Gyerekkorában a házukkal szomszédos zsinagóga tetején, egy bástyaszerű oromzat homorú szintjén gólyák fészkeltek. A gólyanász már megtörtént, amelynek beható megfigyelésével a teraszon ülve elszórakozott. Tanulságos volt, ahogy a hímgólya rááll a nőstény hátára, és szárnyait széttárva, de föl nem szállva diadalmasan verdes, miközben csőrével géppuskaszerűen kelepel, felesége pedig engedelmesen gubbaszkodik alatta. Áprilisban a gólyanőstény már költi a tojásait, a hím pedig messzi portyákról érkezik a kapálózó békával a csőrében.

Iskolába nem kellett még ebben az évben járnia. Kellett volna, de első nap bőgött, és nem engedte el a padból maga mellől a nevelőnőjét. Ugyanazt tette másnap is. Harmadnap sorra verte osztálytársait. Mikor negyednap ezért a tolltartó kihúzható deszkafedelével csípős tenyerest kapott, lehülyézte a tanítóját, és otthon közölte, hogy nem megy többet iskolába. A család ezúttal is engedékeny volt, magánúton tanult azután. Kitűnő állapot, egész délelőttje szabad volt, ebéd után háromkor jött egy kedves tanítónő, és négykor már el is ment, onnantól fogva megint szabad volt. Délelőttönként bosszanthatta az iskolatársait, az ablakuk előtt mutatkozott a templomudvaron, és a templom falára rugdalta a labdáját.

Később mégsem úszta meg az iskolát. A verekedők rangsorában az elsőbbségét megtartotta, noha ádáz harcokat kellett vívnia érte a Spiegel fuvaros fiával, akinek minden lélegzetvételnél buborékosan duzzadva kilógott a fika az orrából. Ez a kis zöldessárga hab visszataszította Kalligarót. Az ütközet többnyire véres volt, egymás orrlyukába nyúltak és egymás orrcimpáját szaggatták. A többiek körülállták őket, és mind a kettejüket biztatták. Kalligaro és a Spiegel gyerek a földön feküdtek, felváltva felül és alul, aki felül volt, az a másik fejét a padlóhoz verte.

Aztán megállapodtak a szabályokban: rúgni, hajat húzni, köpni, fikát kenni nem jár. Iskolaidőben nem nyúltak egymáshoz, sőt udvariasak voltak, tartogatták az erejüket a komoly tusára, piszlicsáré nézeteltérésekbe nem bonyolódtak bele, sőt a kis ügyekben inkább szövetségesek lettek. Szabályozták a többiek párbaját, és az ő páros harcuk már valami erkölcsi tartalommal telítődött. Tartották magukat egy íratlan szabályhoz, hogy meccsen kívül nem püfölik egymást a továbbiakban Kati, egy szemtelen, vékony lábú, copfos kislány miatt, akinek a szájában a fiúk verekedése közben vacogtak a fogak. Kati egy nap azt javasolta, hogy ma ne verekedjenek meg azért, hogy kinek engedi meg a hazakísérést az iskolatáska-cipeléssel egybekötve, mert korábban kell hazamennie. Kísérjék el mind a ketten verekedés nélkül. Némi megkönnyebbüléssel törődtek bele a torna elmaradásába, annál is inkább, mert az utóbbi időben lanyhultak a küzdelmek, és már nem szívesen okoztak fájdalmat egymásnak.

Fiatalabb korában inkább azt hitte, hogy a támadás kívülről jön emberek képében, hogy közeleg az ellenség, és csak később gondolta inkább azt, hogy a valódi fenyegetés belé van építve. Az erkölcsi és műszaki kopás, avulás hozza magával a bajt. Nem az elnyomás, nem a rendszer és a struktúra, nem a többi ember hozza a csapást, nem a haramiák, a betyárok, a banditák lovagolnak a védtelen hajlékunk felé, nem a megszálló csapatok dübörögnek az ablak alatt, nincs a kapu előtt senki sem. Itt van az ellenség, benne magában. A jelenlét maga a halódás.

Ránéz az órájára, és látja, hogy közelebb jutott a határpillanathoz, csak éppen nem tudja, hogy mennyire. De az ember nem nézi folyton az óráját, a színházban sem kukkant folyton a csuklójára, és akkor sem számlálja a perceket, ha vendég ül nála. Ha jó ott lenni, ahol van, akkor mehet az idő, de ha rossz, akkor vonszolná, lökdösné, csak hogy múljon.

