sehogyan sem eljönni. A politikát már évek óta kerüljük, de azon a vasárnapon, míg kint egyhangúan ömlött a sűrű eső, arról a sokkoló srebrenicai videófelvételről beszélgettünk, amellyel az összes lehetséges média bombázott bennünket, és amely még a legkérgesebb szívű emberben is valamilyen tompa, keserű szomorúságot és mély bűnbánatot ébresztett.

De nem az én tizenhét éves rokonomban.

Egy darabig csak feszülten hallgatott, s aztán, amikor meglátása szerint a beszélgetésünk már régen átlépett minden megengedhető határt, s amikor már képtelen volt bennünket tolerálni, számunkra teljesen idegen módon felemelte a fejét, s tőle eddig még sohasem hallott határozottsággal megszólalt: “én nem így gondolom!”

A kívánt hatást elérte, egy pillanatra belénk fagyott a szó, s ő elszántan folytatta: “ti csak arról beszéltek, hogy mi mit tettünk velük! És ők velünk mit csináltak??!!!”

Ragyogott. Ez az ő órája volt; egy nagy ugrás, a hirtelen felnőtté válás pillanata.

Minden bizonnyal generációs kérdés, de abban a pillanatban ösztönös, agresszív düh kapott el, éreztem, ahogy feltör a gyomromból. Már régóta nem hiszek Szerbia ifjú nemzedékében. Ilyen borzalmas körülmények közt felnőni valóban rettenetes következményekkel jár.

Az ő mi velük-je és ők velünk-je minden jobbos szerb (és nem csak szerb) meddő litániája. Bemagolt, értelmetlen strófa.

De mint senki az asztal mellett, én sem szóltam semmit. A tányér tartalmának vizsgálatába merültem, és a rántott töknek, a krumplinak és a salátának szenteltem minden figyelmemet.

Nem tudom, hogy a többiek miért hallgattak, én azért nem szóltam fiatal rokonomnak egy árva szót sem, nehogy túl sokat mondjak. Az idegeim amúgy is alaposan megtépázódtak ettől a nyomorult országtól, ahol kizárólag csak azért maradok, mert nincs más választásom. Itt fognak felnőni a gyerekeim is. Nem beszéltem róla, de attól a borongós június eleji vasárnaptól kezdve tudom: egy napon össze fogok kapni ifjú rokonommal.

Bár még fiatal.

Vagy: épp azért, mert fiatal.

 

 

2. Elmenni?

 

Feltételezem, hogy a mostani összejövetelünk minden jelenlévő tagjának volt alkalma látnia a Srebrenica közelében történt bűntény borzalmas videófelvételeit. Biztos vagyok benne. Néhány hónappal ezelőtt bejárta az egész világot; lehetetlen, hogy van ember, aki ne látta volna.

De arra az esetre, ha a modern média mégsem jutott volna el valakihez: egy amatőr videófelvételről van szó, amelyen azt rögzítették, hogy a bosznia-hercegovinai szerb erők speciális alakulata, a “Skorpiók” fekete egyenruhás, sötét tagjai hogyan végeznek ki öt fiatal bosnyák fiút.

Ahogy utólag megtudtuk, a bűnösök mindannyian a Vajdaság délnyugati részén, a horvát határ közelében fekvő Šid nevű fiatal városból valók. Azt is megtudtuk, hogy az utóbbi években (kereken tíz esztendőről van szó) Šid városkájának egy helyi videóklubjában kölcsönözni lehetett ezt a videófelvételt. Már régóta beszélték (egy kisvárosban nincsenek titkok), de a kazettához csak a kiválasztottak juthattak hozzá.

Engem, javíthatatlan naivot, aki annyira naiv, hogy bármely pillanatban kész elhinni, hogy a hóhérokat az elkövetett bűntett után az éjszaka közepén, míg szemük előtt egy-egy pillanatra ártatlan áldozataik arca tűnik fel, legalább elönti a veríték, a fentiek a szó szoros értelmében sokkoltak. Ahhoz, hogy a gyilkosok és a hóhérok szabadon és teljes lelki nyugalommal sétálnak köztünk – nem valami Isten tudja milyen nagy dolog –, már rég hozzászoktunk. Az azonban, hogy most az exhibicionista gazemberek olyan különös fajtájáról van szó, akik saját gaztettüket videókazettára rögzítették, majd szuvenírjüket terjesztették, nem éppen mindennapos részlet, s különös megvilágításba helyezi az egész ügyet.

Azzal, hogy a videószalagot sokszorosították és kereskedelmi forgalomba hozták, lényegében saját snuff-filmjük szereplőivé váltak.

És a szuvenírjük? Egy film a legragyogóbb pillanataikról, egy film, amelyben egy csapat pelyhedző ajkú fiút kínoznak és ölnek meg…

A világ legjobb reality showja.

