– De aki nem “küzdött”?? Az nem “köt”, “old”,

(Tandori Dezső)

Amikor Wagner Tibor 1996-ban megjelentette az Akitől ellopták az időt című Szerb-emlékkönyvet, majd két kötetben kiadta az író fogadtatását áttekintő dokumentumválogatást,¹ aligha sejtette, hogy kedves szerzője a kétezres évek elején nem csak az irodalmi kultúra részének, hanem a könyvkiadói mozgások egyik markáns szereplőjének fog számítani. A Magvető Kiadó Szerb-kötetei példát nyújtanak arra, hogy a megfelelő kiadói hozzáállás önmagában is sokat tehet egy szerző kanonizálásáért. A kritikák, tanulmányok, esszék anyagából készített korábbi, szerényebb összeállítások után Szerb írásai egységes formátumban, egységes tipográfiai keretben, egy teljességre törekvő kiadói program alapján jelennek meg. A regények, a naplójegyzetek, a novellák kiadásai után (közben) a kritikák, esszék, tanulmányok három kötete, összesen ezernyolcszáz oldalon – mindez ráirányítja a figyelmet arra a magyar íróra és gondolkodóra, aki kortársai közül az “európai irodalom” talán legintegránsabb része volt. Szerb életművének elegáns intellektualizmusát és – mondhatjuk talán – kozmopolita báját most végre az európai olvasóközönség is elismerni látszik, legalábbis regényeinek idegen nyelvű kiadásai alapján.

Milyen okai vannak – vagy lehetnek – Szerb jelenkori népszerűségének? A kérdés összetett válaszokat implikál. Valójában Szerb mindig is népszerű szerző volt. A népszerűség eredetét és motívumait firtató kérdésekre adható válaszok néha magától értetődőek, máskor olyan (rejtettebb) szempontokra hívják fel a figyelmet, melyek segíthetnek megvilágítani az oeuvre sajátos természetét. A szórakoztató író, a könnyed ismeretterjesztő, a szellemes és ironikus Szerb alakja folyamatosan jelen van a fogadtatás történetében, ugyanakkor az egyes visszaemlékezések és értelmezések alapján látható, hogy ez a problémátlanul népszerű Szerb-portré valójában mennyire összetett és problematikus. Egyrészt a népszerűség csupán az életmű egyik, nem kizárólagos aspektusa, másrészt az apologetikus széljegyzetekből az is kiderül, hogy ezt a populáris hangot nem úgy kell érteni, ahogy a látszat mutatja, hanem valahogy másképp, sokkal mélyebben, sokkal árnyaltabban. A népszerű író portréját árnyalni kívánó, a “mélységet” hangsúlyozó magyarázatok Szerb életművének jelentőségét valamiféle intellektuális ellendiskurzus gyanánt értelmezik. Az ellendiskurzus célja vagy kritikai terepe a korszakoktól és az értelmezések kontextusától függően sok minden lehet, így például a különféle irodalmi–módszertani ellenségképek, a Horthy-korszak tekintélyelvűsége, de a két háború közötti szellemi divatok által ihletett Szerb-írások ellendiskurzusként olvasódtak a pártállami idők átideologizált, sematikus irodalmával elégedetlenek szemében is.

Szerb népszerűsége nem független attól a körülménytől, hogy életműve jól elhelyezhető az elit irodalom és a populáris irodalom közötti sajátos átmeneti zónában. Ebben az esetben nem egyszerűen a színvonalas lektűrirodalom a megfelelő viszonyítási pont, sokkal inkább az a sajátos irodalmi regiszter, amely – hogy úgy mondjam – eredetileg elit irodalomnak íródik, de valahogyan mégis jelen van benne a lektűrbe hajló árnyalat: a midcult-nál több, a “nagy” irodalomnál kevesebb. Jó példa erre egyes műveit tekintve – és nem véletlenül, hiszen Szerb egyik legtöbbre tartott írója volt – Márai Sándor, vagy a napjainkban Szerb kapcsán gyakran említésre kerülő Milan Kundera. Esterházy Péter az Utas és holdvilág német kiadásához írott szövegében Szerb Antal írástechnikáját – Márai és Kosztolányi mellett – ugyancsak Kunderával állítja párhuzamba.² Ez a párhuzam ugyanakkor túlmutat az összehasonlításon, hiszen a cseh írót sokan inkább a nívós lektűr, mintsem az igazán komoly, a “magas” irodalom részének tekintik.³