Rója folyamatos körjáratait a szobájában, a kertben, a faluban-városban, az év kerekében. Harsog a kávéfőző, illatozik az eperlekvár és világít a friss zsemle a kosárban. Mennek a fiúk az iskolába, búcsút intenek a lépcső aljáról, mennek föl a hegyre, az iskolába, amely körülöttük egész világ. Ott vannak a lányok is, akik egyre furcsábbak, hol szerelmesek, hol meg hűtlenek. Hatvan évvel ezelőtt ő is körben járt guggolva-térdelve az iskolaudvaron, miközben azt énekelték, hogy “hívja a nyúl zöld mezőre a fiát, gyere kisnyúl, ád az isten lakomát”, ő pedig csipkedte az előtte ugráló kislányok fenekét, huzigálta a copfjukat, rosszalkodott, hogy figyeljenek rá és foglalkozzanak vele, és általában csodálkozott rajtuk. Azóta is szereti unaloműzésből egy kissé bosszantani a lányokat, a kedvesebbek hajlandók víg cinkosai lenni a rosszalkodásainak.

Tegnap a tízhónapos Zsuzsi a kertvendéglőben módszeresen és fáradhatatlanul elbűvölte a közelükben található vacsoravendégeket. Ha az egyik asztaltársaság megvolt, elkezdett munkálkodni a következőn. Bármennyire is elmélyedtek érdektelen társalgásaikba, Zsuzsi addig rikkantgatott, amíg kénytelenek nem voltak őrá áthelyezni a figyelmüket. Ha odanéztek, Zsuzsi egy mosolyt, majd villámgyorsan egy mézédes kacajt lövellt feléjük. De ahogy behódoltak és visszaragyogtak a ravasz babára, Zsuzsi levette róluk a tekintetét, és újabb zsákmányt nézett ki magának. Egyébiránt a kocsijából körbetekintve civilizált és nyájas utazó hölgy volt.

Második elemista koromban, hajnalban felébredtem, a falra tapasztottam a tenyeremet, a másik kezem a sárgaréz ágy szögletes sarokoszlopát tartotta, és számot adtam az Úrnak kérdéses tetteimről. Tessék, számoljunk el. Nincs könyörgés, tessék, itt van minden, már meg van írva, megmásíthatatlan, nem lehet kiradírozni, pedig a tolltartómban még alig használtan a maga rekeszében ott várakozik az elefántábrás radírgumi.

Tessék, rossz voltam, összevissza nyomkodtam négykézláb a zongora alatt a pedálokat. Elrontottam a nővérem, Évike szépen betanult játékát, pedig apánk is bejött a gyerekszobába, hogy a fehér karosszékben elnyugodva meghallgassa a kislányát.

Altmanné pálcával ütött az ujjamra, mert nem emeltem a staccatónál elég magasra. Ez a sérelem bosszút kívánt: gumiarabicummal kentem be a sárgás széket, amelyen zongoratanárnőnk helyet foglalt, és mikor elkövetkezett a staccato, a hiba és a pálca műsora, felálltam, és elhagytam a színhelyet, a gyerekszobát. A zongoratanár felugrott, és elkapott volna, de a szék vele együtt emelkedett, és attól csak úgy szabadulhatott, hogy leengedte a szoknyáját, ám én akkor már köddé váltam.

Évikéhez továbbra is eljön, de velem “minden diplomáciai kapcsolatot megszakít”, mondta Altmanné anyámnak. Mivel még ezután következtek szemtelenkedéseim a pedállal, megállapíthatom, hogy a rosszalkodás nem kevesebb fáradságomba került, mint amennyit a staccato esetén a helyes ujjemelés igényelt volna.

Kalligaro szimpla kis okosságot lát a barátságok erotikus átköltésében. A szíve, az agya tetszik, ha ott is lappang a fizikai tetszés, hiszen barátunk a maga teljes testi valójában tetszik nekünk, a girhes csakúgy, mint a dagi, vagy legalábbis ilyenként fogadjuk el. Ha puklis, akkor puklis, ha sánta, akkor sánta, a tökéletlenségekkel együtt tetszik, egész valójában, amelyhez leginkább az arcát képzeljük hozzá, a hunyorításait, a fintorait, a mosolyait és az elszomorodásait, elkomolyodásait, a beszédességét és az elnémulását.

Mindezek a pillanatnyi események sokatmondóak, és hosszan lehetne szavakkal kihüvelyezni a közleményüket, mind-mind kötetnyi elbeszélés. Mi mindent mond el nekünk egy ajakbiggyesztéssel a barát, aki a maga különösségében szolgál a kedvünkre. Megörülünk, igen, ez ő, ha megint feltűnik valamelyik jellegzetessége, furcsa, szokatlan, az ő beszédében azonban gyakran előforduló szava, szófordulata, amin aztán szívélyesen csúfolkodunk a többiekkel vagy a feleségünkkel, hogy lám, megint mondta, és örülünk, ha például az a szó feltűnik ismét. Mészölynél például az, hogy van egy motosza, vagy hogy felszánt, vagy hogy szurdik. Már vártuk. A szem, a fül, az orr elégedettségén kívül hadd gyönyörködjünk a barát elmemozdulataiban, észjárásában, a módban, ahogy a világba vagy akár az osztályterembe belép.

