<dombtetőn élek>

dombtetőn élek

innen a fekete ég alól emelkednek föl álmaim

kedvesem bokája körül itt forgolódik a világ

ő azt hiszi a bogarak a madarak a gépek is angyalok

éjjelente párnámra ülteti álmait

ölébe veszi a foltos telepeket megérinti a tárgyakat

aztán nevet és vezeti a tavasz legelő ökreit

én meg lázasan ülök

idegrendszerem levendulában áztatom

és szívemre sütöm a női terméketlenség vallomásait

utolértem a jövőt

pokrócom melegén elbillennek a nappalok

kedvesem sír és minden álma más nevet visel

<béke van>

béke van

a dombról lecsorgó falu most nem egy kontraszt nyugtalan részlete

valahol az eperfahordók között talán még borgőzbe kötött fejjel

bóklászik apám

én pedig a lányra gondolok aki a bálák formahűségéről

és a szerelemről mesélt egyszer olyan ragyogással

amilyennel csak mérni lehet a világosságot

egyszer azt mondta nincs más dolgunk mint egészen mélyre

ereszkedni

és kifektetni bőrünk alól a végtelent

emlékszem ilyenkor felszabadíthatatlanul féltünk

a dolgok rosszra fordulásától

és ügyetlenül találgattuk vajon ki fordított így ki minket

akkoriban még csak légvonalban kergetőztek kiáltásaink

és fogalmunk sem volt róla

tulajdonképpen mindnyájan ugyanazt az utat járjuk be életünk során

áttoporzékoltunk két telet s közben arról álmodtunk

egyszer majd közösen ültetjük szét az értelmetlen tragédiák

a nagy dicsőségek és a formátlan emlékek megváltó igazságait

aztán a lány teherbe esett én pedig egészségtelenül sokat törődtem

a világ bűnein amiket önmagamból kellett naponta kiolvasnom

és amiket megpecsételt sorsom kalitkáiban őriztem

megbocsáthatatlanul

most béke van

és én nem vagyok apja és ő nem anyja senkinek

idegen idők próbálnak fogást találni rajtunk

és ezen a ponton most azt hiszem

életünk során csak lelkiismeretünk útvesztői válnak igazán láthatóvá