A sikertől a bukásig

Herczeg Ferenc: A gótikus ház

Weiss János  kritika, 2007, 50. évfolyam, 11. szám, 1232. oldal
Lapszám letöltése
PDF-ben

Herczeg Ferencnek az elmúlt száz-százötven év magyar irodalmát tekintve egyedülálló befogadás-története van: a maga korában (az első világháború előtt, és a két világháború között) rendkívül népszerű volt, utána viszont hirtelen, és úgy tűnik, véglegesen feledésbe merült. Ezen valószínűleg már nincs mit változtatni. Műveinek nagy részét a társasági drámák és a tárcaelbeszélések szabványtematikája jellemzi: “háromszög minden fajtában és mennyiségben, férjfogás családi összetartással és magányos elszántsággal, hozománykergetés mérsékelt tisztességgel és mértéktelen gátlástalansággal”.1 Ezeken a témákon a feloldások még tovább rontanak: az esetek mintegy kétharmadában “olcsó, derűs vagy édesbús” szerelmi beteljesülés, “egy jótékony tüdővész, egy jókor jött öngyilkosság, egy szerencsés rutinpárbaj, [vagy] egy csodaképp beütő örökség [stb.].”2 Általánosan elterjedt azonban az a vélemény, hogy Herczeg önéletrajzi trilógiája (A várhegy, A gótikus ház és a Hűvösvölgy) kiemelhető az életmű egészéből.3 Az elmúlt évtizedek magyar könyvkiadása – megítélésem szerint – két kísérletet is tett az önéletrajzi regények kiemelésére és aktualizálására. Az első kísérletre 1985-ben került sor; ekkor jelent meg a trilógia első két kötete, Németh G. Béla hosszú bevezetésével. A kiadás hátterében egyértelműen a Monarchiára irányuló nosztalgia állt, amely ebben az időben a magyar szellemi élet egészében fontos szerepet játszott. A kiegyezés utáni korszak, az “úri középosztály világának” kulturális felértékelése, ha nem is aktív ellenállást, de bizonyos fokú dacolást jelentett a kommunista rendszer hivatalos ideológiájával szemben. Ebbe a kontextusba illeszkedett a Herczeg iránti érdeklődés is.4 A második kísérletet a trilógia középső darabjának mostani megjelentetése képviseli. A kötet kiadója első megközelítésben némileg talányosnak tűnő sorokkal igazolta a kiadást: “Nemcsak olvasóink hálájára számítunk, amikor kiadjuk a számunkra korábban rejtett könyveket, hanem a régi és új irodalomtörténészeknek és irodalomkutatóknak is feladjuk a leckét, legyen végre Re-Vízió a magyar tankönyvirodalomban […] és a tudományos oktatásban!”5 A revízió szó azonban meglehetősen árulkodó: köztudomású, hogy Herczeg Ferenc az I. világháborút lezáró békeszerződések után aktívan részt vett a revíziós mozgalomban.6 Mivel A gótikus ház az I. világháború előtti évekről (a Monarchia utolsó másfél évtizedéről) szól, azt a világot ábrázolja, amelyet a revíziós törekvések megpróbáltak visszaállítani. Nagy valószínűséggel állítható tehát, hogy ez a kiadás egy szélsőjobboldali politikai álláspont elterjesztését és népszerűsítését hivatott támogatni.7

 

(1. A közönségsikertől az intézmények elismeréséig) Herczeg Ferenc szinte egyetlen csapásra robbant be a XIX. század végének magyar irodalmába. Az 1893-ban megjelent A Gyurkovics-leányok című regénye széles körben és hirtelen ismertté tette. 1894-ben elindult az Új idők című szépirodalmi hetilap, melynek Herczeg lett a főszerkesztője. (“Mindmáig a legnagyobb előfizetésű szépirodalmi folyóirat.”)8 Ugyancsak 1894-ben mutatták be Herczeg első drámáját, A dolovai nábob leányát, amely óriási sikert aratott. (A másnapi újság így írt: “[Herczeget] a legfinnyásabb magyar közönség szüntelen riadó tapsokkal és éljenekkel mint a magyar drámairodalom fényesen feltűnő új csillagát üdvözölte.”)9 Herczeg Ferenc írói pályáját nem az írótársak, és nem is a kritikusok, hanem egyértelműen a közönség elismerése indította útjára. Herczeg egész pályája aztán ennek az induló sikernek a fényében áll. “Első műveinek sikere után Herczeg minden törekvése oda irányult, hogy az olvasóközönség iránta megnyilvánuló rokonszenvét a maga számára is biztosítsa és tőle telhetőleg fokozza. Ezt azáltal próbálja elérni, hogy olyan témákat dolgoz fel, amelyek nemcsak időszerűek, de az olvasóközönség lelkületéhez és ízléséhez is közel állnak.”10 A közönség érdeklődésének és ízlésének ilyen feltétlen kiszolgálása szociálpszichológiailag egy rendkívül buzgó asszimilációs törekvésre vezethető vissza. Herczeg (magyarországi németként) óriási lelkesedéssel tette magáévá a magyar “úri középosztály” világát, amelybe megpróbált beépülni. Az úri középosztály pedig ünnepléssel hálálta meg a saját világának ilyen megdicsőítését. A szerző és a közönség kölcsönhatásából jött létre a sajátos herczegi lektűr, melynek lényegét a legtalálóbban Németh G. Béla fogalmazta meg: “[Herczeg] azt adott, annyit adott, s úgy adott, amennyit s ahogyan azt közönségének befogadni nem került erőfeszítésébe, s nem zavarta elalvás előtti lelki békéjét. Finoman csomagolt pikáns izgalmat az elején, könnyű rejtélyű bonyodalmat a közepén, csattanós vagy érzelmes feloldást, de mindenképp feloldást a végén, akár regényről, akár drámáról volt is szó.”11 Herczeg Ferenc munkáinak megítélését tekintve a korabeli kritika állandóan a széles közönség véleménye után kullogott. Ez érvényes a húszas évek végén létrejött kritikai diskurzusra is.