Ahogy a költészet, lélektől lélekig jár, úgy megy a baráti kisugárzás személytől személyig, a másik szőröstül-bőröstül, a hibáival és a hülyeségeivel, a megrögzöttségeivel és a téves eszméivel együtt a barátja. Kalligaro csak igen átvitt értelemben lehet barátja egy másik embernek a versei, a képei, a zenéi alapján. A barátság bennünket mint személyt céloz meg, súlya van, ránk vonatkozik, áldozatot kell hozni érte, szélső esetben életünket követeli, ha úgy adódik, hogy ki kell állni a másik mellett. Kettő kell hozzá (néha három), ő mond nekem valamit, én mondok neki valamit, és ez a sok egyszeri eset együtt alkotja a viszonyunkat.

Nem lehetek általában a barátod, csak különösen lehetek a barátod, és te is csak így lehetsz az enyém. Van a kapcsolatnak az óvodától kezdődően kizárólagossága, a barátság által féltékenységre vagyunk ítélve. Bebútoroztam veletek, barátaim, az időmet, ha volt barátom, akkor az estéknek volt érdekességük. Elvégre is, csak vagyok valaki, ha még ez is, meg az is szívesen találkozik velem.

Gyerekkoromban házunk rendje már szinte önműködő volt, őrizték a cselédek is. Minden étkezésnek szabott időben kellett lezajlania, az ebéd minden délben háromfogásos, szombaton és vasárnap előétel is volt, a harmadik fogás pedig kedvünk, helyesebben a gyerekek kedve szerint torta volt. Az ebédet a szakácsnő főzte meg és hozta be, mindig porcelántálban, így a levest sosem abban a fazékban, amelyben megfőtt, talán, hogy a tyúktól a tányérig vezető út részletezése ne zavarja a szépérzékünket.

Ha végeztünk az első fogással, anyám csenget, a szakácsnő bejön, leszedi a szennyes tányérokat, a maradékot kiviszi, és hozza be a következő ételt ugyancsak porcelántálon. Ők ketten az udvaros szolgával a konyhában esznek, a szakácsnő tányérba szed a szolgának, ő maga a tálból vagy a fazékból eszik.

Az asztalnál is rend van, apám jobbján anyám ül, balján a nevelőnő, és őt követően a magas könyvelő gondosan szabott öltönyeiben, aki egy szinttel lejjebb csusszan a gyerekek felé, ha vendég jön. A könyvelő agglegény volt, és szerelmes a nevelőnőbe, aki ezt az érzést viszonozta, amit a nővéremmel helyeseltünk is, mivel a könyvelő a falu csapatának középhátvédjeként tankszerűen rontott az ellenfél kapuja felé a komoly lábizmot sejtető, hosszú lövéseivel. Neki is kellett tudnia németül, hogy a nevelőnő ne érezze magát kirekesztve, és talán nyelvgyakorlásképpen is.

Az asztalnál illett folyamatosan beszélgetni, a zárdában, ahol gyermekkertészeket képeztek, ezt kívánták Annie-tól a holland apácák. Ha csendben lennénk, magyarázta Annie, túlságosan elmerülnénk az ételek ízlelésébe, ami már a falánksággal lenne határos. Ha viszont társalgunk, akkor elsiklunk a jóravaló polgári konyha ízei fölött. És valóban, a töltött csirkénél és a vaníliakrémes, diós csúsztatott palacsintánál hajlamosak lettünk volna átadni magunkat a gyönyörnek, Annie azonban új lendületet adott a beszélgetésnek, és fölkért arra, hogy újságoljuk el a szüleinknek, mit tanultunk aznap délelőtt.

A holland apácák szerencsére a biciklizés szeretetét is beleoltották Annie-ba, úgyhogy legjobb élményeink az alföldi kerékpáros kirándulásokhoz kapcsolódtak. Minthogy Annie csinos és szívélyes volt, az ő sajnálkozó mentegetőzése, hogy nem érteni, rokonszenvre talált, és az ő tolmácsaiként nekünk is juthatott egy kis szerep. A nevelőnő vitathatatlan fölényben volt a ház egész személyzetével, és néha még anyámmal szemben is, a nevelés gondja elsősorban rá bízatott. Annie öltözete kifogástalan volt, a miénk is. Ha délelőtt sétáltunk, elöl mentünk párban az unokatestvéreinkkel, hátul meg a két nevelőnő, akik a fél szemüket rajtunk tartották, hogy illendően köszönünk-e a szembejövő ismerősöknek, és nem húzzuk-e le orvul a kesztyűnket, amelyet szívesen gyűrtünk volna a tavaszi kabátunk zsebébe.

