“Hogy mi dolga volt és milyen céljai voltak M. hercegnek 1814 nyarán Párizsban, az inkább a történetírók számára fontos, mint az itt olvasható elbeszélésre nézve” (57.) – hangzik a narrátor szólama Márton László regényének azon pontján, amelyen Gabrielle B. megpróbál kegyelmet kérni férje, a Párizsban tartózkodó Johann B. számára. Márton regényében többször is találunk példát arra, hogy az elbeszélő elhatárolja magát attól, amit ő “valóságnak” nevez, s gyakorta reflektál rá, hogy – ehhez képest – szabadon alakítja a saját történetét. Gabrille B. megjelenését például az a “kínos vallomás” előzi meg, hogy a történet idején, 1844-ben “tulajdonképpen már nem él: a valóságban, miután 1839 nyarán elhunyt, csaknem öt éve halott. Mi azonban a magunk részéről meghosszabbítottuk az életét, és úgy intézzük, nem a valóságban, hanem történetünkben, hogy most induljon az Ország úton végig a Fő tér felé…” (45.) A történelmi regény szimbolikus kezdete óta (Walter Scott: Waverley) jól ismert eljárás a két műfaj és diszkurzus-típus: a történetírás és a fikciós próza elkülönítése, amelyben az előbbi alárendelt szerepet játszik az utóbbihoz képest. Ám mint tudjuk, kutya nehéz úgy hazudni, ha az ember nem ösmeri az igazságot.¹ S ha egy pillanatra meg tudunk feledkezni a belátás mélyén megbúvó szkepszis lehetőségéről, akkor azt látjuk, hogy Márton regényében épp a reflektáltság, a “valósághoz” képest jelölt divergencia utal rá, hogy elbeszélő (referenciális és nem narratológiai értelemben) megbízható, nem áll szándékában félrevezetni a történetírásban és az irodalomtörténet-írásban kevésbé járatos olvasókat. Ahhoz azonban, hogy még inkább érzékelhetővé váljon Márton regényének “történelmi” karaktere, a műfaj XIX. századi mintáitól eltérően az olvasóra hárul az (a különben nem nehéz) feladat, hogy azonosítsa az elbeszélés fókuszában álló szereplőket: Johann és Gabrielle B.-t, vagyis a Linzbe száműzött Batsányi Jánost és feleségét, az osztrák költőnőt, Baumberg Gabriellát. Amennyiben elfogadjuk Gérard Genette azon állítását, mely szerint minden elbeszélés az igei forma kifejlesztésének nevezhető,² így például az Odüsszeia az “Ulysses visszatér Ithakába” mondat kiterjesztett formája, akkor – és csakis akkor – könnyen meghatározhatjuk Márton könyvének minimális egységét, mely a “Johann B. nem tér haza Magyarországra” mondat kiterjesztett változatának tekinthető. Nem véletlen az Odüsszeia-párhuzam: a regényben több helyen érzékelhető az eposzi inspiráció.