A kritikát erősen zavarba hozta, hogy Herczeg széles körű közönségsikerét a rangos irodalmi intézmények elismerése követte. Nézzük a legfontosabb eseményeket: az Akadémia 1898-ban a Szabolcs házassága című regényét Péczely-jutalomban részesítette. 1898-ban az Akadémia beválasztotta levelező tagjai sorába. 1902-ben a Pogányok című történelmi regénye megkapta a Péczely-díjat. 1903-ban a Petőfi Társaság másodelnöke lett, egy évvel később, Jókai halálát követően pedig elfoglalta annak elnöki székét. (Herczeg ekkor negyvenegy éves, és tulajdonképpen már mindazokat az intézményes sikereket elérte, amelyeket a magyar irodalomban el lehetett érni.) Futó Jenő tanulmánya e sikerek “ideológiai” alátámasztására vállalkozik. Szerinte Herczeg kiérdemelte ezeket az elismeréseket: a közönségnek tetsző lektűrök szerzője egy idő után ugyanis rangos és jelentős íróvá vált. Futó szerint Herczeg pályáján 1896 és 1905 között egy új korszak bontakozott ki: “Míg előbb csak az olvasóközönség dédelgetett kedvence volt, akit a komoly kritika az elsekélyesedéstől féltett, addig a milléniummal kezdődő kilenc év alatt főként költészetének elmélyülésével és izmosodásával vonja magára a figyelmet, s most már a legfelsőrendűbb irodalmi fórumok felkentje lesz.”12 S ennek az új korszaknak a kibontakozását Futó Herczeg “életszemléletének” elmélyülésére vezeti vissza. A legkorábbi művek “léha életszemlélete” és “pajzán jókedve” helyébe most a “szív és a lélek rejtett zugai” iránti érdeklődés lép.13 Ebből már következik egyfajta kritikai beállítottság az első korszakba tartozó művekkel szemben. Futó azonban csak habozva áll neki e kritika megfogalmazásának. Egy helyen ezt írja: “Herczeg […] első műveiben kiforrottabb írói egyéniségként jelenik meg, mint ezt a legtöbb írónál tapasztalhatjuk […].”14 Aztán mégiscsak következik néhány fenntartás A Gyurkovics-leányokkal szemben: “A mű cselekményét […] a házassági tervek sikeres végrehajtása képezi. Minden terv lényegében egy-egy jó ötlet, amelyet Herczeg egy-egy tárcaszerű elbeszélésbe foglal, s amelyek bármelyike önmagában is befejezett egészet alkot. A lelkiélet ábrázolásában azonban mindenütt a felszínen mozog, pedig a szívélet ecsetelése önként kínálkozik.”15 Ma már jól látható, hogy Futó túlzott bizalommal tekintett az intézmények értékítéletére.16 Mintha nem jutott volna eszébe, hogy a közönség körében kivívott népszerűség is hatást gyakorolhat az intézmények ítéletére. Ebben az esetben pedig éppen erről van szó: Herczeg pályáján 1898-ban sem kezdődött új korszak, ő továbbra is a lektűr mestere maradt.