A gyerekszobában a hivatalos nyelv német, megengedett a francia is, a ház más helyiségeiben a magyar az uralkodó, s ha anyánk belátogatott hozzánk, ő is az ottani nyelvhez alkalmazkodott. Az asztalnál ülhet olyan vendég, akinek a kedvéért magyarul beszélünk, illetve váltogatjuk a nyelveket.

Az alkalmazkodás hullámai ide-oda inganak az asztal fölött, hol Annie-hoz igazodunk, hol pedig a vendégekhez, akik közül a budapesti gyárak és nagykereskedők képviselői néha vicces történeteket mesélnek. A jelentéktelenebb vagy a rosszabb modorú kereskedelmi utazók észlelhetően kevesebb figyelemben részesülnek, apám éppen csak futó pillantást vet az árjegyzékeikre vagy mintadarabjaikra.

Jó kereskedő nem kapkod, és nem bocsátkozik érdemleges kapcsolatba friss alapítású és többnyire kérészéletű cégekkel, nem csalja meg a régi szállítóit, akik időközönként vagontételben küldik az áruszállítmányokat, amelyeket fenyőszagú, forgáccsal bélelt ládákban a vasútállomásról a boltba stráfkocsi hoz, amelynek bakján a hetes és a teherhordó napszámos között nekem is jut hely. Varázsa a megbízhatóságnak volt, és nem az újdonságnak.

A falusi kiskereskedők is szekérnyi árut vittek, régi ismerősök, még a nagyapám korából, apámat, nála korosabbak lévén, Józsikának nevezik. Egy kupica pálinkát és tízszázalékos árengedményt kaptak, kedvezmény járt a nagy tételben vásároló uradalmaknak, a mindennap betérő kisiparosoknak, kovácsoknak, bádogosoknak, lakatosoknak, asztalosoknak, bognároknak, ácsoknak, műszerészeknek és villanyszerelőknek, de már némelyik szekértengelyt vagy kerékvasalást vásároló parasztnak is. A törzsvevők naponta felbukkantak az üzletben, és a kályha mellett állva, a kezüket dörzsölgetve volt mit mondaniuk a termésről és a világról. Aztán a felek minden jót kívánnak egymásnak, és hamarosan belépett a következő jó ismerős. A bolt érdekesebb volt, mint az emeleti lakás.

Nem kuksolhatok folytonosan a gyerekszobában. Tanulóasztalomtól akkor is elsurranok a futball-labdámmal, ha anyám erre nem adott engedélyt, korholásnak, sőt, alkalmasint egy könnyű pofonnak is kitéve magam. Engem a vadászok és a kellékeik érdekeltek a legjobban, a két nagy szekrény, amelyben egymás mellett álltak az egy- és kétcsövű puskák, az ismétlő és forgópisztolyok, a lőszerek és az agancsnyelű, krómacél tőrök és bicskák. Nincs vadász, aki ne kívánna egy új puskával legalább egy kis tapogatás erejéig megismerkedni, és ne akarna bekukkantani a tükörfényes csövébe, majd a vállára igazítani a nemes fából készült tusát. Ha pedig a kíváncsiság mellé vételi szándék is párosul, akkor a rangsor szerint a második számú segéd kikíséri az udvarra, ahol lőállás és faoszlopra szerelt céltábla is van. A puska körül persze magam is kotnyeleskedtem, anyám kelletlen pillantást vet ránk, nem szívelheti ezeket a hangokat, a rigók is idegeskedve köröznek a meggyfák fölött.

A bicskák egy zöld filccel bevont deszkatáblán gumifülekkel odaerősítve nyugszanak, fogdosom és megkívánom őket, a rozsdamentes krómacél nyelűt, a fa-, a csont- és a gyöngyháznyelűt. A parasztok vastag körmükkel kapirgálják a penge élét, jól kézre esik faragáshoz, szalonnázáshoz, és ha fel van készülve, a vevő legott szalonnázni kíván, és felavatni új szerzeményét, remek kis mértani idomokat hasítva a szalonnából, a kenyérből és a vereshagymából.