Az alapvetően 1844 tavaszán, Linz városában játszódó történetet titokzatos utazók érkezése bontja ketté: az egyik a bajor király pénzügyminiszterének személynöke, a másik Beöthy Ödön, a reformkori liberális ellenzék egyik vezére. Miközben az internált megfigyelésével megbízott Hoch rendőrigazgató és főnöke, Sedlnitzky rendőrminiszter, valamint Hingenau báró az utazók és Johann B. esetleges kapcsolatfelvétele miatt aggódik, az elbeszélő világossá teszi: nincs mitől félniük. Johann B. feleslegesen kér engedélyt Hochtól arra vonatkozóan, hogy elhagyja a várost, s a rendőrigazgatónál tett látogatása nyomán ismerjük meg a linzi tartózkodás előtörténetét, de Gabrielle B. Carl Hafferlhez vezető városi sétája is séta az időben: a szereplők múltja fontosabb, mint a jelene. Ebben a jelenben kéri majd a Johann B.-t támogató Tholdalagi Stefánia grófnő a férjétől, Hingenau bárótól, hogy Johann B. annyi szenvedés után végre visszatérhessen hazájába, a narrátor szólama szerint pedig Johann B. is azt mondhatta Minervának: “te vagy a férfiak hazasegítője, hazakísérted Ulyssest, vezess haza engem is.” (136.) Az istennő azonban nem azért látogatja meg, hogy hazavezesse, hanem azért, hogy menedéket kérjen tőle. A történet végén a napfogyatkozást szemlélő Johann B. számára már egyértelmű, hogy nincs visszatérés, a regény világán belül az is kérdésessé válik, hogy hol van egyáltalán Johann B. számára Ithaka. Az elbeszélő főszereplőjét mindvégig Johann B-ként aposztrofálja, a felkínált olvasásmódok között az a lehetőség is szerepel tehát, hogy nem történik meg a szereplők identifikációja, vagy mondjuk a főszereplőké igen, de például M. hercegé (Metternich), akinek “valóban” szerepe volt Batsányi életútjában, nem. A felismerés és félreismerés finom játéka részben egy kevéssé emelkedett műfaj, a bűnügyi tudósítás formai megoldására utal, másrészt a könyvben megidézett gáláns regényhagyományra, melynek mintái Alois Doll könyvkereskedésének polcán sorakoznak. Ezek végén külön regiszter tájékoztatta az olvasót, hogy a költött nevek mögé milyen valóságos személyeket kell képzelnie. Márton könyvének végén nincs ilyen regiszter, az is igaz viszont, hogy naiv (?!), a főszereplők azonosítását elmulasztó olvasatra sincs példa a profi értelmezők között. A regény eddigi recepcióját az jellemzi, hogy befogadók számára egyértelműen Batsányi-regényként legitimálódik, és láthatóan nehéz elvonatkoztatni az olvasás során hitelesség és fikcionalitás kettősségétől. Ugyanakkor érdekes szóródást figyelhetünk meg az értelmezésekben arra vonatkozóan, hogy mit tekintenek fikcionális vagy kvázi-fikcionális elemeknek. S ha fel is merül a gyanú egy-egy esetben, az elemzők többnyire nem tartják szükségesnek a szoros, mondjuk úgy: ellenőrző referenciális olvasatot. Mindez egyáltalán nem meglepő, hiszen mind a történelmi regény, mind más, historikus karakterű műfajok esetében régi belátás az esztétikai szféra prioritása és az, hogy óvakodni kell e szövegek történettudományos megítélésétől. Ha azonban nem is az ítélkezés, hanem a történetformálás aspektusát szem előtt tartva valaki mégis megkísérli a referenciális olvasatot, úgy gyakran a szerző önvallomására³ kénytelen hagyatkozni. Kritikus legyen a talpán például, aki segítség nélkül felismeri a regény korábbi (az Alföldben megjelent) változatában, hogy Beöthy Ödön jellemzésének forrása Csengery Antal Magyar szónokok és státusférfiak című munkája. Aki azonban képes erre, azt legalább olyan elégedettség kerítheti hatalmába, mint annak idején az Esterházy-regények titkát fürkésző idézetvadászokat. Úgy tűnik, helyesebb lenne figyelmen kívül hagyni az intertextuális és a referenciális olvasásmódot, mondván, hogy ezek segítségével nem jutunk közelebb a szövegek esztétikai-poétikai jellegzetességéhez, de ez részben nem teljesen igaz, részben pedig, ha nem is elengedhetetlen, de lényeges részét képezi a befogadási folyamatnak. A kérdéses helyek felismerése olyasféle hatást kelt az olvasás során, mint Eric Berne elméletében a társas érintkezést jellemző “simogatások”. Most néhány példán keresztül amellett próbálok érvelni, hogy egy ilyen olvasat során a lélektani nyereségen kívül egyéb nyereséget is elkönyvelhetünk.

