Héraklész mostohája

Két életerős gyermek, Alkméné ikrei.

Héra irigysége, két tejjel telítődött, duzzadt

kebel. Nem használ masszázs, Héliosz

hőlámpája sem, felesleges megvenni

a legdrágább mellszívógépet is. Aztán

a fogatlan csecsemő fájdalmas harapása,

sebek a mellbimbón és a bimbóudvaron.

A tej szétfröccsen, s egy sugár az ég felé

lövell. A Tejút édes és ragad. A felhő

hűsít. A mellbimbón gyógynövény-pakolás.

A hold kerek és puha. A szemétkosárban

néhány elhasznált melltartóbetét.

Agaué a Keleti pályaudvaron

Csak a helye maradt itt:

a bűzös fal mellett ez a felszáríthatatlan

vizeletfolt.

Az autók között imbolyog át az úton,

csukott szemmel, átszellemülten, mint akit

Bakkhosz vezet, s az aluljáró lépcsőinél

gyomrából az isten felhörög.

Felébredve rücskös kezével, mellyel

egykor vadállatokat tudott megfojtani

(redőiben még mindig ott a vérnyomok),

lesimítja összeragadt, szürke varkocsát:

portyázni indul. Még nagy a tömeg.

A kismamákra csap le, azok sosem sietnek

(“Szánjon má’ meg, kedvesem,

hisz gyereke lesz!”), s a Bakkhoszt

csak félig kihordó Szemelének ezek úgyis

mind rokonai. A sarki presszó szélső asztala

mellől a rekedt “evoé” és az évtizedek

óta száradó izzadság szaga hajtja a vadat:

csak a szánalmas, lányruhába öltöztetett

Pentheusz nem menekülhet.