A Múzeum-kertben

 

Egy nap talán majd szobrot állítanak

nekem, mellszobrot, legföljebb. Hogy

miért a szobor, nem tudni, lehetek még

tudós vagy író, gazdag ember és mecénás,

de valakiket még meg is menthetek.

Elfelejtenek hamar, mert iskolai

könyvekbe azért be nem kerülök.

A bokrok hamar nőnek szobrom körül,

néha valaki félrehajtja őket: a kertész

évente kétszer, ősszel, tavasszal,

elkóborolt kutya vagy elgurult labda

után kutat valaki, más meg sürgős

dolgát végzi: lábát megroggyantja,

hogy ki ne lássék, s mintha csak

szemembe nézni restellne, szinte

mentegetőzve, hogy látom a szemérmét,

nevem betűzi. Igen elmosódott.

Közben motyog. Zavarban vagyok

ilyenkor, és egészen izgatott,

szemérmesen lehunynám a szemem,

de kíváncsi is vagyok, meg aztán

kitérjek-e, ha már ilyen közel jött

hozzám, ha már ilyen közel került?

 

 

Újra a labirintus

 

A fonál végét megfogni, az volt nehéz.

És kivárni előtte, hogy a nő arra jár,

és azt a nőt fölismerni, az volt nehéz:

arca kissé püffedt, járása tétova lett.

Ahogy bemutatkozott, semleges volt

a kézfogása. Álomlátás intette, szólt a férfi,

hogy térne vissza. Álomlátás, szólt a nő,

és szenvtelen adta át a vörös gombolyagot.

A férfi a legbelső teremig nem állt meg.

A fonál addig ért. Iszamós földet gondolt,

bűzt, szörnykarok szorítását, rejtekből

rátörve. De csak egy kupac csontot talált

a fáklya fényénél, a sarokban. S némi

száraz vért a falakon. A dulakodás nyomait.

Leült és várt. Szörnyre. S még ez volt nehéz:

mielőtt ellobbant a fáklya, meggyújtotta

a fonált. Meggyújtotta a fonált a férfi.

 

 

Locus amoenus

 

A lugas, csak az marad meg.

A létező lugas. Nem a másnap helyszíne –

a reggeli: mozzarella és paradicsom,

és valami mediterrán fűszer, és olaj.

A reggeli, a lugas alatt, ahogy áttör

az erős őszi nap, és a hasonlítatlan levelek,

túl a fotoszintézisen, elbomlás előtt,

és a bordó szőlő, igen, az, vagy talán vörös,

és egy folt a nadrágon, a kiköpött mag,

az marad meg, a trikó, ahogy eligazítom,

meg az öv, kissé szorosabbra húzva;

még lehajolok, hogy újrakössem

a cipőfűzőm. Se bukolikus előszövegek,

se átértelmezés. Csak az ötlik föl most

a tejespultnál megállva, a lugas maga.

Egészen a saját jelentésében. A zacskós

mozzarella-gombóc. Egészen jelentéstelen.