Mindehhez irodalom-történelmi regényként olvasnám Márton könyvét. Ehhez azonban tisztázni kellene, hogy mit is takar ez a (tudtommal senki által nem használt) műfaji finombesorolás. Van-e értelme elkülöníteni egymástól a történelmi és az irodalom-történelmi regény fogalmát, azt is figyelembe véve, hogy az előbbi – egyik elemzője szerint⁴ – nem is tárgyalható az azonosítás igényével, hiszen jórészt saját mibenlétének kérdése körül forog, sőt a saját lehetségessége körüli diszkurzusként is értelmezhető. Az általam irodalom-történelminek nevezett regény a történelmi regényhez képest tematikai szűkítésen alapul: nem csupán “régi magyar ügyekkel”⁵ foglalkozik, hanem az elbeszélés középpontjában olyasvalaki áll, akinek történeti jelentőségét pályájának esztétikai-poétikai karaktere határozza meg. E szereplő vagy szereplők, nem hitelesíthetőek feltétlenül biográfiai szempontból (ilyen Weöres Sándor Psychéje), de előfordul, hogy a címben is jelölt a vonatkoztatás igénye (mint például Illyés Petőfi-könyve). E distinkció akkor lehet érdekes, ha elfogadjuk: a történelmi regény műfaja két diszciplína, a történészi és az irodalomkritikusi érdekeltség összjátékának vagy ütközésének függvénye.⁶ Az ütközés lehetőségét az teremtette meg, hogy a történetírók nem mindig fogadták el e regények tudományos megítélésére vonatkozó tilalmat. Metaforikusan fogalmazva: hiába is nyújtott az irodalom a történetírás múzsája számára menedéket, a szakma képviselői időről időre megzavarták rejtekhelyén. Az irodalom-történelmi regény esetében a műfaj “felettes szerve” nem a történetírás, hanem az irodalomtörténet-írás lehetne. Ennek kapcsán érdemes lenne egyszer megvizsgálni, hogy az irodalomtörténet-írás mint diszciplína megengedőbben bánt-e ez utóbbi művekkel, mint a történészek tették ezt a történelmi regénnyel, illetve miben látták a jelentőségüket, mondjuk, egy irodalomtörténeti monográfiához képest. Átfogó elemzés hiányában most csupán Márton regényének azon aspektusait venném szemügyre, amelyek összefüggésben lehetnek az irodalomtörténet-írás hagyományával.

A Batsányi linzi éveit is érintő irodalomtörténeti elbeszélések struktúrájában nem nehéz felfedezni az elégikus jelleget. Keresztury Dezső szerint “az utolsó korszak munkái megrendítő emlékei egy végül is teljesen magára maradt kemény egyéniség küzdelmének azért, hogy méltón megfogalmazza azokat a célokat, amelyeknek a szolgálatában annyit fáradott. A kuszává bonyolódott vagy közhelyszerűen üres mondatok közül azonban újra előcikáznak a »látó« fényes villámai.”⁷ Ha a magyar irodalom történetében jelentősége van az irodalmi pályafutásukat “túl korán” befejezni kénytelen szerzők panoptikumának,⁸ akkor azokról is érdemes szót ejteni, akik “túlélték” saját magukat. Batsányi kétségkívül közéjük tartozik. A róla szóló életrajzok épp ezért kiemelt szerepet szánnak a kortárs recepció azon fázisának, amelyben Toldy Ferenc úgy mutatja be (az ekkor még élő) Batsányi alakját, mint egy rég letűnt korszak emlékét.

