Nánay Fanni: – Mi foglalkoztat mostanában?

Novák Eszter: – Jelenleg a Mirandolina foglalkoztat, mert azon dolgozom. Nagyon érdekel, hogy sikerül-e elmesélnem azt a történetet, amit olvasok benne. Általában véve az emberi történetek érdekelnek, és úgy veszem észre, hogy ebben nem nagyon változtam a kezdetektől mostanáig. Különösen, ha olyan csodálatos emberismerők közelébe kerülhetek, mint Goldoni, nagyon el tudok mélyedni az emberi természetrajzban. Ez tulajdonképpen egy ókonzervatív szemlélet, ezzel teljesen tisztában vagyok.

– Mit értesz az alatt, hogy ókonzervatív?

– Ez csak vicc. Vagy önirónia. Valójában két éve találtam ki magamról, hogy – nem túl hajlott korom ellenére – ókonzervatív rendező vagyok. A posztmodern ellentéte. Saját helyzetem és állapotom jellemzése. Nem vagyok divatos: nem keresek új formákat, mert a körülményeim nem engedik, mert nem tudom definiálni és megtalálni a közönségemet, mert irtózom az álrituális színháztól és az előtte hajbókoló sznobizmustól. Mert megvadult a körülöttünk lévő világ, nehezen találni igazi kapaszkodókat, és talán gyáva is lettem. Azokhoz az értékekhez menekülök, amelyeket ismerek, fontosnak tartok – olyan világba, amiben eligazodom. Hogy ez mennyiben kényszer és mennyiben szabad akarat – ezt kéne megértenem.

– Hogyan lettél ókonzervatív?

– Észrevétlenül. Az első “nagyvilági” rendezésem a Csongor és Tünde volt az Új Színházban, ami akkor nagy vihart kavart. Erőteljes dramaturgiai munkát végeztünk rajta Kárpáti Péterrel, és olyan, akkoriban vadnak, merésznek, pofátlannak számító gesztusokkal volt tele az előadás, mint a Casino twist vagy a Holdvilágos éjszakán, amit Csomós Mari énekelt. Elég depressziós előadás volt, ahogy illik harmincévesen, pályakezdőként depressziósnak lenni, és az egész világfájdalmat egy történetbe belesűríteni. Bár ez a depresszió Vörösmarty Mihálytól sem áll távol. Megsemmisítő kritikák sokasága jelent meg az előadásról. Persze jelentek meg nagyon jó kritikák is, de teljesen kezdő rendezőként rendkívül meghökkentett a fogadtatás hevessége, hiszen semmi mást nem akartam, mint minden eszközt megragadva elmondani azt, ami engem izgatott. Évekkel később pedig észrevettem, hogy a Színházi Lexikonban a posztmodern rendezőnemzedék képviselőjeként szerepelek. Ezt mulatságosnak találtam, hiszen reggel nem úgy ébredek, hogy én posztmodern rendező vagyok. Tehát amikor kezdtem – tizenhárom évvel ezelőtt –, sokak szerint elfogadhatatlan hangot ütöttem meg, ez a hang ma már viccszámba menően szokványos. Nem hiszem, hogy most nagyon másképp rendezném meg a Csongor és Tündét, persze biztos sok mindent máshogyan látnék benne, és lehet, hogy már nem kéne hozzá a Casino twist. Valójában nem változott sokat a világnézetem, a látásmódom, a jó színházról, a szép színházról, az okos színházról alkotott fogalmam. A világ viszont olyan sokat változott, hogy máshogy ítélik, illetve ítélem meg azt, amit csinálok. És nehezen is találom benne a helyemet. Egyre jobban gubózom be a kis emberi történetekbe… posztmodernből ókonzervatív rendező lettem. És most itt van a Mirandolina, amiben nagyon foglalkoztat az elmúlás, az, ahogy a pillanatok elrohannak mellettünk, és nem tudjuk őket megragadni.

– A pillanat elmúlása vagy az emberi elmúlás?

– Az emberi elmúlás amúgy is foglalkoztat, de a Mirandolinában pont nem az. Az öregség igen, tehát az, hogy mit tudunk kezdeni az érzelmeinkkel vagy a szenvedélyeinkkel egy “zártabb” korban. Hiszen negyven fölött az embernek elsősorban nem az a dolga, hogy a szenvedélyeivel vagy az érzelmeivel foglalkozzon. Közben pedig váratlanul el-elérhet minket egy olyan vihar, amivel nem tudunk mit kezdeni, vagy úgy megijedünk tőle, hogy futva menekülünk. És ez szerintem nagyon szépen elmesélhető a Mirandolinával.

