A “Nagy Bölcsészlázadás” 2013. május 13-án robbant ki Szegeden, Magyarország tündöklő metropoliszában. A Parlament május elején szavazta meg a törvényjavaslatot, miszerint minden magyar bölcsész évente legalább egy szarvasmarhát és két sertést köteles felnevelni saját otthonában, istállók építését azonban nem engedélyezték. Mikor az egyetemek vezetői jelezték, hogy “a humán értelmiség jelentős része napjainkban már hajléktalan, s legjobb esetben is kukákban lakik”, a miniszterelnök haladéktalanul elrendelte a bölcsészkari épületek két-három havonta esedékes bombázását. Az első bomba Szegeden robbant, május 12-én, pontban déli 12-kor. Az épületet előzőleg kiürítették, minek következtében kizárólag egy idős nyelvész vesztette életét, aki magára zárta dolgozószobája ajtaját, s az intézkedő rendőrök többszöri felszólításának sem engedelmeskedett. Halála még közvetlen kollégáit sem viselte meg túlságosan (az affixumok alaki és funkció szerinti osztályozását illető nézeteit egyértelműen tévesnek ítélte a szakma), ám a lázadás másnap mégis kirobbant. A lázadók vezére az akkor ötvenéves Laboda volt, akinek nevét hamarosan megismerte az egész világ, s e név félelemmel és rettenettel töltötte el az emberek szívét.

Laboda személyét sokan és sokféleképpen értékelték már. Politikusok és pszichiáterek, rendőrök és ornitológusok nevezték őt szörnyetegnek, a sajtó (kormánypárti és ellenzéki egyaránt) vérivó vámpírt látott benne, s mi sem akarjuk mentegetni tetteit. Amikor május 14-én a lázadók foglyul ejtették a városi rendőrfőkapitányt, Laboda személyesen kínozta meg a magas rangú tisztviselőt, akitől az egyetemi könyvtár kulcsát követelte. Minthogy a kapitány (esküjére hivatkozva) nem volt hajlandó elárulni a kulcs rejtekhelyét, Laboda Horatius-ódákat olvasott fel neki kíméletlenül, bár áldozata már az első szavak elhangzása után elveszítette az eszméletét. Világos, hogy ilyesmire nincs, nem is lehet mentség. Másrészt azonban arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy Laboda semmiképpen sem egymagában felelős a történtekért, hogy az események sodorták őt is, s hogy számos esetben inkább csillapítani, mint tüzelni igyekezett hívei tömegét. 2013. május 13-ig törvénytisztelő embernek ismertük őt, s ha eltekintünk a humán tudományokhoz való beteges vonzódásától, melynek jelei már kora gyermekkorában kiütköztek rajta, be kell látnunk, hogy a gyászos szerepre, melyet végül betöltött, valójában semmi sem predesztinálta. Ráadásul ifjúsága egy halódó, végső pusztulásra ítélt világban telt, amikor még csak a legkiválóbbak értették meg az új idők új üzenetét. Egy irracionális, mély válságokkal viselős világban, mely a miénktől úgy különbözött, mint tűztől a víz, mint nappaltól az éjszaka, s melyben a betűk ismerete elengedhetetlen feltétele volt az érvényesülésnek.