Márton látszólag ezt az elégiába hajló vonalvezetést követi, ám a “Látó”-nak a világ megváltoztatására tett reménytelen kísérletei inkább iróniába fordítják az elbeszélést. A klasszikus irodalomtörténeti narráció ugyanis rendszerint azon az előfeltevésen nyugszik, hogy a költő csak saját korában nem nyeri el a megérdemelt koszorút, később azonban megkapja méltó jutalmát és elfoglalja az irodalmi panteonban neki kijáró díszhelyet. Márton regényének elbeszélője viszont – a főszereplőjével ellentétben – szkeptikusan viszonyul az efféle karrierlehetőséghez. Megjegyzi, hogy Batsányi egykori kufsteini fogolytársa Maret, Napóleon minisztere lett, Johann B. viszont “történetünk főhőse, vagyis nem lett belőle semmi”. (89.) Márton ugyanakkor hihetetlen érzékenységgel mutatja meg az életpálya – az irodalomtörténeti összefoglalókban is helyszínekhez kötött – ritmusát. E szerint – színházi jellegű hasonlattal élve – Kufsteinben “játszódott Johann B. drámájának tizenkét hónapig tartó utolsó felvonása, melynek utójátéka a történetünkben összesűrűsödő, huszonkilenc esztendei sivár unalom”. (110.) Ez az időszak többnyire marginális tárgya a Batsányi-szakirodalomnak, a “sivár unalom”, valamint az ezt megelőző időszak mellékszereplőit és biográfiai vázát viszont jól ismeri az ötvenes-hatvanas években megjelenő Batsányi kritikai-kiadás. Márton narrátora a “rideg tények” tekintetében többnyire megbízható elbeszélőnek bizonyul. Például “tényleg” igaz, hogy Gabrielle B. már 1839-ben eltávozott az élők sorából, de Caroline Pichler bécsi szalonjának látogatói sem a képzelet szüleményei. Másutt viszont határozottan és rendkívül nagy meggyőző erővel tudósítja az olvasót néhány “tényről”: “Ifjúkorában Johann B. azzal hitegette magát és az alakulóban lévő magyar közvéleményt, hogy ő a Látó. Ezen a címen írt is egy sokaktól olvasott, még többektől bírált költeményt, melyben azt jövendöli, hogy megújul a világ, még mielőtt az évszázad, melyből a vers írásakor tíz esztendő volt hátra, véget ér. »Talán bizony Apolló nyila fúródott beléd?« kérdezte akkor egy barátja félig tréfásan, félig szemrehányóan. »Nem, kedves barátom – felelte ő félig tréfásan, félig elbizakodottan –, hanem Minerva kért tőlem menedéket«. Ehhez pedig tudni kell, hogy a költemény a Felső-magyarországi Minerva című folyóiratban jelent meg, mely ezután kevés idővel meg is szűnt.” (43.) Ehhez pedig inkább azt “kell” tudni, hogy A Látó – Batsányi életében egyáltalán nem jelent meg. A költő sehol sem nyilatkozik a versről, és arról sincs tudomásunk, hogy a kortársak közül bárki ismerte volna.⁹ Több más regénybeli utalással ellentétben Batsányi a kassai Magyar Múzeumban, és nem Felső- magyarországi Minervában jelentette meg A franciaországi változásokra című epigrammáját, ezen orgánumnak egyben a szerkesztője is volt. A Felső-magyarországi Minervát viszont Dessewffy József nevéhez kapcsolja az irodalomtörténet-írás. Kassán jelent meg, 1825 és 1836 között. Valóban Batsányi volt viszont az egyik szervezője a Magyar Minerva címen ismert bécsi könyvsorozatnak. Kérdezhetnénk persze e tudálékos irodalomtörténeti felvilágosítást hallgatva (ahogyan Márton László is tette egy vele készült interjúban): és akkor mi van? Akkor az lehet, hogy megváltozhat véleményünk az elbeszélés narrátoráról. Nem csupán arról van szó, hogy (referenciális) értelemben nem megbízható, de az is jól látszik, hogy az elbeszélés során érvényesülő történeti logikát az asszociációra épülő nyelvi játék váltja fel: vagyis inkább kölcsönösen működtetik egymást. Ennek szellemében beszélhetünk a regényben a fikcionalizáltság különböző fokozatairól, s mindez ahhoz is hozzájárul, hogy Minerva szimbolikussá növelt mitológiai alakja lesz az elbeszélés egyik főszereplője.