– Mennyire játszott szerepet a darabválasztáskor az, hogy a Mirandolina valójában női történet?

– Azt hiszem, nem foglalkoztatnak jobban a női sorsok, mint a férfisorsok. Egyszerűen csak nő vagyok, amin nem tudok, nem is akarok és soha nem is akartam változtatni. A főiskolán az első-második évben Székely Gábortól sokszor ért az a bírálat, hogy túlságosan nőiesen viselkedem vagy nőies a gondolkodásom. A második év végén egyszer nagyon megnevettettem, amikor azt mondtam neki: Gábor, az az igazság, hogy felvettél egy nőt az osztályodba, de addig fogsz küzdeni, amíg sikerül egy hatodik férfi tanítványt faragnod belőlem.

Nem különösebben törekszem arra, hogy női sorsproblémákat keressek vagy feszegessek, de óhatatlan, hogy női szemszögből választok darabot. Nem tudatosan, csak úgy. Ösztönösen. A Mirandolinában Ripafratta története legalább annyira érdekel, mint Mirandolináé, sőt lehet, hogy egy hajszállal még jobban is. Mirandolinát jobban ismerem, mert nő vagyok, és nyilván belülről szemlélek egy folyamatot. Önkritikát gyakorlunk, ha pontosan és árnyaltan tudjuk elmesélni Tóth Ildikóval Mirandolina történetét.

– A közösség kérdése újra és újra visszatér rendezéseidben, ami egyrészt Kárpáti Péter drámáinak témafelvetéséből is fakad, de érdekesen rímel a társulatiság utáni vágyadra is.

– Úgy lettem ókonzervatív rendező, hogy rettenetes erővel és harciassággal megpróbáltam – megpróbálom – védeni azokat az értékeket, amelyekről úgy gondolom, hogy pusztulásra vannak ítélve. Ilyen érték a közösségi létforma, a közös gondolkodás is. A színházba járás is közösségi létforma, a közös kultúrálódás egy formája, amitől embernek nevezheti magát az ember, ám ami a körülöttünk kialakuló, erősen technokrata világban nagyon nagy veszélyben van. Maga a színház is közösségi munka: mindig is vonzott hozzá, hogy miközben a rendezés abszolút értelemben vett alanyi műfaj, akkor sem képzelhető el egyedül. Csakis más emberekkel való együttgondolkodás révén juthatsz el azokhoz a megoldásokhoz vagy válaszokhoz, amelyeket keresel, sőt már kérdéseket is csak úgy lehet feltenni. Biztos evvel függ össze az is, hogy állandóan keresem a lehetőséget, hogy újra és újra együtt dolgozhassak azokkal az emberekkel, akikkel korábban már elkezdtünk valamit. Az újratalálkozás és a megismerés elmélyítése jobban érdekel, mint a friss ismeretségek. Ez nem azt jelenti, hogy bezárultam vagy nem örülök, ha új ismeretséget kötök. De egyre inkább azt érzem, hogy nagyon rövid az idő, és még mindig alig ismertem meg bárkit. Tóth Ildikót vagy, mondjuk, Kárpáti Pétert, akivel épp mostanában számoltuk ki, hogy ez az előadás lesz a huszonhetedik közös munkánk. Pétert az elmúlt években nagyon izgatták az eltűnt kultúrák, amelyek szintén a veszélyben lévő értékeket képviselik, és ez erősen rímel az én érdeklődésemre is. Nyilván ezért volt számomra fontos a Tótferi, a Negyedik kapu és az Első éjszaka.

– Mikor és milyen volt a huszonhétből az első közös munka Kárpáti Péterrel?