Az üzletben szeretem még a méhészet eszközeit, megcsodálom a műlépeket és rajtuk a pontos, hatszögletű sejtbeosztást, ezt a kidomborodó alaprajzot, amelyet a méhek fognak a viaszköpetükkel fölmagasítani, közel egy akácoshoz, és a középkori Csonka-toronytól sem messze. Ezermester gazdájuk segéd apám üzletében, időnként meglátogatom. Lajos méhészsisak nélkül bocsátkozik a méhek közé, ismerik és kedvelik egymást, sosem bántják, és tudják is talán, hogy számíthatnak rá. Kirajzáskor nem repülnek messzire, vastag csomóban kapaszkodnak egy izmos almafa ágán, mint egy nagy labda, zsibongó, tömör halmaz, várják, hogy a méhész puszta kézzel leemelje a gombolyagukat, és a kirajzott családot egy új kaptárba tegye bele, így aztán nem kell a többi családdal háborúzni a lakásért.

Pergetéskor sem haragszanak rá, engedik, hogy szelíd kézzel lesöpörje őket a lépkeretekről, majd behelyezze azokat egy kurblival forgatható vasállványra, egy kerek bádogtartályban. Az erőátvitel oly ügyes, hogy a négyzet alakú vasállvány a láthatatlanságig felgyorsul, és a centrifugális erő kicsapja a sejtekből a kifröccsenő mézet a bádogtartály falára, amelyről lecsurog, és alul egy bödönbe folyik. A méhek megvizsgálják ezt a rablást, tudják, hogy az ő művüket veszi el, de talán azt is tudják, hogy nekik is marad annyi méz, és annak híján kristálycukor, hogy pusztulás nélkül áttelelhetnek.

Anyámnak hetenként félreteszi a regényújdonságokat a szomszédos könyv- és papírkereskedő, aki mindig észreveszi, ha nyitva felejtettem a nadrágom sliccét, és kilátszik a lányos, rózsaszínű bugyogóm, amin persze alacsonyabb szellemeknek, némely osztálytársnőknek is szokásuk csúfolkodni.

“Asszony, elég volt”, mondta Harasztosi úr, a dinnyetermesztő, nagydarab ember pipával, kopaszon, borozgatva. “Elég volt! Asszony, neked hallgass a neved!” De az a beszéd csak kacsázott, olajosan minden szóközi szüneten átfolyt. Komor hallgatásba mélyedt a férj, a pipáját szipókázta, a kopasz fejét simogatta, és egyszer csak kilökte a nyelvét, és mutatta, hogy máslit köt rá, a felesége nyelvére. Mire az asszony bugyborékolóan nevetett. “Nem megy, sehogy sem megy”, mondta Harasztosi úr, “beszél, mindig beszél.” “Szóval tartja magát”, mondta apám békítőleg, “nem unatkozik, Harasztosi úr.” “Hazamegyünk, és jól megverem”, mondta a dinnyetermesztő. “Ugyan miért?”, kérdezte jámbor apám. Harasztosi úr: “Csak! Mert a nyúl szőrös.” A fejébe csapta a kalapot, és megindult. Az asszony totyogott utána.

Az egyes számú első személy ismerje meg magát. Kalligaro úgy van ezzel az énnel, mint Sancho Panza az ő urával. Terhes, valljuk be, terhes. A kelekótya uraság az alhatnékot is megrövidíti, nix ebéd utáni napecolás! Egyszer ezt az ént hátfelén billentjük, mivelhogy ebéd után szunyókálni alapvető emberi jog. Amikor a várostervező intézetben dolgozott, a kedves könyvtárosnő már messziről integetett, ujját a szájához emelve, “napecolnak az öregurak”. Mind letelepedtek a könyvtár akkor relatíve a legkényelmesebb kagylófoteljeibe, maguk elé vettek egy folyóiratot, és kisvártatva hátraejtették a fejüket.

Egyetemi tanárok voltak egykor vagy polgármesterek, építési vállalkozók, előző állásukból elbocsátott régi világbeli úriemberek, szorgalmasok, számításaikban korrektek, pontosak, de nem nagyvonalúak. Nyolc előtt három perccel már futottak az utcán, hogy időben beérjenek, s nehogy kétperces késéssel üljenek le íróasztalukhoz, amelyen minden eszköznek, iratnak, rajznak, jegyzetnek eszményien szabatos helye volt.

Az irattartókon a címzés vastagabb tustollal lett föltüntetve. Nyolc után öt perccel már fehér köpenybe öltöztek át, az volt a munkaruhájuk, ennek a mellső zsebében volt az olvasószemüveg és a ceruza, mert ők még ceruzával írtak, és a törlendőt kiradírozták. Az írásuk rendíthetetlenül szép volt, egyenletes vonalvezetésű, nyilatkozat a jellemről, amely csupa lojalitás az intézethez. Csend és távozóban némi irónia a szájszéleken meg volt engedve.