Laboda 1963. május 13-án született Szegeden, hosszú, bozontos hajjal, amely az arcát is teljesen eltakarta, úgyhogy szoptatás előtt anyja mindig keresgélni volt kénytelen a csecsemő mohó ajkát. A gyermek tizenhárom éves korára megtanult tizenhárom nyelvet, írt tizenhárom szimfóniát, és tizenháromszor olvasta végig a világirodalmat, amit akkoriban még nem tiltottak szigorú, de igazságos törvényeink. Doktori disszertációját a latin nyelv észak-itáliai kiejtésének 14. századi sajátosságairól írta, e kérdésnek szentelte egész életét, s nem is annyira elvetemültségből, inkább egyfajta tudós ostobaságból zárkózott könyvei közé. Nem értette, s talán nem is érthette meg a világot, melynek változásaiból szinte semmit sem érzékelt. Amikor 2008-ban a kormányzat megszüntette az elemi oktatást, csak hümmögött. Amikor 2009-ben a nyugati országokhoz való felzárkózásunk lendületének fokozása érdekében államosították (majd privatizálták) a bölcsészlakásokat, szintén csak hümmögött. A kárpótlásként kapott pénzből két konténert is vásárolt, melyeket a Tisza partján, az ártéri erdő kies fái közt helyezett el, egymástól mintegy húszméternyi távolságra. A konténereket belülről habszivaccsal szigetelte, majd az egyiket bérbe adta egy elméleti fizikusnak, kényelmes otthont s kényelmes megélhetést biztosítva magának. A lázadás után e konténereket a nyomozóhatóság lefoglalta, s minthogy nagy mennyiségben találtak bennük könyveket, végül megsemmisítette őket. A vizsgálat és a tanúkihallgatások azonban így is fényt derítettek Laboda életére, legalábbis az utolsó néhány év történetére, s újfent azt kell mondanunk, hogy e történet egyetlen mozzanata sem sejteti a végkifejletet.

Laboda napjai békés egyhangúságban teltek a konténer megvásárlása után is, nagyjából ugyanúgy, mint korábban. Hajnali négykor kelt, majd lesietett a folyóhoz, fogkefével a kezében, törölközővel a vállán, az ártéri erdő madarai strandpapucsának vidám csattogására ébredtek minden reggel. Fogkrém helyett a parti homokkal mosott fogat, amitől fogai vakító fehérré váltak, bár ezt látni senki sem látta bozontos hajától, amely arcát élete végéig eltakarta. Minden reggel megfürdött, a jeget megtörve télen is, s ez edzetté tette egyébként petyhüdt filosztestét, bőre pedig fénylett a sötétben, aminek a konténerben még hasznát is vette, ha olvasott. Lakása tele volt könyvekkel. Könyvekből volt az ágya (az Auctores Latini sorozat köteteiből), mely kényelmes székként is szolgált egyben, görög és latin klasszikusokból az íróasztala (Teubner- és Budé-kiadások), szótárakból és különféle bibliográfiákból az éjjeli szekrény, melyen a vekkert tartotta. A tágas helyiségben szinte mozdulni sem lehetett a rengeteg könyv miatt, úgyhogy a konténer egyik fedelét mindig fel kellett nyitna, hogy kissé megmozgassa elzsibbadt tagjait. A szemtanúk beszámolói szerint Laboda mégis boldog volt. Hallgatta a madarak énekét vagy a zajló Tiszát, miközben a maga gyűjtötte rőzsén sütött szalonnát, melyhez hagymát evett, s némi tejjel öblítette le az ízletes reggelit. Ötkor már a vasúti pályaudvaron láthattuk őt, ahol néhány egyetemi docens és adjunktus társaságában rakodott cementeszsákokat (petyhüdt filoszizmait acélozva meg ezzel), szombaton és vasárnap nyolc órán keresztül, egyéb napokon csak hétig, minthogy nyolctól általában már előadása volt. Heti harminc órában tanított, a legkülönfélébb tárgyakat, melyek közül néhányhoz (ezt ő maga is elismerte) egyáltalán nem értett. Például a diszkrét matematikához – ezt egy elbocsátott matematikustól örökölte –, meg az infektológiához – ezt egy elbocsátott infektológustól –, “de hát az ember nem lehet válogatós”. Délután négykor indult haza, végig a városon, aztán a hídon át ki a töltésre, ahol az erdő fái ismerősükként üdvözölték a megfáradt filoszt, mély értelmű (latin) szavakat suttogtak a fülébe, és minden egyes alkalommal hibátlanul használták a conjugatio perifrasticát. Laboda költői alkat volt. Szívesen elbeszélgetett a tölgyekkel, meg néha albérlőjével, az elméleti fizikussal, később pedig a többi konténerlakó bölcsésszel is, akik valósággal istenítették őt. Mert Laboda két konténere mellett gombamód szaporodtak a bölcsészkonténerek, szabályos konténerváros nőtt ki a földből egy-két év alatt, és lakóik gyakran rendeztek konferenciát a zöldellő fák között.