– Felszínesen ismertük egymást a bölcsészkarról, de olvastam már egy-két darabját, amikor elhívtuk dramaturgnak az Új Színházba. Rögtön mondtam, hogy vele szeretnék dolgozni a Csongor és Tündén. Amikor először találkoztunk a Dérynében, Péter megkérdezte, hogy ki akarom-e húzni a szövegből azt, hogy “Hát Mirígy csak oly eke, / Olyan szolga dáb pemét, / Melyen minden gyáva szánthat, / Minden gyáva lovagolhat?” Ravaszul tette fel a kérdést, hogy ne lehessen eldönteni, neki mi erről a véleménye. Én felháborodtam, és kikértem magamnak, ezt hogyan lehetne kihúzni, és akkor azt mondta, hogy dolgozhatunk együtt. Átmentem a vizsgáján. Csodálatos időszak volt, rengeteget szabtuk-varrtuk a szöveget, persze úgy, hogy Vörösmarty költészetéhez nem nyúltunk hozzá, a verssorokat nem bántottuk, csak átszerkesztettük az egészet. Később már elképzelhetetlen volt számomra, hogy ne Péterrel dolgozzam. Olyan a kapcsolatunk, mint egy szimbiózis.

– Mikor látod először a művet, amin Kárpáti dolgozik, hol kapcsolódsz be, és hogyan fonódik össze a kettőtök munkája?

– Valójában kétféle munkáról van szó, mert Péterrel dolgozom akkor is, ha nem az ő darabját csináljuk. Természetesen, ha darabot ír, abba egyáltalán nem akarok belefolyni. Amikor jónak látja, elmeséli, mire készül, beszélgetünk róla. Nyilván fontosnak tartja, hogy érdekel-e engem az, amin dolgozik, de nem szokta megmutatni annak fázisait, hanem általában az egészet adja oda. Úgy gondolom, nagyon sokban hatottunk egymásra az elmúlt tizenhárom évben. Ő is énrám, a színházról való gondolkodásomban, a szabadságfokomban. Amúgy is hajlamos vagyok asszociatív módon fogalmazni, amúgy is utálom, amikor a közönség szájába van rágva, mikor mit kell nézzen, amúgy is szeretem, ha csak a végén rakódik össze egy történet. Ez tulajdonképpen titkos harcom is: szeretném elérni, hogy a közönség ne akarjon mindig mindent azonnal érteni, hiszen hol lenne akkor az öröm vagy a szellemi munka? Szerintem ilyen értelemben én is hatottam Péterre. Hatottunk egymásra, de ez legkevésbé múlik azon, hogy konkrétan mit mondunk egymásnak – egyszerűen a sok közös munkában egymáson csiszolódunk.

– Ahogy Kárpáti Péter állandó alkotótársadnak tekinthető, vannak színészek, akik “virtuális társulatot” alkotnak melletted.

– Tulajdonképpen nem érzem túl jól magam a bőrömben, ha arra gondolok, hogy milyen volna vagy hol tartanék akkor, ha termékenyebb vagy folyamatosabb műhelymunkában tudnék részt venni egy társulattal. Tatabányán rendszeresen rendezhetek, és ez nagyon jó, hiszen évek óta azokkal dolgozhatok, akikkel szeretek együtt dolgozni. De valójában nevetséges Kőműves Kelemen-munkát végzünk. Évente létrehozhatok egy előadást, de úgy, hogy az valójában az olvasópróba pillanatában halálra van ítélve, hiszen nem ér meg tíz-tizenkét alkalomnál többet. Ez nemzetgazdasági szempontból is pazarlásnak minősül, de a szellemi és emberi energiákkal és értékekkel is nagy pazarlás. Engem mindig is a társulatiság érdekelt. Tatabányán is az érdekel, hogy mozgósítani tudom a virtuális társulatunkat. Ez mégsem olyan, mintha egy adott helyhez tudnánk kötődni, hiszen minden próbafolyamat rettenetesen ki van szolgáltatva a körülményeknek.

Biztos ókonzervatív is így lettem, hogy bizonyos értelemben megadtam magam a körülményeknek. A munkában nem – vagyis az igényességemet, azt a mércét, amivel a magam és a munkatársaim munkáját mérem, nem adtam alább, sőt… De azt hiszem, hogy a vágyaimat alább adtam, és nem látom, hogyan lehetne mozdulni ebből a helyzetből. Az Új Színházban a munkámat egymásra épülőnek, jogfolytonosnak éreztem. A Tréfa, szatíra, iróniával és a Koldusoperával teljesedett ki a társulattal közös bátorságunk és nyelvünk – három év kellett hozzá. Azóta nem volt ilyen lehetőségem.