A következő lépésben aztán a kritikusok elkezdték megkonstruálni Herczeg “nagyságát”. Vagyis miután a közönség ítéletalkotása átjárta az intézményeket, most a kritikát is meghódítja. A feladat konkrétan abban a formában jelenik meg, hogy Herczeg műveit be kell építeni a magyar irodalom történeti kontinuitásába. Futó arról beszél, hogy Jókait követően három jelentős (próza)író lépett fel a magyar irodalomban: Mikszáth, Gárdonyi és Herczeg. És már Futó is hajlott arra, hogy ebből a hármasból Herczeget tüntesse ki, mégpedig Mikszáth egyik megjegyzése alapján, aki a Pogányok című regényhez készült előszóban a következőket írta: “Herczeg még mindig fölfelé megy pályáján: láttam őt magam alatt, magam mellett és látni vélem már fölöttem.”17 Ezért olyan fogalmiságot kellett kidolgozni, amely alkalmas Herczeg írói világának megragadására. A feladatot megoldó legelmélyültebb kísérlet valószínűleg Zsigmond Ferenctől származik. Szerinte Jókai világát még egyfajta intuitív ösztönösség jellemezte: Jókai nem ura, inkább rabja a saját teremtő erejének.18 Herczeg viszont reflektált szerző, akinél az “intellektus” és a “fantázia” mindig egyensúlyban van egymással.19 Vagyis az alapgondolat az, hogy Jókai után a magyar irodalomban egyfajta reflexiós fordulat következett be, amelyet Herczeg Ferenc valósított meg a legmagasabb szinten. (Zsigmond egyik finom észrevétele szerint azonban ez az intellektualitás – vagy alakítóképesség – Herczegnél a külső formában sokkal hatékonyabban érvényesül, mint a “művészi koncepció belső igényeiben”. Emiatt az intellektualitás Herczegnél könnyen válik elmésséggé vagy puszta ügyességgé.)20 Mindenesetre a “fantázia” és az “intellektus” kettősségét a későbbiekben Zsigmond meglehetősen érdekes módon átfogalmazza. A “fantázia” helyébe a “realisztikus ábrázolás”, az “intellektus” helyébe pedig az “eszmei jelentőség” vagy a “hangulati varázs” kerül. Herczeg művészetének újdonsága most már nem abban áll, hogy a Jókainál meglévő egyik pólust egy másodikkal egészíti ki, hanem abban, hogy a két pólust egymással közvetíteni próbálta.21 Zsigmond nem mondja ki, de viszonylag egyértelmű, hogy most már nem maga Jókai, hanem az utána következő írógeneráció szolgál összehasonlítási alapként. Végül Zsigmond még egyszer átfogalmazza a szóban forgó dualitást: az első pólust “szemléletes frissességű életként”, a másodikat pedig “világnézeti távlatokkal rendelkező problémaként” határozza meg.22 Ennek az átfogalmazásnak az újdonsága abban áll, hogy Zsigmond most egy közvetítő közeget is bevezet: a lélektani ábrázolást.23 És éppen ez a közeg az, amely Herczeg számára kitüntetett helyet biztosít a Jókai utáni irodalomban. Ma már persze nyilvánvaló, hogy Mikszáthnak nem volt igaza, amikor azt állította, hogy Herczeget már-már maga fölött látja. Az irodalomtörténészek körében azonban mind a mai napig nagy zavart okoz a kérdés: hogyan hihették el és támaszthatták alá a kritikusok ezt a véleményt?24

 

(2. Az írói pálya önportréja) Herczegnek nem volt könnyű tanulnia ezekből a kritikákból, mert alapvető hazugságra épültek. Úgy tettek, mintha autonóm ítéletet fogalmaznának meg, miközben a széles közönség véleményét emelték fogalmi szintre. És ennek következtében a herczegi életműbe egy bizonyos fordulópontot (vagy átmenetet) próbálták belevetíteni. Herczeg maga viszont nagyon jól tudta, hogy ebben a tekintetben az életművében semmiféle fordulatról sem beszélhetünk. A közönség ízlése számára mindig legfelső mérceként és igazodási pontként szolgált. A gótikus ház című (1939-ben született) önéletrajzi regény – ebben a tekintetben – nem különbözik Herczeg más műveitől. A formai struktúra különböző elemei egyértelműen a lektűr követelményeinek vannak alávetve. A könyv felépítését jellemző mozaikszerű szerkezet, a helyszínek, a szereplők, a témák rapszodikus váltakozása mind-mind a könnyebb olvashatóságot és a könnyedebb stílust szolgálja. A szereplők ritkán térnek vissza, tulajdonképpen minden az elbeszélő hős köré rendeződik el. A legproblematikusabb azonban a mű mikrostruktúrája: a csillagokkal elválasztott kis fejezetek olyanok, mint a példabeszédek; egy újságíró alkotásai, akinek öt-hat oldalon mindig el kell jutnia egy poénhoz vagy csattanós záráshoz. Ezeket a zárásokat a mai olvasó sok esetben kínosnak, időnként pedig szentenciózusnak érzi.25 Mindezek ellenére mégis azt állíthatjuk, hogy a könyv valóban rendelkezik egy rendkívül produktív aspektussal. Herczeg mintha maga próbálná újraírni a saját művei kritikáját: A gótikus házat így az életműről szóló kritikák kritikájaként is olvashatjuk.