A konténereket egymástól húsz-huszonöt méterre helyezték el, a köztük képződő utcáknak pedig nevet adtak (Laboda a Clio és a Polyhymnia utca kereszteződésében lakott). A legnagyobb problémát az időnként esedékes áradások jelentették, melyek ellen a következőképpen védekeztek: a többnyire négy felnyitható ajtóval rendelkező konténerek három ajtaját légmentesen lezárták, a negyedikre egy szintén légmentesen záró zsilipet, a zsilip tetejére egy hosszú csövet, a csőre meg egy névtáblát szereltek, hogy árvíz esetén ki-ki felismerhesse a saját konténerét. Ha az áradás végképp elöntötte a települést, elég volt beúszni a zsilipbe, s az ember máris otthon találta magát, a konténer oxigénutánpótlását pedig a névtáblát tartó cső biztosította. Minthogy a kormányzat 2011-ben beszüntette a konténerváros bombázását, részben mert a bölcsészkérdés egyik lehetséges megoldását ismerte fel benne, részben mert a bombázások túlságosan megviselték a költségvetést, a bölcsészek élete egyre ideálisabbá vált. A városi önkormányzat ugyan telekilletéket rótt ki a lakókra, ám ez (csekély összegénél fogva, amit hahotázva fizettek ki az emberek) inkább egyfajta támogatásnak volt tekinthető. 2012-től már postás is rótta a városka utcáit, összebarátkozott a tulajdonosokkal, és arcról ismerte a legfrissebb szakirodalmat. Ebben az évben a közellátás színvonala is sokat fejlődött, hisz két lakókocsi költözött az ártérre, az egyikben lángost sütöttek, a másikban pedig vegyeskereskedést nyitottak a tulajdonosok, bár árvíz idején a kiszolgálás átmenetileg szünetelt. A lakók leginkább a nyarat szerették, s legkevésbé a telet. Előbbi oka egyrészt talán az lehetett, hogy a nyári időszakban szüneteltek az egyetemi előadások, másrészt viszont nem volt olyan rettenetesen hideg, utóbbié pedig egyrészt az, hogy télen nem szüneteltek az előadások, másrészt viszont iszonytatóan hideg volt. Bölcsészeink persze ebben az esetben is megtalálták a megoldást. A konténer hátsó oldalához kis kemencét építettek (építkezési törmelékből és a maguk által kitermelt tiszai agyagból), s ebben tüzeltek éjszakánként. Igaz, a dolog eleinte nem működött minden szempontból biztonságosan, minek következtében egy turkológus szabályosan szénné égett egy decemberi éjszakán. Ő volt a telep első halottja, akit illő tisztelettel temettek el (addigra már kihűlt) konténerében, s akinek emlékére táblát avattak a lángossütő bódé oldalán. A balesetből okulva s Laboda tanácsára később megszervezték az óránkénti váltásban működő tűzőrséget. Ez annyit jelentett, hogy a fűtési idény idején meghatározott időközönként minden második lakó előmászott konténeréből, s egy téglával, esetleg kalapáccsal hatalmas ütést mért minden első lakó konténerére. Az így felébresztett bölcsész szintén előmászott a maga otthonából, ellenőrizte a tüzet, mely kellemes meleget árasztott az összes lakásban. Egy óra múlva aztán újra előbújt, a téglával vagy a kalapáccsal most ő kongatta meg szomszédja konténerét, aki rögvest felébredt, s haladéktalanul elvégezte a szükséges kontrollvizsgálatot.