Úgy is fogalmazhatnánk, hogy ha Szerb – mondjuk – angol, amerikai vagy francia író lett volna, akkor most ideális Ulpius-ház szerző lenne. A nemzetközi irodalmi élet fejleményeivel összhangban a hazai kiadói gyakorlat – példaszerű módon éppen az Utas és holdvilág egy motívuma alapján elnevezett Ulpius-ház Könyvkiadó – rendkívül népszerűvé tett egy olyan szerzőtípust, melyet itt a rövidség kedvéért Julian Barnes, Orhan Pamuk, Miloš Urban nevével jellemzek. Az általuk képviselt irodalom tökéletesen “eurokonform”: kiemelkedő írni tudás, sziporkázó stílus, a különleges, olykor bizarr kulturális referenciák iránti érzékenység, könnyed irónia, szórakoztató történetek jellemzik őket. Ebben az irodalmi regiszterben szerepet kaphat a markáns colour locale vagy az egzotikum, de olvasóiknak nem kell megküzdeniük semmiféle felkavaró kulturális idegenséggel.⁴ Szerb Antal egyértelműen e kategóriába (is) sorolható. Ezt a szövegvilágot megtermékenyítette a posztmodern irodalom világlátása és írástechnikája is, és ne feledjük, hogy a posztmodern művészet és irodalom – jelentkezésekor – éppen az elit és a populáris kultúra közötti határ eltüntetésének egyik kezdeményezője volt. Noha Szerb Antal nem posztmodern szerző, ezt állítani erős túlzás lenne, de jól olvasható a posztmodern felől: öntükröző, ironikus, kedveli az idézeteket és van benne valamiféle manierista báj. Végül, Szerb népszerűségével kapcsolatban érdemes megemlíteni a kortárs irodalom és általában a kultúra egyre erősödő infantilizálódását is. Nem szeretnék ezzel kapcsolatban elmarasztaló megjegyzéseket tenni, hiszen az említett, lassanként már nem is szembeszökő, hanem a kultúra neutrális háttereként szolgáló infantilizáció jegyében izgalmas és érdekes művek is születtek. Csupán azt szeretném hangsúlyozni, hogy mind Szerb “kisfiús” habitusa és irodalmi imázsa, mind gyerekkor-nosztalgiája és gyerekkor-mítoszai erősen konvergálnak ezzel a kortünettel vagy áramlattal.