A másik “főszereplő” minden bizonnyal a nyelv. Ennek kapcsán merül fel a fordítás és a fordíthatóság lehetősége. Batsányi Jánosnak A’ fordíttásról címet viselő tanulmányát úgy tartja számon az irodalomtörténet-írás, mint a szoros fordítás elvárásának legteljesebb összefoglalását. Ez a fordításelméleti koncepció ha nem is teljesen példátlan ebben az időszakban, de alapvető eltérést mutat az akkoriban érvényesülő szabad fordítói gyakorlathoz képest. Batsányi amellett érvel, hogy “a’ Fordíttásnak az eredeti-írás’ mássának, és jól-el-találtt képének kell lenni tehát azt, a’mi az eredet-írásban van, mind, és, ha-tsak lehetséges, ugyan-azon renddel, ki kell nékie fejeznie: sem többet, sem kevesebbet nem szabad nékie magában foglalni.”¹⁰ Batsányi arról a lehetőségről is szót ejt, hogy a nyelvek különbsége gyakran nem engedi “ugyan azon szépségeket a’ fordíttásba- is által-vinni”, illetve a különös regulák között arról számol be, hogy “minden nyelvben találtatnak ollyan szóejtések, nevek, mellyek a’másikra fordíthatatlanok”.¹¹ Márton regényében azonban mintha csak ilyen lehetőségekkel találkoznánk. Hoch rendőrigazgató például bizonyos összefüggéseket már csak azért sem láthatott tisztán, mert “azon a nyelven, melynek fordulataival megfogalmazta gyanúját, az okot és az alapot ugyanaz a szó fejezi ki.” (190.) Johann B. pedig, miközben beleszédül a Betzleinnak becézett mindeneslány látványába (aki nem más, mint a hajdani nagy szerelem, Ilosvay Friderika “fordítása”), arra a következtetésre jut, hogy a név “olyasmit jelent magyarul, hogy »csipisz« vagy »fricska«… tulajdonképpen akármit jelenthet, vagy majdnem akármit”. (40.) Kihasználva a regény által felkínált játék lehetőségét, azt mondhatnánk, hogy Batsányi láthatóan jelentős nyelvi fordulatot hajtott végre a linzi évek alatt, erről azonban az irodalomtörténet-írás (nem véletlenül) nem tud semmit.

A fenti, a regény szempontjából valószínűleg irreleváns megállapítások az irodalomtörténet-írás számára talán felvethetnek néhány megfontolandó kérdést. Egyrészt: tartható- e a Batsányi-életpálya elbeszélésének finoman elégikus vonalvezetése akkor, amikor mára a “Látó”-ként aposztrofált költőszerep végképp devalválódott? Másrészt: hogyan tudunk értelmezni egy olyan fordításkoncepciót, amelynek nyelvszemléleti előfeltevéseivel már nem feltétlenül tudunk egyetérteni? Egy gondolatkísélet erejéig azon is érdemes lenne eltöprengenünk, hogy a XVIII. század végén megfogalmazott fordítástanulmány elveit/gyakorlatát vajon minként változtathatta meg Batsányi számára az idegen nyelvi környezetben eltöltött és végtelennek bizonyuló kényszerpihenő. Az ilyen típusú kísérletek azonban jelenleg sem tartoznak Clio fennhatósága alá, Márton regényéből viszont kibontakozik egy lehetséges irodalomtörténet.

(Jelenkor Kiadó, Pécs, 2006, 272 oldal, 2100 Ft)

Jegyzetek