Ha a “Skorpiók” speciális alakulatához tartozók – amellett, hogy förtelmesek voltak – nem lettek volna exhibicionisták, és ha mindez nem akkor került volna a nyilvánosság elé, amikor az egyeseknek éppen kapóra jött (ez számomra olyan téma, amelyre most nem fogok kitérni), nem történt volna meg az sem, hogy egy bosnyák asszony teljesen felkészületlenül végignézi saját fiának brutális kivégzését. A fiú akkor tizenhat éves volt, s az utóbbi tíz év alatt az eltűntek közt volt nyilvántartva. Ő az, aki a felvételen piszkos fehér nadrágjában és vérfoltos arccal elsőként lép le a teherautóról. “Édes Istenem”, zihálta és zokogta az asszony, összetörve és szinte eszét vesztve az újságírók és riporterek előtt, “édes Istenem… Meg tudja bárki is érteni, hogy mit éreztem…?”

Nem tudja, gondoltam.

Nem tudja.

És csatornát váltok. Kikapcsolom a rádiót. Lejövök az internetről. Összecsukom az újságot.

Ezek azok a pillanatok, amikor már-már elviselhetetlen undort érzek. Ezek azok a pillanatok, amikor rájövök, hogy el kell hagynom ezt a borzalmas országot. De a felismerést követi a hogyan. Hogyan menjek el? És hová? Európa számunkra, akik erről a tájáról érkezünk, olyan, mint egy bevehetetlen vár. Akárcsak a világ legnagyobb része. Mi a másik részén élünk. Leprások vagyunk.

Ugyanakkor szívesen eltűnnénk innen: a Hóhérok is, az Áldozatok is, Én is. És még sokan! Nem kétséges! Abban a pillanatban eltűnnénk, mihelyt csak lehetne. A kérdés mindössze az, hogy maradna-e egyáltalán valaki itt, a mi területeinken (már azt sem tudom, hogyan nevezzem), ha tényleg lehetőség adódna a távozásra.

Ami természetesen nincs. Korlátok, akadályok, a gyűlölt és irigyelt Vár kapui, falai, lőrései és sáncai vannak, a Váré, amelynek közvetlen közelében születtünk, s amely ennek ellenére az elérhetőség tartományán kívül marad. Ez az a Vár, amelynek falain túl a levegő friss, az emberek boldogok, a városok és az utak egyike sem aláaknázott.

A legjobban annak elfojtott tudata fáj, hogy igenis, jól van ez így.

A Vár hideg fejjel gondolkodik, és jól tudja, mit csinál. Számára a Hóhér, az Áldozat és Én egyformák vagyunk.

Számára mi, a legkisebb különbség nélkül, csak egy népszerűtlen útlevél tulajdonosai vagyunk.

 

 

3. Visszatérni?

 

Az igazsághoz tartozik, hogy sokan közülünk előbb-utóbb mégis keresztülvergődtek az akadályokon, és elmentek innen. Jószántukból vagy kényszer hatására, a mi területeinkről, minden akadály ellenére, már évek óta megállás nélkül csak elvándorolnak. A Várat különbözőképpen veszik be. Van, hogy csalással, néha legális eszközökkel, előfordul, hogy a jóságára hivatkozva. A falai között feltáruló világból nagyon ritkán térnek ide vissza. Már maga a “maradók”, “távozók” és “visszatérők” szavakat kitöltő fajsúlyos jelentés is utal arra, hogy kik vagyunk és hogy hová tartozunk. Jómagam egy vagyok azok közül, akik “maradtak”, s ezzel együtt egyike azon keveseknek, aki a távozóknak őszintén azt tanácsolja: ne gyertek vissza, emberek! Csak nem bolondultatok meg!?

És íme, hogy miért:

Barátom, Igor, 1999-ben Amszterdamba utazott valamilyen szemináriumra, közvetlenül azelőtt, hogy a NATO-egyezménynek megfelelően elkezdődött Szerbia bombázása. És mind a mai napig ott él. Ha kell, élete végéig ott is marad. Igor dramaturg. Amszterdamban azonnal ragyogó munkát kapott: egy kulturális alapítványnál dolgozik, jól keres, sokat utazik, és nincsenek gondjai. Néha hazalátogat Belgrádba. Igor meleg, és 2001-ben, az első belgrádi “Büszkeség Napja” alkalmából tartott parádé-kísérleten – amely a melegek meglincselésével végződött a főváros utcáin – iszonyatosan megverték. De nem hátrált meg: úgy, ahogy volt, feldagadt arccal, kék véraláfutásokkal egyik interjút adta a másik után – bár ezzel a sajátos coming-outtal szinte semmin sem változtatott. Mégsincs kétségbeesve. De ragaszkodik Amszterdamhoz. Magam is úgy gondolom, hogy teljesen rendben van ez így. Mondja meg valaki: mit keresne Igor Belgrádban? Miért jönne vissza?

