S megfulladunk, ha majd

Kálnokyn túl

 

Jó, minden halál fulladásos halál, mondja a költő.

De én mást mondok, Eliot ezt mondja: hogy álmunkban

láttuk a tenger alatti termet, s a hableányokat, kik

e térnek rőt koszorús lakói, vagy rőfkoszorúk osztogatói

ott, s megfulladunk, ha majd emberek szava szólít. Nem

ily egyszerű. Nem az van, hogy az emberek, az “emberek”

szava elszívná oxigénünket, nem, mert jószerén minden

génünket a tenger alatti teremhez igazítottuk: már.

Ifjúsági pályázaton vettünk részt, első kötetünk

volt, vele balhénk, megindult publikációs tengeráramunk,

jöttek köztörvényes lenyomások a víz alá, só-sűrítések,

míg végre megtaláltuk a tenger alatti terem bejáratát,

mely korántsem szeméremajkon át történik, szemérmetlenségi

ajkakon át, ah, az a feledés mélyein megtörtént már, ha

nem is oly korán, de az egésznek a lényege úgyis mindig,

68 évesen rájön az ember, a te képzeleted, képzeletünk.

Nem ez. Megszoktuk a tenger alatti termet, és valahogy

nem is az, hogy az emberek hangja, megannyi dolga

megfojtana minket, de mi kezdjük fojtogatni jószerén

az “embereket”, hogy csak a tenger alatti terem tapasztalatait

mondjuk. Kérdik az emberek, max., hogy: “És pecsenyehús

testűek azok a hableányok?” – “Teltek éppen, teltkarcsúk?”

– Gyürke hasijuk van, nem is idézem, hogy? Hordanak-e

ott is magas sarkú papucsot, vagy pipiskednek kicsit tehénke

lábakon is netán, s van-e divat, van-e meztelenkedésüknek

Diorja, Ívszenlorannya, minden, akarnak-e szupermodellek

lenni, vagy irodalmi műveidbe javítanak bele, vagy

kész mindeneddel férjül akarnak, vagy mindenben

megértenek, csak te a földi világ, a kinti, termen

kívüli világ oly sok elemét, sztoriját viszed, hogy attól

ők kezdenek fuldokolni, hát fékezned kell magad,

működhetsz velük amúgy, amennyit akarsz, csak

a magadét ne mondd, ami nem is magadé. Vagy

más művésztársakkal, csak elvi terekben, közemberekkel,

a mai nap előrehaladóival, érvényesülőivel, könyveid

gondozóival: ne sokat a magad tenger alatti terméből!

(Baden. Ah, Baden-Baden termáiból sokat, mesélj, mint betérő

hetérák, olyanok-e ott úri nők megfelelő szintű

férfiaknak – jó, nem neked, mondják kedvesen az emberek nekem –,

és tényleg csalnak-e a zsokék, az idomárok, és… ezek a

kérdések fojtogatnak. Az emberek szava.) De, mondom,

nem erről van szó. Én fojtanám meg őket, ha örökké

a magam tök hableánytalan tenger alatti termeiről beszélnék,

az igazi szakma termeiről, nem a lila gőz termekről, nem

a művészet istenéről, Istenről eleve, nem a megváltandó

esetlegességről, a véletlenről, mely az abszolútum evidenciája,

a kurtyefityulum agulvenciájáról és a kergyetyütyedelem

supekjéről, nem, ha arról kezdesz beszélni nekik, mennyi

küzdelem, hogy a honort megkapd, hogy munkát szerezz, hogy jól

válogass dolgaid közt, ne ugorj be erőszakos ajánlkozóknak,

hajtsd ki a késlekedőknél a megjelenést, gondolj a terjesztésre,

s bírd eleve, csak egy napod során, hogy barlangvelőtöltőkről,

angyalszárnyfestőkről kell fordítanod, cikket írnod, egy

munkád ki kell egészítened, mert olvastál hozzá egy kis

Duchamp-t, és még ott van 17 posta elkészítése, ott van

és ott van és ott van, és csak akkor jön a 35. éve játszott

három-ligás nagy koala-kártyabajnokság könyvelése, sorsolása

(egyetlen vigaszod s igazi érdeklődésed, túl Potyi verébkéden,

s túl azon, hogy azokat, akiknek dolgozol, kicsit mégis

elszórakoztasd…) – s körbe az ördögi kör. Ettől fouldokolnak

(így, foul, vétek, labdarúgási kifejezés), fuldokolnak, na,

az emberek, akikről te hitted, hogy téged megfojtanak,

nem, te fojtod meg őket azzal, ha 0,49 % százaléknál, vagy mit

tudom én, 49 %-nál többet akarnál magadból elmesélni, mint

amit ők mesélnek a Metró várható satöbbijéről, a kamatlábról,

az egykori szocdem Külföldi Viktorról, a Duna menti út

szélesítéséről, egy mélygarázsról, és akkor ezek még részben

mind a te témáid is, közös témáitok. És te, mint egy szerencsétlen

Kafka-alak, azt érzed, milyen magányos is maradsz! minden megfúl

félbe-szerbe, ami te lennél, vagyis magadba fúl vissza,

ahol a tenger alatti terem kiszínezése rég kihalt belőled,

nyista pecsenyehús, nix hablányok, semmi gyönyör, el is

hárítanád, francba, csak a tenger alatti terem marad, mely

közben a Kis-Körút, a Lóvész utca, a Retyedán-köz, a Csurgyál.