Szerb mai népszerűségéhez bizonyára hozzájárul, hogy életműve a jelenkori olvasó számára valamiféle kulturális aranykort közvetít; a két háború közötti Európát a polgári világ, a kultúra szigeteként ábrázolja. E zárt határokkal rendelkező képbe nem szivárognak be olyan zavaró mozzanatok, mint a társadalmi–szociális mozgalmak, a politikai szélsőségek vagy a nyomor. A középosztályt képviselő Kosztolányi részvétteljes “szegénység-antropológiája”, a nagypolgárság világából érkező Déry baloldali társadalomkritikája, a népi írók szociális látóköre egyaránt távol áll tőle. Természetesen Szerb írásaiból is adatolható a szociális lelkiismeret megléte, viszont erősen idegenkedett attól, hogy ezt az irodalom programjává vagy a kritikai normaképzés alapjává avassák.⁵ Szerb, amennyiben problémát lát, akkor azok életfilozófiai és kultúrkritikai problémák, írásaiban egymást relativizálják és értelmezik az olyan motívumok, mint a művelt európai polgár elegáns kulturális díszletek között élvezett, békés élete, illetve az emberi (benne a polgári) egzisztencia törékenysége. Írásai az egzisztenciális bizonytalanságnak olyan képeit, mítoszait, történeteit fogalmazzák meg, melyek egyrészt a húszas–harmincas évek jellegzetes élményei és irodalmi témái voltak, másrészt sikeresen konvertálhatók az ezredvég–ezredforduló – a “mi világunk” – tapasztalatai felé. De a polgári világ mellett ugyancsak aranykorként értelmeződik Szerb műveiben a “művészvilág” különös értelmiségi passziókkal átszőtt, meghökkentő csodabogarakkal benépesített territóriuma is. Amit Szerb több írásában, például Aldous Huxley társasági regényeit illetően is hangoztat, az valójában saját műveire is vonatkozik: “Regényei és novellái majdnem valamennyien intellektuális miliőben játszódnak: írók, művészek, tudósok, és főképp művészetpártoló amatőrök és érdeklődő úrinők között. Ezekben az irodalmi szalonokban és vendéglőkben azután felvonul korunk egész szellemi menazsériája.”⁶

A Szerb-életmű iránt napjainkban felerősödő figyelmet bizonyára meghatározza az író zsidó származása, illetve Holocaust-áldozat volta is. Szerb Antal kultusza fontos szerepet kaphat a társadalmi emlékezet folyamatosságának megőrzésében, hiszen életpályájának és írásainak egyik sarkalatos értelmezési szempontja az, hogy a zsidóüldözés áldozataként vesztette életét. A vétlen áldozat, a sorsát vállaló mártír iránt érzett rokonszenv mellett azonban valamiféle “időzítettség” is megemlíthető. Napjainkban kezdenek eltűnni a Holocaust azon túlélői, akik közvetlenül tudtak tanúságot tenni arról az eseményről, mely az emberi létről, a humánumról, de a kultúráról és a politikáról alkotott elképzeléseinket is gyökeresen átalakította. Az élő emlékezet folytonosságának megszakadásával érzékelhetően erősödik a félelem, hogy a vészkorszak, mint történelmi evidencia, veszíthet erkölcsi és kulturális konszenzusteremtő erejéből.⁷ Amennyiben az emlékezés szerepe felértékelődik e körülménynek köszönhetően, akkor az emlékezetbe vésést vagy idézést illetően fontos szerepet játszanak azok a kritikai gesztusok, melyek a Holocaust áldozatának alakját és művét a zsidó szellem és a zsidó kultúra részeként sem engedik a múlt halott részévé süllyedni, noha ebben az életműben, legalábbis annak nyilvánosság elé szánt részében, csak nagyon elszórtan találhatunk a zsidó életrajzi háttérre utaló vagy abból eredeztethető vonásokat.⁸ Valószínű, hogy Szerbet semmiféle esszencialistaként érthető zsidó kulturális, politikai vagy vallási szempont nem jellemzi: nem cionista, nem misztikus, nem vallásos, és általában hiányzik belőle bármiféle tetten érhető, kimutatható zsidó büszkeség vagy öntudat. Szerb – Elisabeth Beck-Gernsheim tipológiájára utalva – tipikus “sors-zsidó”, ha zsidóként gondolunk rá, ezt a képzetet leginkább a családi háttér és a mártírhalál határozza meg.⁹

Ugyanakkor az irodalmi nyilvánosság számára készült művek, illetve a zsidó származást újra és újra vizsgálat tárgyává tevő napló zsidóságra vonatkozó bejegyzései egy különös értelmezési mozgástér pólusait képezik. E mozgástér dinamikáját olyan életstratégia határozza meg, mely Bán Zoltán András nyomán a következőképpen jellemezhető: “Zsidóként tagadta zsidóságát, zsidóként mondott nemet zsidó igenjére, holott minden igyekezete arra irányult, hogy nemzsidóként ébredjen, nemzsidóként igya reggeli kávéját, nemzsidóként élje és halja nemzsidó életét. Minden hiábavalónak bizonyult, nemzsidó nemje zsidó igenné változott.”¹⁰