Herczeg a saját műveit elsősorban nem művészi alkotásoknak, hanem inkább az életéhez tartozó eseményeknek tekinti. Ezt különösen jól mutatja az, ahogy első regényéről, a Fenn és lennről beszél. E regénnyel kapcsolatban annak megemlítését tartja a legfontosabbnak, hogy ennek elismeréseként a Petőfi Társaság a tagjai közé választotta: “Talán háládatlanság tőlem, ha ebből az alkalomból megemlítem, hogy ez akkoriban inkább irodalmi törzsasztal volt, mint irodalmi társaság.”26 Néhány sorral később felbukkan Gyulai Pál neve, anélkül, hogy az általa írt kemény kritika szóba kerülne. Gyulai ezt írja: “A regény cselekménye […] erőltetett, s nem az előzményekből várható megoldással zárul. Az olvasó azt várná, hogy a mindkét és egyaránt leküzdhetetlennek festett szerelmében csalódott Kun Attila sorsa tragikusan fog végződni, s ehelyett azt látjuk, hogy küzd, egyszerre két cél elérése érdekében […], s végül a testileg-lelkileg rendkívüli teljesítményekre képes hős gyermekké válik, könnyekre fakad, majd a szerelmi csalódás a komoly munkára vezérli. Ez a nagy változás nem meggyőző […].”27 Ezt a kritikát Herczeg Gyulai általános megítélésével próbálja elütni: “Nagy tudású, bátor és becsületes író volt. Elfogulatlannak azonban nem merném mondani, mert például Jókai nagysága előtt semmiképpen sem akart meghajolni.”28 Herczeg már jóval nyitottabb volt a kritikára, amikor az első színpadi művének, a A dolovai nábob leányának megítélése került szóba: “A bemutató minden várakozásomat felülmúló sikerrel járt.”29 A korabeli kritika azonban még ha nagyon óvatosan is, de bizonyos fenntartásainak hangot adott. “A való élet élő-mozgó alakjai kerülnek színpadra, a lelkiélet fejlesztése azonban nem mindvégig következetes.”30 Herczeg ezt a kritikát tudomásul vette, de inkább a köznapiságra vonatkozó dicséreteknek örült. A következetlenséggel – amely már Gyulai bírálatának is alapjául szolgált – nem tudott mit kezdeni, ehelyett inkább arról kezd el beszélni, hogy a darabban túl sok az “elbeszélő elem”. A “lelkiélet fejlesztésének” következetlenségei és a motiválatlan megoldások mind-mind azt mutatják, hogy Herczeg nem tudja átadni magát az anyag logikájának, hanem ehelyett mindig a közönség ízlését próbálja érvényesíteni. A szóban forgó darab egyik előadása után egy színész a következő figyelmeztető szavakat mondta Herczegnek: “Ha egy muzsikus, színész, politikus vagy író neve forgalomba kerül, rávetik magukat, mint ordasok a birkára, széttépik, cafatjait egymástól kapkodják, és ami végül megmarad az emberből, az nem elég arra, hogy [rangos] költői műveket alkosson.”31 Herczeg úgy gondolja, hogy neki sikerült továbblépnie, habár jól tudja, hogy a továbblépés iránya nem a közízlés meghaladása volt. Herczeg végül átveszi, de át is értelmezi és időben eltolja a kritikusai által megkonstruált fordulatot. Szerinte az alkotóművészete 1901–1902-től kezdve, a történelmi témájú művek megjelenésével jutott el egy új szintre. E művek közül kiemelkedik a Pogányok című regény és a Bizánc című dráma; mindkét mű úgynevezett nemzeti sorskérdésekkel foglalkozik. Herczeg mindkét műre rendkívül büszke volt; A gótikus házban elsősorban ezekre hivatkozva tekintette önmagát nagy írónak. Ugyanakkor még e művekről írva is érzékelhető némi óvatos távolságtartás. A Pogányokról ezt írja: “A különleges magyar probléma, a Nyugat és Kelet megütközése lett a regény tárgya. Miközben mohón dolgoztam, az volt az érzésem […], ha nem is a Szentlélek, de mégis valamiféle lélek sugalmazta ezt a regényt.” (189. o.) Ugyanakkor azonban Herczegnek semmiféle mondanivalója nincs erről a műről, helyette azoknak az életéről és karakteréről kezd el beszélni, akik elsőként olvasták a regényt és tanácsokat adtak neki. A nemzeti sorskérdés így a privát barátságok leírásába torkollik. A Bizánc című darabtól és annak bemutatójától Herczeg teljesen el volt ragadtatva: “A darab meglepte és megdöbbentette a közönséget, az emberek valósággal zavarban voltak, keveset tapsoltak, de érezni lehetett, hogy mély hatással van rájuk. Tudtommal nem tartozom az önhitt szerzők sorába, de a Bizánc első felvonása alatt azt mondtam az igazgatónak: »Ha nem tapsol a publikum, annál rosszabb a publikumra nézve.«” (252. o.) Herczeg most sem nyílt ellenvetéseket fogalmaz meg; szóvá teszi azonban, hogy a darab – véletlenszerűnek tűnő körülmények miatt – nem tudott eljutni a nemzetközi színpadokra. Herczegben felmerül a gyanú – és ezt olvasóival is megosztja –, hogy ennek talán mégis volt valamilyen mélyebb oka. Azt lehet tehát mondani, hogy 1939-ben Herczeg még a “legnagyobb” műveivel szemben is némi szkepszist tanúsított.