Dževet barátom Mexikóvárosban él. Feleségével és két fiával érkezett ide, hajszálon múlt, hogy Orahovacból és Koszovóból – Milošević utolsó agressziójának idején, amellyel véres karrierjének körét pontosan ott zárta be, ahol elkezdte – élve ki tudtak menekülni. Dževet költő. Vjolca, a felesége, orvos. A kórházat, ahol Orahovacban dolgozott, felgyújtották és porig égett. Amikor Dževet és Vjolca két fiúkkal, Genttel és Lorikkal, Kukësen, Durrësen, Bukaresten, Bécsen és Frankfurton keresztül végre Mexikóvárosba értek, minden vagyonuk néhány kimenekített ruhadarab volt. És pár fénykép. Koszovót időközben megszabadították Miloševićtől, de Koszovo továbbra sem az a hely, ahol érdemes volna felnevelni a gyerekeket. Koszovónak szinte semmi perspektívája nincsen. Egy átlagos, sötét lyuk. Európa lefolyója. Az is marad. Dževet tehát Mexikóvárosban fog élni továbbra is, ahol a legnagyobb latin-amerikai egyetemen ad elő. Vjolca ismét orvosként dolgozik, Gent és Lorik viszonylagos jólétben nőnek fel, falják a dinamikus, pompás város különféle impulzusait. Vettek egy házat La Romában, ott élnek… Amikor Dževet a hazatérésről beszél, mindig a fiaira gondol. Tudja, hogy jobb nekik ott, ahol most vannak. Mexikóvárosban. Végül is hová tudna Dževet visszatérni? És miért tenné?

Saša belgrádi, Tanja zágrábi. Már a kilencvenes évek kezdetétől Prágában élnek. Azokban a távoli horvátországi háborús időkben olyanoknak tűntek, mint Rómeó és Júlia. Az egész világ ellenezte a kapcsolatukat, de Tanja szembeszállt a világgal, kiállt minden megpróbáltatást. Minden fizikai és adminisztratív akadály ellenére, amíg csak lehetséges volt, kitartóan utazgatott Magyarországon keresztül a Belgrád–Zágráb útvonalon. Aztán gyorsan döntöttek. Elutaztak Csehországba. Magukkal vitték a kutyájukat is. Mintegy másfél évtizeddel később a kutya már nincs velük (egy nap eltévedt Prága utcáin, és soha többé nem tért vissza), de Saša és Tanja még most is ott vannak. Nincsenek már együtt, az élet elsodorta őket egymás mellől, de jó a kapcsolat köztük, mindketten remekül érzik magukat Prágában, kitűnő munkájuk van, jól keresnek, s már olyan régóta vannak ott, hogy úgy tűnik nekik, mintha mindig is ott éltek volna. Prágában soha senki nem kifogásolta a kapcsolatukat, hát mondják meg: miért jönne vissza Saša és Tanja???

Marija, Marina és Metka, három kedves barátnőm, már a nyolcvanas évek közepétől Londonban élnek, még az időtől kezdve, amikor utazásainknak még nem voltak komor mellékzöngéi, amikor még szubkulturális és nem politikai vagy gazdasági okokból utaztunk. Most, húsz évvel később, még mindig mindhárman ott élnek. Amikor a komor Belgrádból a vidám Londonba megyek, megértem, hogy miért, s döntéseik is egyből világossá válnak. Nem éppen könnyű az élet Londonban, sokat kell dolgozni és nehezen lép előbbre az ember, minden területen hatalmas a konkurencia, de London – Belgráddal ellentétben, amely semmi mást nem csinál, mint megállás nélkül szívja a vérünket – fel is tölti a lakosait. És ha Marija, Marina és Metka megkérdeznének – amit soha nem tennének –, hogy mitévők legyenek, jöjjenek-e vissza, ugyanazt válaszolnám nekik is, amit Igornak és Dževetnek és Sašának és Tanjának és bárkinek, aki csak nem itt él. A legőszintébben és gondolkodás nélkül mondanám:

Ne gyertek vissza! Csak nem bolondultatok meg!?

 

MEDVE A. ZOLTÁN fordítása

 

Vladimir Arsenijević 1965-ben született Pulában. Első, U potpalublju (A fedélközben) című regényéért 1994-ben NIN-díjat kapott (a Nedeljne Informativne Novine című belgrádi politikai hetilap díja – a ford.). A regény világszerte több mint húsz kiadást élt meg. Második regénye, az Anðela 1997-ben jelent meg. Harmadik könyve, egy háborús napló, 2000-ben látott napvilágot Mexico címmel. A 2004-es Išmail című illusztrált elbeszélését a képregényrajzoló Aleksandar Zograffal közösen jelentette meg. Belgrádban él és dolgozik, a Rende Kiadó főszerkesztője. Az itt olvasható szövegét 2005. július 9-én, a srebrenicai mészárlás tizedik évfordulójára emlékezve olvasta fel a müncheni Literaturhausban.


PROGRAMOK

  • Szerb Antalról: kötetbemutató beszélgetés
    Havasréti József / Pálfy Eszter / Kisantal Tamás
    2019. június 14., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)

  • Keresztesi József: Inverz Ophelia (könyvbemutató)
    2019. június 15., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)
    Beszélgetőtárs: Görföl Balázs