Szerb életművének összetettsége és változékonysága nem feltétlenül a népszerűség biztosítéka, viszont alapja lehet a szerző iránti, tartósan megújuló érdeklődésnek. Naplójegyzeteiben az ifjú Szerb Antal önmagát afféle kaméleonként jellemezte.¹¹ Ennek a kaméleonságnak most az irodalmi működés és az oeuvre szempontjából releváns kérdéseit szeretném áttekinteni. Az első szerepkomplexum a szépíró és a tudós kettőssége. A kettő kapcsolatának meghatározását Szerb is ösztönözte, így – többek között – egyik leggyakrabban idézett nyilatkozatával: “Író vagyok, akinek a témája az irodalomtörténet.”

E kijelentés azonban elfedi előlünk az “irodalomtörténész regényíró”, illetve a “regényt író irodalomtörténész” maszkjai által felvetett problémahalmazt. Kétségtelen, hogy Szerb sajátos, a szépirodalomban, az esszében és az akadémiai műfajokban egyaránt fontos műveket alkotó tehetsége révén mindkét szerepkör eredményes betöltésére alkalmas volt. De egyéni döntései, hajlamai, képességei mellett e kettősségben a húszas–harmincas évek intellektuális miliője és a korszak egyes diskurzusai is szerepet játszottak. A művész és a tudós, az értekező és a szépíró perszonáluniója akkoriban – Szerb kedvelt szavával – valahogy magától értetődőnek látszott. A két világháború közötti időkben kerül az irodalmi vezér szerepkörébe – persze nem előzmények nélkül – a poeta doctus alakja: így Angliában T. S. Eliot, akit Szerb nem kedvelt, nálunk pedig Babits Mihály, akit Szerb imádott. Az irodalmi és tudományos kvalitások különbségeit most figyelmen kívül hagyva: a tudós és az író/költő kettőssége jelen van a kortársak közül Sőtér, Radnóti, Devecseri, Szentkuthy, Bóka, de akár József Attila esetében is.¹² Szerb e szempont alapján olyan, tőle függetlenül is létező diskurzusok részeként (is) értelmezhető, melyek nem tartják egymást kizárónak a művészetet és a tudományt, sőt az írás, az élmény, az esszé közegében integrálják ezeket. Itt említhetők egyrészt szerzők és programok, másrészt a korszak irodalmi köznyelvévé váló “esszéizmus” általában. E szempontból nézve Szerb Antal számára Lukács György, Kerényi Károly, Babits Mihály működése egyaránt példaértékű volt. Amennyiben megállapítható, hogy Szerb “kettős” életműve a korszakban nem volt összehasonlíthatatlanul “szinguláris” teljesítmény, akkor életművének hibrid voltát az egyes nyelvi, poétikai, retorikai, elbeszéléstechnikai részletek alapos vizsgálata alapján érthetjük meg leginkább.

A fent vizsgált kérdéskör egy másik nézetéhez tartozik, hogy Szerb életműve nem csak az irodalmi és tudományos diskurzustípusok hibridizálódásával hívja fel magára a figyelmet, hanem az ilyen jellegű szövegek mozaikképszerű egymásmellettiségével is. Az életmű jellegzetes műfajai, illetve az egyes műfajcsoportokhoz tartozó írások önmagukban, kerek egészként is önálló paradigmát alkotnak. Soha nem érezzük azt, hogy – mondjuk – irodalomtudós volt, aki kivételképpen írt néhány kiváló regényt is, vagy azt, hogy kritikus volt, de kivételképpen írt néhány jelentős tanulmányt, és így tovább. Nagy tanulmányai például zárt és jelentékeny korpuszt alkotnak: régi és a legdivatosabb szerzők a témák között, magyarok és európaiak, szellemtörténeti módszer és szolid filológia – mintha olyan szerző írta volna ezeket, aki egész életét annak szentelte, hogy kizárólag a tanulmányírásban mutasson fel valami mintaszerűt. De kritikáit, tárcáit, történeti monográfiáit, regényeit és – természetesen – esszéit tekintve ugyanez a helyzet.¹³ Nem minden műve egyformán tökéletes, de az életművön belül minden szövegparadigma olyan pontosan kitölti a rendelkezésére álló valós és virtuális teret, hogy nem érezzük: esetleg még valami mást, egyebet is kellett volna alkotnia.