A tűzőrség felállítása kapcsán egyébként elfogulatlanul megcsodálhatjuk Laboda szervezőgéniuszát, tehetségét, mely bizton kamatoztatható lett volna a gazdaság számos fontos szférájában is. Csak sajnálhatjuk, hogy erre nem került sor. Amikor a miniszterelnök (2012 nyarán) személyesen kereste fel a telepet, erre talán még volt némi esély, de ez az esély kihasználatlan maradt, immár megmásíthatatlanul. Az elnök és Laboda találkozása, mely a “Háromkörös Futás” néven vonult be a magyar történelembe, kedves félreértéssel kezdődött. Minthogy Laboda ezekben a napokban gyengélkedett, csak a fejét dugta ki konténere egyik ajtaján, s bár a szél meglengette bozontos hajának kusza fürtjeit, az elnök (Laboda arcát keresve) mégis háromszor rohanta körbe irdatlan iramban a konténert, tanújelét adva ezzel nagy-nagy jóindulatának. Ezt követően rövid beszédben méltatta a humán értelmiség kiemelkedően fontos szerepét hazánk társadalmában, s hogy bölcsészeink e szerepre kiválóan alkalmasak, az egy évvel korábban beszüntetett bombázásokat pedig komikus félreértésnek nevezte (zúgó taps). Örömittas arccal jelentette be azt is, hogy a kormányzat jelentékeny összegeket kíván fordítani a kutatásfejlesztésre, s ennek első lépéseként jelentékeny összegeket kíván elvonni a felsőoktatástól (zúgó taps). Az elnök személyesen tekintette meg a telep legifjabb lakójának konténerét, megcsodálta a fedőlemezre erősített három zseblámpa fényében úszó tudóslakást, és némileg meghatódott. Könnyeivel küszködve beszélt a már régóta benne élő, olthatatlan vágyról, hogy “tudniillik öreg napjait egykor majd ő is egy ilyen konténerben élhesse le” (zúgó taps), majd a töltésről búcsút intve haladéktalanul távozott. Egy héttel később a város polgármestere is felkereste a bölcsészek otthonát, s bár Laboda erre az alkalomra kis réztáblát erősített a homlokára (“EZ AZ ARCOM” felirattal), a polgármester szintén háromszor rohanta körül a konténert (egyesek szerint szándékosan valamivel lassabban, mint a miniszterelnök). Tény, hogy a polgármester szónoklata nagy mértékben hasonlatos volt a miniszterelnökéhez, az azonban nem igaz, hogy a végén polgárőrök verték el az összes teleplakót.

Hogy a Lázadás szervezése valójában mikor kezdődött, azt ma is csak találgathatjuk. Elképzelhető, hogy valóban a május 12-i robbanás volt a kiváltó ok, amint azt sokan állítják, de ugyanígy elképzelhető az is, hogy a szervezkedés már januárban megindult, s ha ebben nem tévedünk, akkor az is valószínű, hogy a Lázadás vezére már ekkor Laboda lehetett. Az ártéri erdőben egymást érték a konferenciák, melyeken minden egyes alkalommal ő elnökölt. Január 1–3 között “IV. Béla egyházpolitikája”, 5–7 között “Kancellária az Árpád-korban”, 9–11 között “Neolatin költészet és régi magyar irodalom”, 17–22 között “Etruria istenei”, 29–30 között “A magyarországi himnuszköltészet” címen tartottak különféle összejöveteleket, a kormányzat által delegált megfigyelők szerint “szokatlanul feszült hangulatban”. Egy februári konferencián, mely a sámánizmus problémakörével foglalkozott, két résztvevő szabályosan ökölre ment a ruszália-rítusok eltérő megítélése kapcsán, sőt, az őket békíteni igyekvő filoszok is körbepofozták egymást, a dolog csaknem tömegverekedéssé fajult. Ráadásul épp a megelőző napokban jelent meg az a nagyon is üdvös rendelet, miszerint minden egyetemi oktató havonta három kilogramm éticsigát köteles leadni a munkahelyi portán (ennek begyűjtése – ezt be kell látnunk – télen cseppet sem könnyű feladat), a gazdasági miniszter ekkoriban állt elő nagyon is ésszerű javaslatával, hogy ezentúl csak ehető könyveket lehessen gyártani, s az öntudatos dolgozók is ekkoriban gyújtották fel az Akadémiát. Az események hatására a bölcsészeken egyfajta megmagyarázhatatlan nyugtalanság lett úrrá, amit a beszolgáltatott csigák sokasága sem leplezhetett. Arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy a dinamikusan fejlődő magyar gazdaság rendkívül nehéz helyzetben volt ekkor, amiért elsősorban a humán értelmiség volt okolható, mely ugyan semmiféle néven nevezhető szerepet nem vállalt a termelésben, viszont a megtermelt javak tetemes részét magának követelte. A kormányzat hiába osztott bontott téglát a lakosság körében (e téglákról hajnalonta nagy mennyiségű harmatot lehet lenyalni, pótlandó a közvízellátás hiányát), hiába osztott speciális bicikliket, hogy mindenki maga termelhessen áramot (pótlandó az áramellátás hiányát), az emberekben a feszültség egyre nőtt.