Valójában már két éve arra készülök, hogy kicsit megálljak. Nagyon szeretnék úgy eltölteni egy évadot, hogy nem csinálok semmit. Ezt két okból nem tudom megtenni, egyrészt – őszintén szólva – a tanári fizetésemből semmilyen szín alatt nem tudnék megélni. Másrészt pedig mindig jön valami, amire nem tudok nemet mondani. Már idén azt gondoltam, hogy csak a negyedéves osztályommal fogok dolgozni, de Harsányi László felajánlotta, hogy rendezzem meg Kárpáti új darabját, az Öldöklő tejcsarnokot. Puskás Tamás pedig hosszú évek óta hív a Vidám Színpadra, és most olyan színészekkel dolgozhatok együtt – Tóth Ildikó, Cserhalmi György, Schlanger András, Mihályfi Balázs, Magyar Attila –, akikkel az Új Színház óta vagy még korábbról ismerjük egymást. Ráadásul most rendezhetek egy olyan előadást, amelyet nem tízszer, hanem esetleg huszonötször vagy – ne adj’ isten – harmincötször játszhatunk. S akkor azt az elfelejtett tapasztalatot is átélhetem, hogy mi történik egy előadásommal, ha valóban előadássá válik. Mert – mint tudjuk – egy előadás a nyolcadik-tizedik alkalom körül kezd el beérni és virágozni, és én ezt a folyamatot legalább hat éve nem láttam.

– A tatabányai színház előtt-mellett több társulatban is volt alkalmad dolgozni: Új Színház, Marosvásárhely, Bárka, Honvéd… Hol érezted azt, hogy megvalósult vagy megvalósulhatott volna a társulatiság?

– A minta, ami a fejemben van, amit valóságos társulati létezésként éltem meg – az az Új Színház. Az összes többi helyzet különbözött attól. Marosvásárhelyen nagyon sok múlt rajtam azokban az években, valójában mégiscsak vendégrendező voltam ott, még akkor is, ha állandósult vendégrendező – három éven keresztül. A Honvéd pedig életmentő helyzet volt sokak számára, született néhány jó előadás, de nem tudott színházzá válni.

A Bárkán azért vállaltam el a főrendezőséget, mert egyrészt volt néhány színész, akiket ismertem vagy nagyon érdekeltek, másrészt pedig – vagy inkább elsősorban – mert olyan emberek dolgoztak ott, mint Bagossy László, Simon Balázs, Kárpáti Péter, Tasnádi István, Matuz János. Úgy éreztem, nem térhetek ki az elől, hogy velük csináljak színházat. A mindennapjainkat azonban gyakorlatilag a Csányi Jánossal való harc határozta meg, úgyhogy ezt a fél évet nem nevezném színházcsináló időszaknak. Bár én két Kárpáti-előadást rendeztem ott, és mindkettő nagyon kedves a szívemnek. Talán a Tótferi egész különösen, azt a mai napig Péter egyik legjobb darabjának tartom.

– Most végez az osztályod a Színművészeti Egyetemen, mennyire találtad meg velük a közösségi vagy akár a társulati létezés lehetőségét?

– Ascher Tamással együtt a legjobb tudásunk és lelkiismeretünk szerint tanítottuk ezt a tizenhárom embert, akikre nagyon büszkék vagyunk, mert nemcsak tehetséges és érdekes emberek, hanem nagyon sokat tanultak ebből a szakmából. Ez nyilván nekünk és a vendégtanároknak – Zsótér Sándornak, Pintér Bélának, Mácsai Pálnak – is, de saját maguknak is köszönhető, hiszen nagyon keményen végigdolgozták napi 16-18 órában ezt az elmúlt négy évet. Most itt állunk egy negyedéves osztállyal, akik túlképzettnek bizonyulnak, a magyar színházaknak pedig nincs lehetőségük és alkalmuk túlképzett diplomás színészhallgatókat foglalkoztatni. Ez egyrészt a színházi helyzetből, tehát ebből a súlyos elvonássorozatból és a színházak pánikszerű berekedéséből fakad. Másrészt viszont a tavalyi évben, amikor sikerült a kaposvári és a budapesti iskolákból mindenkinek elhelyezkednie, már világos volt, hogy valószínűleg ez az utolsó ilyen év. Sőt a helyzet egyre rosszabb lesz. Felelőtlenség két felsőfokú színiiskolát fenntartani Magyarországon.