 

(3. A politikai karrier) A gótikus ház az irodalmi művekről szóló elbeszélést belehelyezi a politikai pályafutás ismertetésének kontextusába. Herczeg – a kor több nagy írójához hasonlóan – politikai szerepet vállalt: két perióduson keresztül országgyűlési képviselő volt a magyar parlamentben. Ebben az időben a művész-értelmiségiek számára a képviselői állás nagy presztízzsel rendelkezett: “Milyen dolog lesz az, mikor majd azt mondod a kaszinóban: »Ma a nászom beszélt a Házban, ugyan okosokat mondott oda az ellenzéknek.«”32 Mikszáthtal és Jókaival szemben többször is megfogalmazódott a vád, hogy a mandátum és a politikai szerep erősen veszélyezteti az írói függetlenségüket, és sokszor megalázó szerepbe kényszeríti őket.33 Herczeg úgy érezte, hogy az ő politikai szerepvállalása szervesen következik a műveiből. A történelmi regények és a drámák már megformálták a nemzeti sorskérdések iránti érdeklődését. A politikai tevékenyégének középpontjában is egyfajta nemzeti-nacionalista elköteleződés áll. Tisza István politikájának híve, és személyiségének szinte imádója volt. Ez nagyon pontosan érezhető a következő megfogalmazásból: “Az egyénisége úgy nőtt ki a magyar fajiságból, mint sziklaszál a gránithegyből, és aki őt ismerte, az ismerte azt, ami a magyarságban erős és értékes. Öntudatlanul is annyira egy volt a magyarsággal, hogy az ő szájából gyakran a nemzet hangját véltük hallani. De öntudatosan is szerette a fajtáját, azzal a kimondhatatlanul gyöngéd, hallgatag, fájó és halálosan elszánt szeretettel, amellyel egy boldogtalan, szép királygyermeket lehet szeretni.”34 A mai olvasó az egykori írófejedelmet a maga leggiccsesebb formájában láthatja; Herczeg mintha teljesen elvesztette volna az uralmat a tolla fölött. Nagy valószínűséggel állítható, hogy az író a saját magáról kialakított vágyképet pillantotta meg Tisza Istvánban.35 Herczeg napi politikai tevékenységéről még A gótikus ház című könyvből is csak nagyon keveset tudhatunk meg. Ma nagy valószínűséggel azt mondanánk, hogy elvi politizálást folytatott, vagy ahogy ő mondja, a politikában nem harcos, hanem szemlélő volt.36 Az mindenesetre egyértelműnek tűnik, hogy Herczeg semmivel sem volt különb a kor átlagpolitikusainál: a legszégyenteljesebb szónoki fogásoktól és korrupciós praktikáktól sem riadt vissza.37 Emiatt néha-néha mintha lenne is némi lelkiismeret-furdalása: “Magát a pártpolitikát mindig alacsonyrendű foglalkozásnak tekintettem […].”38 Azt azonban világosan látta, hogy az a kor, amelyben ő politikailag aktív volt, az ország történelmének egyik legsúlyosabb vereségét készítette elő. Ebben az összefüggésben Herczeg – nyilván a trianoni békeszerződésre utalva – “Szent István birodalmának szörnyű gyászszertásáról” beszél. (“Nem tudtuk, a pokloknak milyen kráterszakadékai fognak megnyílni a magyar nemzet előtt. Nem tudtuk, mennyi vér és szenny, mennyi szenvedés és kétségbeesés fogja elárasztani a világot.”)39 De ennek okát nem a háborúban látja; az ezzel kapcsolatos véleményét is Tisza Istvánra vetíti ki: “Tisza szívósan ellenezte a háborút, de miután az összeütközés elkerülhetetlen lett, tűzzel-vassal irtotta a defetizmust, mert a győzelemtől várta a nemzeti állam minden fájó problémájának megoldását.”40 Jó pártpolitikushoz híven a hanyatlás igazi okát Herczeg az ellenzék viselkedésben látja, amely az obstrukció intézményére támaszkodva hosszú-hosszú éveken keresztül megbénította a magyar parlament működését. De találkozhatunk néhány olyan passzussal is, amelyben értékelése kimondottan éleslátónak nevezhető: miközben a parlament figyelmét az obstrukció kötötte le, elhanyagolta az alapvető társadalmi kérdésekkel való szembenézést, melyek közül Herczeg a legfontosabbnak a nemzetiségi kérdést tekinti: “Nyilvánvaló volt, hogy a Ház tagjai jobbról is balról is, óriás módon túlbecsülik azt, ami a pártokban folyik, és alig veszik számba azt, ami az országban történik. A politika már nem többé az egzisztenciák, hanem a taktikázás tudománya. A politika elszabadult a nemzettől függetlenítette magát, mint Mátyás király halála után a fekete sereg.”41 Mindezek miatt érzett némi felelősséget, és valószínűleg ezért vált szkeptikussá a saját, a nemzeti sorskérdéseket bemutató és jelentősnek mondott irodalmi műveivel szemben is.