A Parlament május elején megszavazta a szarvasmarhákra és a sertésekre vonatkozó törvényjavaslatot, 12-én felrobbant a bomba, másnap pedig kitört a Nagy Bölcsészlázadás. Két világ ütközött meg ekkor, s Laboda egyértelműen foglalt állást. Egyesek szerint kizárólag azért, mert a félig összeomlott épületben veszett a görög szótára, de a fentiek értelmében mindez kevéssé hihető. Május 13-án reggeli 8-kor a lázadók körülfogták az egyetemi könyvtárat, ahová azonban – szerencsére – a felkelés során egyszer sem sikerült bejutniuk. Ennek oka elsősorban az volt, hogy a könyvtár őrzésével megbízott fegyveres alakulat tagjai (akik egyúttal tíz iratmegsemmisítő alkalmazásával próbálták a hatalmas gyűjteményt újrahasznosítani) kivétel nélkül süketek és vakok voltak, igazi “keményfiúk”, amiért is a lázadók fegyverei rájuk nézve hatástalanok maradtak. E hősök (ma már alig hihető) egymás után három rohamot is visszavertek. Az első roham során a lázadók József Attila-verseket skandáltak, sikertelenül. A második roham során Cicerótól az Oratort, utolsó alkalommal pedig a Kincskereső kisködmön legmeghatóbb részletét, ismét sikertelenül. Ekkor a körzeti televízió épületét támadták meg, Balassi és Babits verseinek felhasználásával, a rendészeket néhány pillanat alatt lefegyverezték, a tévé munkatársait pedig proklamációjuk felolvasására akarták kényszeríteni. Amikor kiderült, hogy a stáb egyetlen tagja sem ismeri a betűket, Laboda maga olvasta be a lázító kiáltványt, mely egyrészt számos hívet állított mellé csatasorba, másrészt mélységesen felháborított minden józan magyar embert. A miniszterelnök néhány órával később maga is nyilatkozott, hangot adott fájdalmának, mélységes elkeseredésének és persze a végtelen undornak, amit érzett, s amit leplezni sem próbált. Magyar elnök ekkor hányt először nyilvánosan, a kamerák előtt – valamennyien emlékszünk még rá –, ezzel is férfias helytállásra buzdítva a lakosságot. Banditának és felforgató elemnek nevezte Labodát, s a szegedi rendfenntartókat gyors cselekvésre buzdította.