Szerb írásaira és írásmódjára jellemző egy olyasféle szerkezet, amit kortársa, André Jolles holland folklorista az “egyszerű forma” és az összetett forma” organikus viszonyán keresztül jellemzett.¹⁴ Az egyszerű és az összetett forma kettőssége a folklór és az irodalmi műfajok strukturális–tipológiai, illetve genetikus–történeti kapcsolatát ragadja meg. Ez a megközelítés a genetikus szempont szerint az egyszerűből az összetettnek a kifejlődését írja le, szerkezetileg viszont a variabilitásra irányítja a figyelmet. Szerb jellegzetes, szinte védjegyszerű stíluseszközei: a véleményét és értékítéleteit tömör, expresszív, gyakran gunyorosan ironikus nyelvi formákba sűrítő bonmot-k maguk is az egyszerű formákkal (vicc, szentencia, közmondás) rokoníthatók. Példa erre az “Ő volt Goethe” életrajzi jegyzet lapidáris tömörségű, egyszerre megrendítő és mulatságos három szava a Száz vers biográfiai függelékében, vagy az olyan – műveiből tucatszám idézhető, olykor valóban magvas, máskor csupán a szaloncsevegés felszínességét idéző – megállapítások, mint például hogy Strindberg “számon kérte a nőktől, hogy miért nem olyan tökéletes emberek, mint amilyenek a férfiak nem tudnak lenni”.¹⁵

Az “egyszerű forma” – “összetett forma” viszonyaként leírható variabilitás, az egyes szövegek és témák folyamatos újraírhatósága az életművön belül egy szűkebb értelemben vett írástechnikai szempontra is felhívja a figyelmet. Ez az írói–alkotói ökonómia kérdése. Balogh Tamás utal rá, hogy Szerb – főleg a megélhetés utáni állandó hajsza következtében – milyen ügyesen gazdálkodott idejével, energiáival, tehetségével.¹⁶ A műfordító Szerb munkatechnikájára vonatkozó pontos megfigyelések a Szerb-életműnek egy általánosabb jegyére is ráirányítják a figyelmet. Az életműben, az egyes műfajcsoportokban, illetve az egyedi szövegekben meghatározó a variabilitás: majdnem mindent, amit megírt tanulmánynak, azt megírta esszének, kritikának, tárcának – és viszont. Ez nem feltétlenül gyengeség, Szerb esetében abszurd lenne témahiányról beszélni, de az életmű szembetűnő jellegzetességének tekinthető. Az egyes részletekkel, szempontokkal, intellektuális motívumokkal ügyesen gazdálkodó szerző írástechnikájára példa lehet H. G. Wells meglehetősen hasonló bemutatása a Hétköznapok és csodák, A világirodalom története, Az angol irodalom kis tükre című könyveiben, illetve A mai angol regény című esszéjében.