Herczeg politikai pályafutása a háború után nyílegyenesen vezetett a revíziós mozgalomba. Mivel a szerző többször előreugrik a megírás időpontjára, igazán kitérhetett volna erre a mozgalomra is. A revíziós mozgalom már közvetlenül a trianoni békekötés után, a húszas évek elején útjára indult. (Erre a korai szakaszra tehető John Maynard Keynes híres, a békekötés várható gazdasági következményeiről szóló könyvének megjelenése és Teleki Pál vitaestje 1922 tavaszán az oxfordi egyetemen.) A mozgalomban fordulópontot jelentett Rothermere 1927. június 21-én, a Daily Mail című újságban megjelent cikke: Magyarország helye a nap alatt. E cikk hatására a mozgalom lassú intézményesedésnek indult: Herczeg Ferenc aláírásgyűjtésbe kezdett Rothermere lord üdvözlésére.42 Teleki Pál pedig (aki ebben az időben felsőházi képviselő) életre hívta a Magyar Revíziós Ligát, amelynek elnöke 1928-tól Herczeg Ferenc lett. A liga Magyarországon megpróbált egy szervezeti hálózatot kiépíteni: a legkülönbözőbb társadalmi egyesületek – kaszinók, önképző körök és társadalmi egyesülések – csatlakoztak a mozgalomhoz. 1930-ban a taglétszám már kétmillió körül mozgott. A liga emellett külföldön is terjeszkedett, a nagyhatalmak fővárosaiban különböző irodákat nyitott, amelyek mindenféle propagandával és statisztikai adatokkal halmozták el a közvéleményt, amelyek mind-mind a helyzet tarthatatlanságát bizonyították.43 1928 novemberében a Magyar Revíziós Liga beadványt terjesztett a Nemzetek Szövetségéhez. A beadvány a következő sorokkal kezdődött: “1920-ban a Párizs melletti Trianonban szörnyű, súlyos ítélettel elmarasztaltak egy ősi népet, az ezer éves magyar nemzetet.” És az alábbi mondattal zárult: “A magyarság meghallgatást, perújítást, és igazságot kér!”44 Herczeg Ferenc teljesen azonosult a liga tevékenységével és az általa követett értékekkel; ő maga többször hangsúlyozta, hogy a magyar nemzet “ragaszkodik a maga ezredéves államterületéhez”.45 A liga működésében rejlő veszélyekre Németh László már 1934-ben felhívta a figyelmet: “A magyar irredenta alig volt más, mint kardcsörtetés kard nélkül. Ahelyett, hogy áldozatkészséggel vagy legalább figyelemmel támogattuk volna azokat, akik odaát nehéz körülmények közt állták a nehezebbik magyar sorsot, felelőtlen szónoklási dühünkkel állandó ürügyet szolgáltattunk az elszakított magyarság újabb és újabb megkínzására.”46 Herczeg Ferenc (1929-ben) a veszély forrását valahol egészen máshol látta: “A világháború és a világbéke azért folyt le olyan katasztrofális módon, mert a nemzetek sorsa óriás energiájú és törpe látókörű férfiak kezében volt. Fölvetem a kérdést: mi lenne, ha a legyőzött Berlinben fölbukkanna egy német Clémanceau? Egy államférfi […], akiben […] van annyi fanatizáló és szervező lángész, hogy egyesíteni és egy irányba tudja terelni a nemzeti erőket, amelyek ma még ellensúlyozzák egymást? Elképzelhetetlen ez? Miért?”47 Herczeg külső veszélytől tartott, de még nem teszi fel azt a kérdést, hogy mi lesz, ha ez az eljövendő “német államférfi” és a magyar irredenta mozgalom egymásra talál. Mindenesetre 1938-tól a liga már megpróbál védekezni a Harmadik Birodalom szellemi befolyásával szemben.48 Lehet, hogy Herczeg 1939-ben már sejtette: az ország egy minden addiginál súlyosabb katasztrófa felé rohan, és ebben némi felelősség majd őt is terhelni fogja.

 

(4. A magánélet) Zsigmond Ferenc Herczegnek a magánéletéhez való viszonyáról ezt írta: “Az igazi Herczeg Ferenc […] csak mint költő hajlandó kilépni a nyilvánosság elé […].”49 Az önéletrajzi trilógiát olvasva azonban az a benyomásunk alakulhat ki, hogy Herczeg mintha túltette volna magát ezen. Közelebbről tekintve azonban azt láthatjuk, hogy az író nagyon szűkszavúan beszél a magánéletéről. Igazi érdekességgel a magánéletnek a könyv tematikájába való illesztése rendelkezik. Egyrészt a magánélet mintha furcsa összhangban állna a nagy történelmi eseményekkel: mindkét szálon a hanyatlás formázódik meg. Másrészt Herczeg megpróbálja a művek (az alkotó életmód) és a magánélet viszonyát tisztázni. Ezt a viszonyt Herczeg 1939-ben negativisztikus perspektívába állítja: a művek, a művészi sikerek az életet a boldogtalanságba taszítják. Az első írói (pontosabban színházi) sikerek után a “lányos házak” elvesztették az iránta való érdeklődést: “[A színházi életbe való bekerülés] következménye [az lett], hogy a budapesti családok […] egymás után levették rólam a kezüket. Elveszett embernek tekintettek, és ezzel körülbelül el is dőlt az a kérdés, lehet-e még belőlem rendes férj és családapa.”50 Az idézet végén lévő általánosítás egyértelműen mutatja, hogy Herczeg szenvedett attól, hogy nem lehetett belőle “rendes férj és családapa”. 1908-ban (negyvenöt éves korában) aztán feleségül vette a nála huszonöt évvel fiatalabb Grill Júliát. Zsigmond erről még a következőket írta: “Íme a legsorsdöntőbb emberi élmények egyikéről, Herczeg házaséletéről […] teljes bizonytalanságban maradt az egyébként ezerszeműnek mondott nyilvánosság.”51 A gótikus ház tíz évvel később aztán már bizonyos részletekkel is megismertet. Közelebbről tekintve azonban Herczeg a kapcsolat egész menetét egyetlen mondatban foglalja össze: “Régóta jártam a házukba, a szelíd és nagyon eszes gyermek a szemem előtt nőtt fel, kislánykora óta ragaszkodott hozzám, ragaszkodásába némi irodalmi rajongás is vegyült, amiről azt hitte, hogy szerelem.”52 Mintha Herczeg ezzel a tömör megfogalmazással valamilyen végzetes, oksági összefüggést sugallna: a kapcsolat a megismerkedéstől szükségképpen haladt a válás felé. De Herczegnek – úgy tűnik – nem jutott eszébe, hogy ugyanilyen érvek alapján a politikai szerepvállalás is káros lehetne a magánéletre nézve. A magánélet tragédiájának bemutatásakor elegendő egyetlen okra hivatkozni. És ha a művészetre hivatkozunk, az talán még némi szánalmat is kivált. Herczeg nem csak szemérmesen hallgatott a magánéletéről, hanem szisztematikusan megpróbálta eltakarni. Ezen olyan nagyon nem is csodálkozhatunk, ha meggondoljuk, hogy Herczeg egész életében valaki más szeretett volna lenni. Ezzel a beállítottsággal nekiállni egy önéletrajzi trilógiának: nyaktörő mutatvány. A bukáshoz már ez is elég lett volna.