Állami ünnepeken az öregurak elkéredzkedtek, hogy délután hamarabb hazamehessenek. Otthon átöltöztek sötétbe, és úgy jöttek vissza a november hetedikei ünnepre, a Nagy Októberi Szocialista Forradalom valamelyik évfordulóján, isten őrizz, hogy elmaradtak volna, hiszen ilyenkor volt a jutalomosztás is, néhány ezer forint a szerény fizetés mellé.

Ezek az öregurak akkor mind fiatalabbak voltak, mint amennyi Kalligaro most. Kipirultak az örömtől, amikor az asztalukra száz példányban megjött a sokszorosító üzemből a titkárságon át a kutatási jelentésük aránylag mutatósan kinyomtatott szövege a megfelelő táblázatokkal és görbékkel.

Elpakolja a nagy zacskókat, amelyekben tegnap hazahozta az állambiztonság, a titkosszolgálat és újabban a történeti hivatal levéltárában róla őrzött iratok, jelentések, kémkedések, besúgások följegyzéseinek, illetve azok egy részének a másolatait, amelyek a fordulat előtt mentek a titkosszolgálat főnökéhez, onnan feljebb a miniszterhelyetteshez, esetleg a belügyminiszterhez, és onnan a dolog kétséges érdeme szerint fölemelkedhettek a kommunista hatalom első emberéig. Mindezek a szervek foglalkoztak vele, akinek a fedőneve – mint folyamatos nyomozás alatt álló célszemélynek – ez volt: elvakult.

Némelykor egyszerűen a nevét használták, de akkor már nagyon lazult minden, és egyre beletörődőbb lett a tisztviselők hangja, Kalligaro pedig egyre többet engedett meg magának. Kalligaro, az elvakult, ez nem is hangzik rosszul, holott ők is feljegyzik, hogy barátságos ember. De volt egy rémkép is róla, mert ha olyan elvakult, akkor talán lő is. Ezért 1974. október 23-án Vastag Gyula alezredes ideges volt, amikor letartóztatás végett belépett Kalligaro első feleségének a lakásába (ahol azt hitte, hogy Kalligaro elrejtőzött), és attól tartott, hogy Kalligaro pisztolyhoz nyúl, jóllehet neki volt pisztolya, melyet az oldalzsebében tartott.

Kalligaro asztalán pisztoly helyett Szolzsenyicin értekezése hevert, levél formában megírva az orosz vezetőkhöz, ez pedig tartósabb muníció volt, mert íme, Szolzsenyicin még él és gondolkodik, méghozzá Oroszhonban, hazaszállva, az a rezsim pedig már sehol sincs.

Az alezredes a fordulat után megkérte Kalligarót, az egykori letartóztatottat, járjon közbe, hogy a kiskertjét a budai hegyekben, amelyet a fővárostól bérelt, több száz hozzá hasonló kiskertbérlővel együtt megtarthassa, mert ő – nyugdíjas lévén – ráérősen mindennap kijön egy kicsit kertészkedni a telekre, ahol egy vityilló, tulajdonképpen szerszámoskamra várja, de amit azért lakályosan berendezett, és szép fokozatosan valamelyest ki is tágított. Egykori kihallgatója, Dr. Vastag alezredes nyulakat is tenyészt, nagyon szereti őket, mi tagadás, elfogyasztani is, mert más az, ha az ember a saját nyúlcombját eszi, ám ezek a kis jószágok nemcsak ízletesek, de aranyosak is, az alezredes minden délután játszott a nyulaival. Volt köztük olyan is, hogy megkönnyezte, mielőtt elvágta volna a torkát.

Ha megvizsgálja magát, Kalligaro semmiféle neheztelést nem érez Vastag Gyula iránt, régi ismerősök, ha találkoznának, felelevenítenék fiatalabb kori játszmájukat. Megemlítendő, hogy Dr. Vastag udvariasan mindig hozzájárult ahhoz, hogy Kalligaro kimehessen a vécére, nehézkesen felállt, és a fejét lógatva posztolt, mint a cövek, a folyosón, a mosdó előtt. És ahogy Kalligaro kilépett, folytatta az előző témát, a Svejket, mert az volt kedvenc könyve, és oldalakat tudott idézni belőle. Már folytatta is: “Emlékszik arra a részre, hogy…?”

Nem vagyunk egyetlenek, sőt inkább helyettesíthetők, más emberek szerelmi képzelődéseinek ideiglenes állványai, ruhafogasai, ürügyei vagyunk, írta a Belvárosi Kávéházban általános iskolai, sima lapú füzetébe az ifjú Kalligaro. A szerelmeskedést néha csak illetlen szokásnak tudta látni.

