ROSMER JÁNOS

 

 

Hátsó ülés

 

Nehezen és mégis hirtelenül tört elő, befejezhetetlen

vers marad, melyben mélyen, mélyen úsznak a szavak,

s az áradás medre olyan alakú, mint a meztelen férfigerinc:

 

váza van és tartása, és benövi a testesülő civilizáció,

ahogy ezt a szagot, melynél intimebb nincs, testté

tudja formálni az aktus keresetlensége és muzsikája,

 

most nem etikus leírni magát a műveletet, legfeljebb

azt az ízt, melyben tej, méz és ürülék vegyül

olyan arányban, ahogy a harmónia önti el a verset.

 

Hogy őt illeti-e, ami nékem nyújt örömet, s ami

arisztokratikus közönyében pállik, szaglik, árad, hogy

több-e, mint ami bennem képez elvakultságot,

 

nem fog kiderülni ebből a versből se, melyet itt írok,

egy kocsi hátsó ülésén, ahol a tárgy fölmutatta magát

nekem, hátha tudok vele valamit kezdeni.

 

 

Bécs, Karlsplatz

 

Nem akart leszállni rólam, követett a Karlsplatzig, ott volt

esély, hogy elveszti a nyomot, az aluljárórendszer

Ariadné fonala nélkül járhatatlan. Meg a narkósok is,

 

a kurvák, a különösen szép kelet-európai vagy török fiúk

könnyen eltérítik az embert. Vagy a szagok, a pizza, meg az

idétlen álkeleti ételek nyers szaga, a sushié vagy a sütödéé,

 

ezek mind magától értetődő alkalmak lettek volna, vagy egy zsebtolvaj,

egy japán turistacsoport, a féllábú nyomorék átvonulása

a színen, de ő követett, csak jött utánam, hiába néztem

 

vissza rá, mint Orpheusz Eurüdikére, nem oszlott

el a lélek materializálódott arany tárnamélye, sőt,

nagyobb lett, mint valaha, csak mentem a parkig, föl,

 

egyre jobban féltem, pedig elég azt mondani, sajnos tévedett,

nem, én nem szeretem a fiúkat, de képtelen vagyok hazudni neki,

gyorsítok lépteimen, bár tudom, már most is az övé vagyok.

 

 

Gerincsorvadást kapok

 

Gerincsorvadást kapok és impotens leszek, ha tovább

csinálom, és fekély jön ki a gyomromon, amit örökkön

emészthetek, sőt elmezavar állhat be, fogékonnyá

 

válok az infarktusra, szélhűdésre, ha folytatom, ha

nem állok le azonnal vele, ez már mégiscsak sok, beteges

és infantilis, már nincs visszaút, a züllésbe lógok bele,

 

oda lihegem bele magam ágyban, WC-n vagy a parkban

(a szaunákról, konditermekről nem beszélve), ráadásul

már önszuggerációval is képes vagyok rá, elég egy hang,

 

egy szag, e ponton már biztos a végelgyengülés, a májzsugor

vagy epeömlés, melyet okoz. Minden olyannyira meghizlalja

a tiltás imperatívuszát, hogy a feszültség többé levezethetetlen,

 

és mindennél édesebb magányba taszít, jobban mondva

a kontemplációt édesíti meg, mint cukor a kávét, sós

nyál a csókot, szőrszag a hónaljat, langyos vazelin a behatolást.