A kaméleonszerű változékonyság tehát megjelenik az életmű szövegeinek és regisztereinek változatosságában, a nagyforma és a kisforma viszonyában is. Amennyiben figyelembe vesszük a szociális és az irodalmi maszkok, álcák, mimikrik kavalkádját, akkor felmerül a kérdés: mi lehet ezek mögött? A választ illetően két irány rajzolódik ki. Egyrészt elképzelhető, hogy semmi sincs az álcák mögött, Szerb egész egyszerűen ilyen. A maszk, az álca, a mimikri ebben az esetben a radikális “anti-esszencializmus” metaforája lenne, vagy egy ilyesféle beszédrend részét képezi. A másik esetben az álcák mögött valamiféle habitus helyezkedik el, amely azonban szintén az “üres hely” vagy a “kitöltetlenség” kategóriái által ragadható meg, vagy csupán külső kontextusain keresztül jellemezhető. Itt beszélhetünk, számos társadalom- és személyiséglélektani elmélethez kapcsolódva,¹⁷ a zsidó származású író egzisztenciális bizonytalanságáról, a “szabadon lebegő” értelmiségi bizonytalan társadalmi státuszáról, a par excellence nemzeti tudományt, az irodalomtörténetet művelő tudósnak a szakmáját nemzeti tudományként elfogadni nem kívánó, a tudományos professzionalizmust érintő válságáról egyaránt.

Végül, a kaméleonság kérdését az életmű fogadtatása felől elemezve, megfigyelhető, hogy a kaméleonszerű személyiség szuggesztív erejét milyen meggyőzően és már-már komikus módon igazolja az a körülmény, hogy Szerb életművét az idők során a legkülönfélébb ellenségképekkel szemben sikerült kijátszani. A pozitivizmus sivársága, a nemzeti öncélúság korlátoltsága, a Horthy-korszak tekintélyelvűsége, a fasizmus barbársága, a gimnáziumi magyarórák ostoba pedantériája, a strukturalizmus doktriner műidegensége, sőt a posztmodern léhasága: a Szerb-oeuvre mindezekkel szemben egyaránt jó hivatkozási alap vagy üdvözítő ellenszer, sőt csodaszer – afféle intellektuális panacea volt.¹⁸

Érdekes, hogy Szerb, ez a “népszerű” és “könnyed” szerző ugyanakkor az exkluzivitás megszállottjának is tekinthető. Az exkluzivitás motívuma szinte rögeszmeszerűen ismétlődik életművében, ez alkotja kritikai–értékelő normaképzésének egyik leghangsúlyosabb összetevőjét is. A legrosszabb, amit egy szerzőről mondani tud, az, hogy nem elég előkelő, és a legjobb ennek az ellenkezője. Tanulságos, hogy Wellsről – aki a populáris zsánerek kedvelése miatt egyébként emlékeztet Szerbre (illetve fordítva) – Szerb Antalnak nem sok jó szava volt. Nem egyszerűen elítélően, hanem, ami sokkal rosszabb, megvetően írt Wellsről, éppen nem-exkluzív volta, a tömegekkel cimboráló, pőre, plebejus popularitása miatt: “Nem járt a nagy egyetemek egyikére, autodidakta volt, hiányzik kultúrájából a klasszikus alap, szellemének nincs családfája. Néptanító, aki tolakodó módon, mindig oktatni akar. Szellemileg nem teljes értékű gentleman, kulturális parvenü.”¹⁹