 

1 Németh G. Béla: “A lektűr magyar mestere”, in: uő.: Századutóról – századelőről, Magvető Könyvkiadó, 1985. 185. o.

2 Uo.

3 “Az emlékiratszerző Herczeg […] kétségkívül a legjobbak közül való.” Legeza Ilona könyvismertetője, http://cgi.axelero.hu.

4 “De miként sikerült Herczegnek, a verseci német patikus fiának ennyire nemcsak hozzásimulnia a magyar úri középosztályhoz, de azonosulnia is vele, sőt mintaképévé válnia?” Németh G. Béla: “Az »úri középosztály« történetének egy dokumentuma: Herczeg Ferenc Emlékezései”, in: Herczeg Ferenc: Emlékezései, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1985. 22. o.

5 Idézet a könyv hátsó borítójáról.

6 Lásd A revíziós mozgalom története, www.trianon.hu.

7 Szeghalmi Elemér is hasonló beállítottságú cikket írt: Herczeg írói munkáit ő is a politikai beállítottságból kiindulva értékeli: (1) Herczeg mindent keményen elítélt, ami a magyar nemzet ellen irányult, és (2) elszánt ellenfele volt a kommunizmusnak. “Átélt magyarságtudattal. Száznegyven éve született Herczeg Ferenc”, Új ember, 2003. 11. 16. 1–2. o.

8 Németh G. Béla: Az “úri középosztály” történetének egy dokumentuma, 28. o.

9 Nemzet, 1893. 89. szám. Idézi Futó Jenő: Herczeg Ferenc, Budapest 1927. 20. o.

10 Futó Jenő: Herczeg Ferenc, 29. o. (Kiemelések tőlem.)

11 Németh G. Béla: A lektűr magyar mestere, 185. o.

12 Futó Jenő: Herczeg Ferenc, 31. o.

13 I. m., 67. o.

14 I. m., 17. o.

15 I. m., 19. o. Gondoljunk csak a következő párbeszédre: “Hát mit akar ez a leány tulajdonképpen? – kérdezte a nagyságos asszony bosszúsan. – Nem akarom, hogy kötőféken hozzanak nekem vőlegényt. Ahhoz akarok menni, akit szeretek. Ő nagysága megbotránkozva kiáltott föl: A kit szeretsz? Hát azt képzeled, te azért vagy a világon, hogy szeress? – Persze! Mi másért is? Kérdezte Klárika, megdöbbentő naivitással. – Boldogtalan! Azért, hogy jó pártit csinálj!” Herczeg Ferenc: A Gyurkovics-leányok, Singer és Wolfner kiadása, é. n., 177. o.

16 Zsigmond Ferenc Futót követve valamivel élesebb kritikát fogalmaz meg: “A Gyurkovics-leányok című »regény« szerkezet szempontjából még egészen kezdetleges alkotás; egyáltalában nem érdemli meg a regény nevet ez a hét külön kis egészre hulló, s igénytelen keretbe belehevenyészett novellafüzér.” Zsigmond Ferenc: Herczeg Ferenc, Stúdium Kiadó, 1929. 16. o.

17 Futó Jenő: Herczeg Ferenc, i. k., 32. o.

18 Még Németh G. Béla is ezt írja róla: “ritka arányérzékű, formabiztonságú s rendezőkészségű megfigyelő”. Németh G. Béla: A lektűr magyar mestere, 184. o.