Laboda ezenközben megszállta a vasúti- és autóbusz-pályaudvart, megszállta a Tesco áruházat és az összes benzinkutat, megszállta a hidakat és a napfényes Szeged valamennyi kocsmáját (ez hiba volt), megszállta a bankokat, a laktanyákat, a tűzoltóállomást, a repteret és a Somogyi-könyvtárat (ez lett a lázadók főhadiszállása), majd haladéktalanul a sorozáshoz látott. Bizonyos, hogy e tekintetben a lázadás négy napja alatt egyre nagyobb engedményekre kényszerült, amit – állítólag – rettenetes szenvedések közepette élt meg. A Lázadás első napján (e napot a forradalmi tanács időszámításunk kezdetének nyilvánította), tehát a Lázadás első napján még kitüntetésszámba ment, ha valaki megkapta a fegyverviselési engedélyt. Ennek feltétele egy alkalmassági vizsga volt, melynek során 22 témakörből kellett megfelelni a jelölteknek. Az első témakör például a középkori magyar irodalom kezdeteivel foglalkozott, s a vizsgázóknak minimálisan a következő anyagot kellett ismerniük: 1. A “Kézikönyv” vonatkozó fejezeteit. 2. Horváth János A magyar irodalmi műveltség kezdetei Szent Istvántól Mohácsig című monográfiájának körülbelül 150 kijelölt oldalát. 3. Vízkelety András tanulmányát az Ómagyar Mária-siralomról (PIM, Bp. 1986.). 4. Kurcz Ágnes Lovagi kultúra Magyarországon a 13–14. században című könyvéből a kijelölt 40 oldalt. 5. Zemplényi Ferenc 1998-as monográfiájának számos fejezetét. 6. Vekerdi József tanulmányát a Szent László-énekről, valamint (7.) Gerézdi Rabán A magyar világi líra kezdetei című traktátusát, egy kifejezetten bűnös és erkölcstelen opuszt, mely annyi kárt okozott hazánk történetében. A lázadás utolsó napján már elég volt a betűk ismerete. Bármennyire is meg kellett azonban tagadnia önmagát, tény, hogy Laboda hadserege fanatikus hadsereg volt, mely valósággal istenítette tábornokait (egy nyelvészt, egy régészt, két komparatistát és egy klasszika-filológust). A városi polgárőrséget Quintilianusszal verték szét, a rendőrséget Italo Calvinóval, s a csaták szüneteiben erkölcstelen bacchanáliákat rendeztek a megszállt kocsmákban. Hangosan (ezt érdemes megjegyeznünk!), hangosan olvastak fel történeteket a yorkshire-i Sam Smallról, és ugyanígy történeteket Mro¿ektól. A Mester és Margaritából több száz oldalt szavaltak el mámoros önkívületükben, ahogy végigkántáltak több Saramago-regényt meg Márqueztól hosszú oldalakat, amire tényleg nincs mentség. Ráadásul versek is sorra kerültek, például Jean Follain és Zbigniew Herbert félelmetes költeményei, némelyiket kívülről megtanulták. Jellemző, hogy az Angyalok lázadásából kihagyták az utolsó (pacifista) fejezetet, viszont vérben forgó szemmel, két éjszakán át tanulmányozták a Jeanne D’Arc életét, amit aztán sikerrel használták fel tankok és harci helikopterek ellen. A lázadás másnapján megsemmisült a teljes magyar szárazföldi hadsereg. A lázadás harmadik napján megsemmisült a légierő, és az ország gyászba borult. A zimbabwei zsoldosok bevetésére a negyedik, sorsdöntő napon került sor, amikor végül megtört Laboda ereje. Mert a zsoldosokat nem hatotta meg Jónás imája, leperegtek róluk a Szenczi-zsoltárok és felesleges volt nekik elszavalni az Iliászt. A profi és amatőr harcosok közti különbség hamar nyilvánvalóvá vált. A profik előbb egy ritkaságszámba menő antikvát téptek látványosan össze (mire a lázadók fele megfutott), majd egy ősnyomtatványt, ekkor esett térdre a híres Laboda. Még megkísérelt ellenállni. Szeméből patakzottak a könnyek, de ő átokzsoltárokat idézett a Vulgatából, elhaló, egyre inkább elhaló hangon, ellenfelei pedig kinevették, és a szeme láttára öntötték le fekete festékkel a Képes Krónikát. Akkor arccal a földre zuhant, és meghalt. Hát eddig a történet. Egy kicsit fájó, de azért megnyugtató történet. Mert ha egyszer meghalt, nem támad fel soha többé.