Szerb egész életében valamilyen társadalmi, intellektuális, sőt spirituális körbe vagy társaságba szeretett volna tartozni: a cserkészettől és a “Barabások” ifjúkori alkotóműhelyétől kezdődően Kerényi Károly ókortudósokból, írókból, történészekből álló Stemma köréig, illetve a Sziget évkönyvek szerzői köréig. E képet erősíti, hogy ritka szakmai-közéleti szerepvállalásainak egyik színterét, az Irodalomtudományi Társaság működését is – többek között – az exkluzivitás képzetkörén keresztül jellemezte.²⁰ E törekvés lényegének nem a társadalmi kapcsolatrendszer, sokkal inkább egy diskurzustársaság létrehozása tekinthető. Ezek a miliők két meghatározó szinten épülnek be az életműbe, illetve – ha afféle ellenvilágokként értelmezzük őket – a “fennálló világ” reális konstrukciójába: az egyik a kör, a másik pedig a nyelv. Tehát a kör, a mozgalom, a szekta egyfelől, a mítosz, az esszé, a hermetikus nyelv másfelől. E kettőség fontos szerepet játszik – néhány, Szerb pályájával érintkező csoportosulást említve példaként – a Vasárnap Társaságtól és a Szigettől kezdve a Mérei-féle Törzsön keresztül a Csütörtöki Beszélgetésekig.²¹ Szerb mindegyikhez kapcsolható: nagyra értékelte Lukács korai műveit, ez jól adatolható, a Szigetnek szerzője volt, a Törzs tagjai közül Bálint Endre az író baráti-rokoni köréhez tartozott, a Csütörtöki Beszélgetések két fő szellemi ösztönzőjének háború előtti közös könyvéről pedig kritikát is írt.²² Ha megállapítjuk, hogy Szerb erősen kapcsolódik az exkluzivitás diskurzusaihoz, akkor azt is le kell szögeznünk, hogy erősen különbözik e korszak másik jelentős, a legkülönfélébb szinteken befolyásos diskurzustársaságától: az “értékválság” ideológusaitól, kik maguk is kedvelték az exkluzivitás kereteit. Szerb kevésbé propagandisztikus, kevésbé szekunder és kevésbé ideologikus. Látja, hogy a világot nem lehet egyetlen radikális – jellemző és paradox módon kultúraellenes – gesztussal átalakítani, vagy csak rémületes áldozatok árán, a parancsuralmi rendszereken keresztül.²³

Szerb értelmezését illetően hosszabb ideje foglalkoztat, hogy kihez és mihez viszonyíthatjuk az életművet, és a viszonyítás során milyen folytonosságokat, illetve töréseket fedezhetünk fel? Vajon teljesen tipikus “két háború közötti” író és gondolkodó volt, mint Kerényi, Szentkuthy, Márai, Cs. Szabó és mások? Csupán horrorba illő halála, a Holocaust során meggyilkolt emberek – köztük számtalan magyar író és tudós – sorsában való osztozása vet életművére baljós árnyékot, komor fényt? A kontinuitás sok szempontból egyértelmű, és jól alkalmazható értelmezési szempontokat nyújt: Szerb mint a “mítoszregény” művelője, Szerb mint az “esszéista nemzedék” tagja, Szerb mint “szellemtörténész”, Szerb mint a Horthy-korszak hivatalos kultúrájának szellemi alternatívája; ama bizonyos “másik Magyarország” képviselője. De hol keressük a törést? Erre választ adhat az életműnek és utóéletének különös összetettsége, illetve a Szerb-életművet és biográfiáját körülvevő, mellékutakat, rejtett ösvényeket, mélyáramlatokat magába foglaló, sokfelé kapcsolatot találó–kínáló intellektuális, társadalmi, generációs erőtér. Ha a hatvanas évektől a nyolcvanas évek végéig “szektaszerűen” működő budapesti avantgárd kultúra mentalitására és társadalmi körülményeire gondolunk, akkor már-már prófétai erővel ragyognak fel a Könyvek és ifjúság elégiája esszé híres sorai. “De hol a dac, a szekta, a jelszó, a révület, a ’mania’?” És később, ugyanebben a szövegben: “Kedves barátom, ha nem írsz nekem rövidesen valami nagyszerű avantgárd mozgalomról, új nyugtalanságról, ami erjedni kezd odakint – mit tudom én, megtanulok perzsául, hogy még egyszer élvezhessem a félig értett dolgok egyetlen szépségű igézetét.”²⁴