Most a Merlin Színház, illetve Magács Laci megpróbál olyan helyzetet teremteni az osztályom számára, amelyben ők együtt tudnak működni és létezni. Én nagyon szorongva szemlélem az egészet. Egyrészt – mivel ókonzervatív vagyok – jobban örülnék, ha elmehetnének az ország különböző pontjaira, és új embereket ismerhetnének meg, másrészt viszont csodálkozva és lenyűgözve nézem, hogy legtöbbjükben megmaradt az egymás iránti érdeklődés. Olyannyira, hogy nagy kedvvel néznek a közös jövő elé. Tulajdonképpen ez pedagógiánk egyik legnagyobb sikere, hiszen a tanítványaink négy év összezártság után nemcsak elviselték egymást, hanem még mindig hisznek abban, hogy tudnak együtt színházat csinálni. Azt hiszem, nagyon sokat tanultunk tőlük az elmúlt években – én is, Ascher is, és bárki, aki találkozhatott velük. Most pedig végképp az az időszak következik, amikor mi tanulhatunk tőlük. Most én ülök be az iskolapadba, de néha majd egy bunkósbottal kinyúlok, ha mégse tetszik valami.

– A színművészetis osztályotokkal hoztátok létre a társulati improvizáción alapuló Vakrepülést, korábban pedig a Honvéd Együttessel a szintén improvizatív Csak úgy… című előadást. Mi vonz az improvizációs munkában?

– Ez is összefügg a közösség kérdésével. Egyrészt nagyon nagy biztonságban érzem magam, ha igazi remekművel dolgozhatok, másrészt viszont vannak olyan témák, amelyek mélyen foglalkoztatnak, amelyekből szívesen csinálnék előadást, de amire a jelenlegi munkakörülményeim alkalmatlanok. Kicsit szabadabban nyúlnék most a színházhoz, ha tudnék. Nyolc hét alatt, zaklatott körülmények között nem lehet elkezdeni körüljárni egy témát. Visszaérkeztünk a kényszerhez és a szabad akarathoz.

– Mik voltak azok a témák, amiket körül akartatok járni a két előadásban?

– Nem gondoltam volna, hogy a Csak úgy… a gyerekkorról fog szólni, mert egész más irányba indultam el, de egyszer csak kiderült, hogy mindenkit olyan mérhetetlenül érdekel a saját gyerekkora, hogy leszűkült a témaválasztás. A Vakrepülésben pedig az izgatott, hogyan lehetne minél többfélének láttatni a tanítványaimat, hogyan tudnák minél több oldalról megmutatni magukat, hogyan lehetne minél többet megtudni róluk. Az élveboncolás.

– Mind az improvizációs módszerrel, mind a kész művek alapján készült előadásaidban sok a játékosság. Mennyire tartod játéknak az előadás-alkotást? Vagyis a játék csak a színpadon jelenik meg, vagy ott van mögötte is, akkor, amikor létrejön az előadás?

– Azt hiszem, humorérzék nélkül semmit nem bírok elviselni, és bizonyos értelemben a humorérzék a játékosság szinonimája. Nem a felszínes hülyéskedésre gondolok, hanem az iróniára és a humorra, ami a lételemem. Máshogyan nem lehetne elviselni az életet. És ez nem műfajfüggő, hiszen a legtragikusabb történet is tele van iróniával és humorral, vagy legalábbis lehet olyan szűrőn keresztül olvasni, hogy nem felejted el porhüvelynyi mivoltodat, de nem is veszted el rálátásodat. Humortalan emberek társaságában rettenetesen érzem magam. Amikor a saját humorom nem ér célt, és a másik oldalról sem jön hasonló inspiráció, amikor nagyon komolyan kell venni az életet – kétségbeesem, elveszítem a talajt a lábam alól. Harcias és szenvedélyes vagyok, ha olyan dolgokat kell képviselnem, amelyek fontosak nekem, mégis haragudni szoktam magamra, ha nem tudom legalább az iróniámat megcsillantani egy vitában. Ilyen értelemben a játék vagy a játékosság szintén az életem része. Akkor szoktam a legdühösebb lenni saját magamra, amikor – rosszkedvemből kifolyólag – humortalan állapotba kerülök. Ez az állapot terméketlen – hogy Bagossy László kollégám és barátom szavaival éljek –, sivataggá válik az agyam.

– Végül ejtsünk-e szót a jelenlegi színházi helyzetről, a színházi törvényről, a struktúra átalakításáról?

– Ha nem érintenénk ezeket a kérdéseket, úgy tűnhetne, mintha elefántcsonttoronyban ülnék. De nem ülök, hanem a Magyar Színházi Társaság elnökségének tagja vagyok, és ez igen aktívvá tett az elmúlt háromnegyed évben. Szerintem azért fontos erről a témáról beszélni, mert az ember nem tudja magát definiálni anélkül, hogy ne beszéljen arról a környezetről vagy országról, ahol él.