Hernádi Gyula, aki három évig volt fogságban, leszögezte általános igazságként: táborokban a közrendű foglyok mindenekelőtt jól akarnak lakni, a szakácsok már szerelmeskedni is akarnak. A Tangóban Cili nyafogott, túl nagy a feneke egy ilyen hangocskához. Tegnap este Olgával a Duna bárban whiskyt ittak, és tisztelettel hallgatták a dobos, Beamter Bubi elmésségeit. Zúgott a feje Olga közhelyeitől, ráadásul hosszú lábú barátnője könnyen megsértődött minden, az átlagosnál csak kicsit is szellemesebb mondattól. Szőke pihés combját Kalligaro szépnek találta, ha kissé vastagabbnak is az eszményinél, de hát az eszmény sérelmeiben valósul meg. Rajta múlik, hogy alámerül-e a vágyba, vagy sem. Lustaságból, hagyományból, jobb híján alámerült. Beugrott Anitához a tervezőintézetbe, a férje féltékenységéről susmorgott, meg az ő szakmai reputációjáról, unta. Verával uszodába mentek, sokat úsztak, majd a napozóágyakon heverve béke volt közöttük. “A művészet éppen annyira cinikus, mint vallásos. Számára nincsen szilárd pont az egyetemes közöny és Isten között”, állította a zuhany alól kijövet az ifju Kalligaro.

Bement a rendelőintézetbe, minden lelete negatív. Otthon távirat a kiadótól, sürgősen várják a fordítást. A novellája végét javította, húzta, még nem volt elég ruganyos-tömör. Voltaképpen elfecsérelt nap, semmit sem fejezett be, sok pénzt költött, nem tudott egyedül meglenni, már a fogadalmakhoz sem volt kedve. Találkozott Miklóssal, politizáltak. Az iskolában ő volt Danton, Kalligarót csak kinyírták. Ötvenhatban, a hátán egy gépkarabéllyal Kalligaro egy kis bátorságot kívánt önteni bele, és a védelméről biztosította.

Azután, mikor fordult a kerék, Miklós Moszkvába és Kairóba repkedett, Kalligaro meg hullámvonalban lépkedett katasztrófáról katasztrófára, amelyeknek nem mindegyike hangos, de azért még robbanhatnak. A norma nem a vértanúság, még csak nem is a szenvedés, hanem az önuralom. Egy kisvárosi férfiú a nagyvárosban egyre csodálkozik. Bármit iszik, marad magánál. Ismeri a hiúság-túltengés kórját, és azon van, hogy a lelki elhízásnak határt szabjon.

Gondolatban üdvözöl mindenkit, aki odafigyel arra, amit művel, aki valamilyen munkaasztal fölé hajol, billentyűket érint, kerekeket forgat. Más szóval a többieket. Csak számon kérhető terv és kötelesség ne sok legyen. Kalligaro meg lehessen majdnem olyan szabad, mintha már nem is lenne. Az ég madarait nem veri a földhöz a holnap gondja. A valóságot, ha fél tőle, érdekesnek tartja. Ha már nem fél tőle, unja. Kevéske félelemre éppenséggel volt még ok.

Elmeséltem a titokzatos barátnőmnek, hogy hordozóul választottam egy Kalligaro nevezetű, velem egykorú férfit, akinek minden személyi adata az enyémmel megegyezik; túlélte a dolgokat, ez a legjellemzőbb tulajdonsága. Ha egy író meghal, el szokták olvasni a hagyatékát. Gyanítható, hogy előbb-utóbb minden papírja mások szeme elé kerül. A hagyaték szó már csak azért is érdekes, mert bármikor eszünkbe juthat a kérdés, hogy mi marad utánunk, látva, hogy mi maradt a szüleink és más előttünk a halálba átlépők után.

Jó volt abban a gyengéd berlini lakásban, a szobájából felmenni a nappaliba, ha belefáradt a munkába, hogy Jutkával kávézzanak, vagy csak kinézni az ablakon át a fekete fenyőkre. Addigra barátnője már sokat olvasott, megjött a könyvtárból, a városból, talán a Bleibtreu utcából, vásárolt egy mulatságos zoknit, és arról is volt valami merész elképzelése, hogy mi legyen a vacsora, ez a koncepció Kalligarónak, bizony, nem juthatott volna az eszébe.

Fehér kerítések, ablakkeretek és nyírfák öt sorban a Vogelsang nevű sétányon, az utcáról föl lehetett látni a kivilágított szobájába. Egy kolléga nemcsak megnyugtatónak, de szinte már lelkiismeret-furdalást ébresztőnek találta Kalligaro fejének állandó jelenlétét az íróasztali lámpa fénykörében. Berlinben elég korán sötétedik, és elég későn világosodik.