Szerb gondolkodásának fent idézett motívumai – a “szekta”, illetve a “nagyszerű avantgárd mozgalom” – a hatvanas, hetvenes, nyolcvanas évek hazai ellenkulturális mozgásai felé mutatnak, és ily módon integrálják a folytonosság és a törés képzeteit összekapcsoló értelmezési szempontokat. Másféle mozgástér rajzolódik ki a “Sziget” motívuma körül, mely a látványos hasonlóságok mellett a biográfiai és intellektuális törésvonalakra is felhívhatja figyelmünket. A Sziget antológiákban publikáló szerzők sorsának változatossága, illetve a Kerényi által képviselt Európa-diskurzushoz való viszony módosulásai olyan intellektuális mozgásteret alkotnak, melyben minden viszonylagossá válik: látszólagos azonosságokra, illetve szakadékszerű különbségekre lehetünk figyelmesek. Noha a Sziget csak epizód Szerb pályáján, ennek ellenére az író nagyon sok – úgyszólván minden – törekvését, vágyát, nosztalgiáját magába sűríti. A felszínen, főleg a Kerényi által megalkotott humanista szimbolikus–fogalmi beszédrend mozgásterében hasonlónak tűnhet – mondjuk – Kerényi és Szerb, illetve Németh László és Hamvas Béla Európa-nosztalgiája, mítoszmániája, mitikus ihlete. De a szerzői pályák eltérései visszamenőleg a Sziget-gondolat belső töréseire, előretekintve pedig – az akkor még kifürkészhetetlen – jövő lehetséges elágazásaira hívják fel a figyelmet. Szerb pályája 1945-ben lezárult; Kerényi már korábban emigrált, és, túlélvén a háborút, nemzetközi tudományos karriert futott be. Hamvas 1948 után egyre ezoterikusabb szellemi irányba tolódik, egyre többet ír, egyre kevesebbet publikál; a szocializmus korában egy szinte katakombaszerű szellemi nyilvánosság középpontja lesz. Igaz, a negyvenes évek második felében társszerzői minőségben publikált egy kis könyvet azokról a művészekről – az “Európai Iskola” képviselőiről –, akik a Szerb által 1938-ban mintegy elbúcsúztatott magyar avantgárd hagyomány folytatói lettek.²⁵ Németh Lászlót az 1973-ban kiadott – mellesleg Kerényi Károlynak ajánlott! – Európai utas című esszégyűjteménye még, illetve újból Kerényi és Szerb szellemi társának mutatja, viszont a harmincas években – a Sziget korszakában – már érlelődő egyéb írásai félelmetesen és szánalmasan kirekesztőek.²⁶ Szerb Antalt meggyilkolták, Kerényi emigrált, Hamvas a pária-létben, Németh – ha nem is könnyen – de íróként túlélte mindezt. Elkalandozás lenne? Egyrészt igen, másrészt ez, többek között, az a félelmetes háttér, amely előtt olvasnunk kell a Szerb-életművet.

Az esszék, tanulmányok, kritikák immár teljességre törekvő új kiadása túl nagy anyagot képez ahhoz, hogy az esszéíró, a tanulmányszerző, a kritikus – sőt a lektorijelentésíró, mert Szerb eddig kiadatlan lektori jelentései is megjelentek – Szerb Antalt külön-külön méltassuk. Viszont lehetőséget kínál olyan szempontok vázolására, melyek a szerző napjainkig tartó, a jelek szerint egyre növekvő vonzerejéhez, e vonzerő tartós voltához kötődnek. A tartós népszerűség pilléreit tulajdonképpen a regények alkotják, és nem azok a terjedelmes szaktanulmányok, melyeket Szerb Antal – például – az “Udvari Ember”-ről vagy a magyar preromantikáról papírra vetett. Ez nem baj, még akkor sem, ha Szerbet jelentékenyebb irodalomközvetítőnek és irodalomértőnek, mint kiemelkedően jelentős regényírónak tartom. De az új kötetek nyújtotta kép részletei alapján minden olvasó felfedezheti az írói népszerűség alapját képező művek – tehát a regények – szélesebb körű kulturális és szakirodalmi kontextusát is.

Jegyzetek