Rettenetesen sötét jövőt látok magunk előtt, és nem tudom, micsoda erők mozgósítására és micsoda összefogásra lenne szükség ahhoz, hogy ezen a helyzeten valamilyen módon változtatni lehessen. Hány magyar értelmiséginek és kulturális szférában dolgozónak kéne összefognia ahhoz, hogy ezeknek a tufafejűeknek elmagyarázza, hogy a jövő nem feltétlenül pénzkockákon épül, és hogy a kultúra és a kultúrpolitika nem feltétlenül pénzkérdés. Ha elfogadjuk is, hogy nincs pénz a kultúrára (bár én nem fogadom el), akkor is azt mondom, hogy a kultúra vagy a kultúrpolitika kommunikáció kérdése is. Tehát annak a kérdése is, hogy mit kommunikálunk egy ország jövőjéről, van-e valamilyen képünk, víziónk arról, hogy miféle gyerekeket szeretnénk egy országban felnevelni, azok hogyan gondolkodjanak, mit szívjanak magukba az iskolapadban vagy azon kívül. Ezzel nagyon erősen összefügg a színház, mert egyre kevesebb olyan hely van, ahol emberek azért gyűlnek össze, hogy közösen érje őket érzéki, érzelmi és gondolati élmény – ami szerintem emberré tesz minket. És itt visszakanyarodnék a közösség fogalmához. A színház mint közösségi kultúrélmény azért fontos, mert nemcsak addig tart, amíg az előadás, hanem már tart előtte, és jó esetben tart még a következő napokban vagy akár egy egész életen át. Ahogy nekem volt középiskolás koromban pár olyan színházi élményem, ami a mai napig kitart énbennem, amiből tanultam, amiből gazdagodtam, és amit nem felejtek el, amíg élek. És nem azért, mert színházrendező lettem, hanem egyszerűen azért, mert engem ott a társaimmal együtt olyan élmény ért, ami párbeszédre és gondolkodásra késztetett. Strehler Szecsuánijáról zokogva gyalogoltam haza tizenhét évesen. Nem csak a színház van veszélyben, de én a színházat mégis egy utolsó végvárnak tartom.

Az az igazság, hogy ez meghatározza az ember mindennapjait, a mindennapi rosszkedvét. Te most nem tetted fel ezt a kérdést, de az elmúlt öt évben mindenki megkérdezte, hogy miért nem pályázom színházra. Milyen alapon? Az elmúlt tizenöt év tendenciái virágba borultak: a politikai klientúra kontraszelektált győzedelmeskedése, párhuzamosan a súlyos pénzbeli megvonásokkal, katasztrófába sodorhatja a magyar színházi rendszert – divatosan mondva, a struktúrát. Világosan kell látni azt is, hogy a saját szakmánk vastagon felelős azért, hogy mindez így alakult: azok, akik nem szólalnak fel ez ellen, és azok, akik az elmúlt évtizedekben megkötötték különalkuikat, és görcsösen ragaszkodnak hozzájuk. Valódi, komoly összefogásra lenne szükség, az egész rendszert újra kéne gondolnunk, és ezért lenne nagy szükség a színházi törvényre. Az érintett résztvevőknek le kéne ülniük egy közös asztalhoz, és ki kéne gondolniuk, hogyan lehetne menteni, ami menthető.

– Látsz esélyt ilyen összefogásra?

– Összefogás nem lesz. Színházi törvény nem lesz. Mégsem tudom azt mondani, hogy nincs esély, mert akkor tényleg otthon kéne maradnom. Talán van egy kis esély. Feltéve, ha nem maradnak magukra az értelmes gondolatok. Feltéve, ha hirtelen önvizsgálatot tartunk. Feltéve, ha újragondoljuk a felelősség fogalmát. Nem szabad annyiban hagynunk, mert hatalmas lelkiismeret-furdalásunk lesz. Árulást követünk el, ha nem próbálunk meg mindezen folyamatok ellen tenni valamit. Nem mutogathatunk majd csak a politikára, mert a mi bűnünk is lesz, ha nem sikerül mindezzel kezdenünk valamit. És a mi bűnünk a gyerekeinkre fog szállni, akik már azt sem fogják tudni, mi az a színház.