(halévi szerelméért bánkódik)

 

mint trónvárosba megkent zarándokot,

vágy űzött hozzád, és nem sirattam

a kertet, melynek én ültettem fáit,

hajtásait öntöztem, s mire a

szeles völgy fölé ért a Nap, ott látott

ágyásai közt. és nem gondoltam

a barátokra sem. volt, akit közülük

régen eltemettünk, volt, aki csak

most kezdett kinőni abból a korból,

mikor az ifjú még nem ismeri

magát mások szemében, hajlamos nagy

elkeseredésekre. s miattad

elhagytam feleségemet, fiamat

is. ha eszembe jutnak, mélyeket

lélegzem és eltakarom az arcom.

 

a lombok árnyát fölcseréltem érted.

e sötét odúra törött nyelvű

retesz kattan, rossz szagokkal vad hasáb

ég, s bár futnék zsámolyodhoz, kelet

felől tavaszillat amíg nem száll, itt

kell vesztegelnem. már azt hiszed tán,

nem is jövök. haragszol, mert hiába

vársz. de a felhőkapun ha látsz majd

belépni, nem félsz többé, haragod is

elszáll, és büszke leszel az

asszonyok közt. addig a kegyelem

angyala kísérjen engem. mert

élek én, és szerelmet viszek hozzád.

 

*

 

ki kedvesét házában vágyakozva várja,

s mint gyümölcsöt eszi, mint hűs italt issza nevét,

issza nevét, de vigaszt nem lel, hamar fárad.

 

azt hiszik róla, hogy beteg. nevetését sosem hallják,

szeme tükre nem ismer fényt, s fénye nélkül arca hervad,

arca hervad, és mint házban, ha rég nem lakják,

 

úgy él benne a néma árnyék. de nem beteg ő.

minden reggel korán fölkel, ablakot nyit, kinéz rajta,

kinéz rajta, s bár nincsen róla emlék, közeledő

 

kedvesét látja. és köszön neki, és ő belép.

leülteti, gyümölcsöt hoz, s mint gyöngyöket, mik elgurultak,

elgurultak, nincsenek meg, szőlőt esznek s kenyér belét.

 

*

 

foglyul ejtett hallgatásod,

talpalatnyi helyre zárt,

s mi a zárat megoldja,

örökös helyvesztésre szán.

 

ez nem hely arra, hogy megértsem,

szabadítóm egykor te voltál.

ébren fekszem a nedves földön,

és te hallgatsz. elfelejtettél talán?

 

*

 

átvonult rajtam az árnyék, mint házfalon, ha

körbejárnak déli órák, és bejárja útját ferdén-sötéten,

ferdén-sötéten, míg kívül fény van, a fák törzse, lombja.

 

és tudom már, nálad voltam akkor. éltem én, örök

szűkösség cselédje, nélküled, és nem volt, aki ezt a lelket,

ezt a lelket itt földerítse, míg a lassú árnyak között

 

sötét órám lepergett. de amit gondoltam, te gondoltad,

amit kezdtem, te akartad, s ha nélküled el is vesztem,

el is vesztem, nem találsz meg, tudom most már, ott vagy,

 

s ébren őrzöl, ha én alszom, ébren őrzöl, alszik lelkem,

ez a lélek itt, mely tiéd már, elárvult özvegyen.

elárvult özvegyen várlak téged, s nem kutatlak semmi jelben.

 

*

 

hűtlen idő,

benne bíznál?

ó, mily hosszú

volt utam,

 

 

és mily gyorsan

futott el a nap!

óvd a testvért,

ne vétkezzen!

 

és mi benned

már növekszik,

félj, mert holnap

túlnő rajtad.

 

emberkéz itt

mit tehetne?

teremtmény vagy,

és mi benned

 

bomlik, sarjad,

nem tiéd az.

teremtőd

kezében van.