Életre szóló munka azért, hogy kora zavaros nyomását ellensúlyozva egy ember a saját szemével lásson, ez a kísérlet diszciplína, nemcsak abban az értelemben, hogy a szellem egyik ágazata, hanem abban is, hogy fegyelem, önuralom, körültekintés. Aki tollat fog, annak mindig van oka tartani az uralkodóktól és az ő rögzült ítéleteiktől. A vándorkrónikás azt ír, amit akar, nem kell bizonyítania semmit. Nem kell jótállania azért, hogy amit elmesél, az igaz is. Csak a fikció által mondhat igazat, anélkül, hogy körülvenné a gyűlölet. Némelyik kolléga a megszállottak és elvarázsoltak álarcában pontos igazságokat közöl.

Történt egyszer, hogy szilárd asztal és sűrű vörösbor mellett fekete zakóban és kigombolt fehér ingben, oldalán szép asszonyokkal búcsúztatta az óévet. Azután a gaz csábító elszelelt, az erkölcsi világrend pedig helyreállt, és a zűrzavarból semmi más nem maradt, csak egy kis melankólia. Viszlát, my golden baby, csodás voltál, my sugar baby.

Még nem engedi megfogni magát, még vergődik, mint a hal a hentes fehér márványpultján, dobálva magát, felszökkenve és megint korcsolyázva a többi hal vérében, talán sejtve, hogy mindjárt lecsap a bárd a koponyájára hátul, és hogy az a csapás biztosan elég lesz a halálhoz, de nem az azonnalihoz, úgyhogy még élve fogják kibelezni és feldarabolni.

Nem lehetetlen, hogy előbb-utóbb lemállanak ennek a szerencsétlen Kalligarónak is a védművei, pedig arcátlanságában majdhogynem örökéletűnek képzelte magát (ehhez kellően részeg perceiben), az is tapasztalati tény, hogy őrzőangyalai visszahúzódnak, és még az is lehetséges, hogy egyedül marad a házban, elenyésző felügyelet mellett. Ilyenkor füst és szesz mellett mindenféle bolondság az eszébe juthat, például ha megkérdezik, hogy mit kér a búcsúünnepre? Nos, Kalligaro fanfárokat is rendelne, meg piruettező majmokat, és törpéket, persze, címeres zászlóval. Néhány szívélyes gesztussal a gyászoló gyülekezetet beveszi a buliba. Még nem tudja eldönteni, hogy milyen módon adassék át a teste az enyészetnek, ezért most még inkább ne adassék át.

Milyen ember ez a csellengő Kalligaro? Jó? Rossz? Aránylag ártalmatlan. Talán már holnap eloszlik innen, a szökés lehetőségét a nagy kisurranásig fenntartja. Volt idő, amikor erényes késztetést érzett arra, hogy a valót szakasztott úgy tanúsítsa, ahogy történt, mert a nyers történés olykor meglepőbb, mint a legfantasztikusabb elmebukfenc. Ismeretelméleti szemérem híján Kalligaro szégyentelenül használta a harmadik személy kaján semlegességét. Egy kollégáról vállalt dicsérő szózatot, dühöng emiatt, de megírta, mégis, szaktársak egymás között. Amúgy viszont nincs kötelezve még arra sem, hogy az orrára szálló légyről írjon egy takaros beszélykét.

Az emberek, ha erre igényt tartanak, megörökíthetik magukat. Mindenki írhat levelet, naplót, memoárt, és fényképeztetheti magát hozzátartozóinak meghitt körében. De kinek hagyományozza magát? Az utódokat a halottak csak ideig-óráig tudják lekötni. Talán csak egy-két szórakoztató anekdotára redukált lényegükkel.

Kalligaro szerette nézni az idős szerelmespárokat, a mosolygó egyetértést közöttük, amint egy ritmusra, közösen bólogatnak. Két egymásnak feszülő kardpenge csak ideiglenesen marad mozdulatlan. Egymás mellett, de külön halad egy öreg nő tarka esernyővel és egy öreg férfi vászonkalapban. Mind a ketten azt gondolják, hogy nem tartoznak elszámolással senkinek. Nem tudnák megmondani, hogy milyen célra, de még őrzik a függetlenségüket. Kalligaro naponta több vendéglátóhelyre lép be. Mellette helyet foglal egy fiatalasszony. Ha egy nő szép, akkor reménytelenül és gyógyíthatatlanul szép, akkor mindene formás és kecses, akkor nem tud csúnya lenni.

Biztosítani a megélhetésüket egy időre, azután majd lesz, ami lesz. Egyik-másik terve meg is valósult, és ez jó mulatság volt, de már elfeledtük. Végül az ember a neve kezdőbetűire meg évszámokra csökken. Az embernek volt neve, nincs neve, egy nagy, vizes szivacs lemosta a tábláról. Minden, amit mond, sejtés, derengés, emlékrög, papírrepülőgép. Székre áll és elengedi.