19 Zsigmond Ferenc: Herczeg Ferenc, 13. o.

20 Nagy kár, hogy Zsigmond kitér e gondolatok részletesebb kifejtése elől, mégpedig annak ecsetelésével, hogy a korai periódusában Herczeg még küszködött a külső forma kezelésével: “Legelső regénykísérletében, a Fenn és lennben még nem tudott biztos kezű ura lenni a külső formának; mostani alakjában is kissé vontatott menetű és terjengésre hajló ez, pedig a pályázati bíráló bizottság kívánsága értelmében Herczeg a mű eredeti fogalmazásán jelentős rövidítést végzett.” I. m., 27. o.

21 Zsigmond nyilvánvalóan támaszkodik Horváth János 1925-ben született tanulmányára. Horváth az 1919-ben megjelent, Az élet kapuja című regénye alapján Herczeg Ferencet Nobel-díjra javasolta.

22 Zsigmond Ferenc: Herczeg Ferenc, 16. o.

23 Uo.

24 Az ábrázolás sokszínűsége és árnyaltsága, valamint a fennálló világgal szembeni kritikai attitűd Mikszáth művészetének olyan mércéi, amelyeket Herczegnek sohasem sikerült megközelítenie.

25 Csak példaként szeretnék felidézni néhányat: “A mai ember el sem tudja gondolni, művelt és előkelő urak mennyi időt és szellemi erőt fordítottak arra, hogy lóvá tegyék egymást.” (23. o.) “A legbátrabb magyarok a kiegyezés megkötése óta nem azok voltak, akik a királynak, hanem azok, akik a nemzetnek mondtak kellemetlen igazságokat.” (26. o.) “Meg volt írva a csillagokban, hogy S. János [aki főispán akart lenni] sohasem lesz méltóságos úr.” (162. o.)

26 Herczeg Ferenc: A gótikus ház, Kráter Kiadó, 2005. 24. o.

27 Futó Jenő: Herczeg Ferenc, 10. o.

28 Herczeg Ferenc: A gótikus ház, i. k., 25. o.

29 Futó Jenő: Herczeg Ferenc, i. k., 41. o.

30 I. m., 21. o.

31 Herczeg Ferenc: A gótikus ház, i. k., 42. o.

32 Mikszáth Kálmán: A Noszty fiú esete Tóth Marival, Európa Könyvkiadó, 2002. 6. o. – “Olyasmit képzeltem – írja Herczeg –, hogy a mandátum a boldogság állandó érzését fogja bennem ébren tartani, ami túlsegít az élet bajain és ízetlenségein.” (97. o.)

33 Herczeg Ferenc: A gótikus ház, i. k., 90. o.

34 Herczeg Ferenc: Két arckép (Tisza István és Károlyi Mihály), Auktor Könyvkiadó, 2005. 9. o.

35 “Egy időben például rajta ragadt a »Junker« név, pedig senki sem volt olyan távol a nyegle parlagi gavallér típusától, mint éppen ő, aki egyszerű, kötelességtudó, istenfélő volt, és protestáns férfi alázattal állott szemben az élet bús csodájával.” Herczeg Ferenc: A gótikus ház, i. k., 248. o.

36 I. m., 288. o.

37 Az alábbiakban csak egy szónoklat-részletet szeretnék felidézni: “Rámutattam egy kaszapengére, mely falusi szokás szerint kivicsorgott egy parasztház padlásablakán, és azt mondtam: »A jó paraszt legyen olyan, mint a kasza: kemény a munkában, fényes a becsületében és éles a jogai megvédésében.« – Úgy látszik ezzel beletaláltam a sváb észjárásba, mert esztendők múlva is mint nagyon szép dolgot emlegették és idézgették.” I. m., 197. o. (Kiemelés tőlem – W. J.)

38 Herczeg Ferenc: A gótikus ház, i. k., 162. o.

39 I. m., 316. o.

40 Herczeg Ferenc: Két arckép, i. k., 13. o.

41 Herczeg Ferenc: A gótikus ház, i. k., 98. o.

42 A revíziós mozgalom története, www.trianon.hu.

43 A Magyar Revíziós Liga, www.mult-kor.hu.

44 Lásd irredenta.uw.hu.

45 Lásd ehhez Romsics Ignác elemzéseit: “Magyar nemzetiségpolitikai gondolkodók”, Európai utas, 2001. 43. szám.

46 Németh László: “A magyar élet antinómiái”, Európai utas, 2001. 43. szám.

47 Herczeg Ferenc: A tigris, ahogy mi látjuk, web.axelero.hu.

48 Szelke László: “Élet a Gresham palotában”, Magyar Hírlap, 2002. január 4.

49 Zsigmond Ferenc: Herczeg Ferenc, 16. o.

50 Herczeg Ferenc: A gótikus ház, i. k., 47. o.

51 I. m., 6. o.

52 Herczeg Ferenc: A gótikus ház, i. k., 255. o.


PROGRAMOK

  • Szerb Antalról: kötetbemutató beszélgetés
    Havasréti József / Pálfy Eszter / Kisantal Tamás
    2019. június 14., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)

  • Keresztesi József: Inverz Ophelia (könyvbemutató)
    2019. június 15., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)
    Beszélgetőtárs: Görföl Balázs