Itt jársz, és nem vigaszod, hogy vehetsz egy-egy plusz pogácsát,

külföldi újságot hetente egyszer, én nem tudom, nem, mert

a honoráriumaid nem jönnek rendesen, kedvenc könyvedet nem

terjesztik megint jól, mert ismét valamit ki kell találnod,

a ma múltkori az a múltkori volt, folytatni kell, állandóan

folytatni kell az életet, ez az igazi – rég megesett – belefúlás.

 

 

Kell-e javam az egészből?

Eliot után

 

Végigbuszoztam ma a H. Gy. utcán, Újlipótváros (egy pesti

negyed, csak netán Új-Kolumbiában alakuló olvasókörömnek

mondom, sokadik kanadai válogatott kötetembe hátha bekerül ez),

figyelmemet egy nyomtatványbolt keltette fel, ismertem,

kézi villanyborotvámhoz is itt cserélem egy másik üzletben

a hártyát, néztem ezeket a műintézeteket, majd a fodrászt,

a szoláriumot, a rádiójavítót, a cipőboltot, a papírüzletet,

a kompjuter-lerakatot, egy élelmiszerkereskedést, és azt gondoltam,

de nagyon semmi közöm mind az emberi igyekezetekhez, így,

mindenesetre, de nem érdekel, ki mit csinál.

 

Eleddig az volt csak: hogy unom szegény városomat, 68 évnyi

életemnek színhelyét, képtelenségnek érződik a Nagynak Nevezett

Csarnokba menni, de még mindig személytelenebb, mint a Fehérvári,

a Fény, jobban ismerem a húsboltokat is, csak sajnos a papírboltok

a másik oldalon vannak, a Duna (Budapest nagy folyama) másik felén,

és innen bonyodalmasabb a hazaérés, az úgynevezett Csarnokból,

elkanyargok, viszont közel egy jó gyógyszertár – előnyök és

hátrányok, és az alapvető “te jézusmária” után, a kapun kilépve

hogy most hova-merre, eljött mindig a békés beletörődés, ám

egyre kevesebb (kocsma, eltársalgás) élvezettel.

 

Kocsma és bor (nevezetű műital), eltársalgás kezdett átszitálódni.

 

Az egész volt-e ez? Bármi “egész”? Haszonra nem is gondoltam,

mérsékelt tevékenység volt, nyilván közép-kanadai trapperek

is, sok trappolás után, éreznek ilyen – a tavaszra,

a lejárt kombinált vitamin hasznosítására fogható – lelki

károsodásokat. Depresszió, “depi”, magunkhoz térünk. (Magukhoz

tértek a közép-kanadai trapperek, élvezettel fagyasztották

a nyúzott húst. Őszintén, mert a földgolyóbis nagyobb

népirtásain, civakodásain, sok véren stb. sem sápítoztak.

Faggyúból mécsest fabrikáltak, otthon technikailag jól

felszerelt lakás várta őket, bányászként havi 1 millió

forintnál is többet kereshettek. Verseket aligha olvastak.)

 

Hogy mármost kabalából mondom-e, hogy volna bárki olvasóm,

aki engem emez általa unt unás-előzményeim után még friss

érdeklődéssel követ, például a H. Gy. utcán, a buszból,

ahogy nem unottan, de az emberiség igyekezeteit abszolútnak

nevezhető közönnyel megtagadván, zsigerből, elemien, evidensen,

igen, vállrándítással ledobván magamról, kis önellentmondásként

még valami ügyem elintézni igyekezvén – valahova mentem –,

van-e, aki követ itt, de ha nincs, bajom-e az? Kell-e bármi

hasznomnak, szelleminek akár, lennie abból, hogy most a

sok “öreg vagyok” etc. elioti motívum után mindközönségesen

érezni mertem, engem nem érint az emberiség kereskedőleges

és számomra periferiális tevékenykedése? Nem önzés, ha azt

mondom, számomra megbízható kis kiadóim, drága jó szerkesztő-

ségeim, nem minden írásom szívig, de elég sok, érint,

olvasok könyveket, tervezek is olvasni, írónak vallom magam,

boldogtalanul bár, de holtig annak is érzem majd,

nem azt mondtam, hogy elszakadtam a világtól, csak annyit

mondtam, hogy amilyen piszok ronda közönyösnek mondható

lehetek, oly igen nagyon elszakadt az én egészséges érzékelésem

másoknak azon dolgaitól, melyek gyakorlatilag nem érintenek.

 

Persze, egy papírboltba bemenni jó, utazási irodára nem, mert

nem utazom, borbélyhoz nem, mert magamat nyírom, és másutt

megírtam, hogyan nem megyek este már sehova, miként várom,

jöjjön az alvás – “Legjobb dolog e földön: aludni; még jobb

csak: a földön aludni” –, napi másfél óránál többet kis madaram

– a Sánti Potyi Józsi – mellől nem akarok távol tölteni,

annyira ránk szorul, az asszonyra itt – a Felügyelőné – és rám,

igen, mi más hasznot akarnék az egészből, mint hogy egy mozgás-

sérült veréb, ezzel a végtelen szelídséggel ennyire ránk szorul…

nem baj, és az lenne baj, ha lenne hasznom, nem baj, ha nincs

hasznom az úgynevezett elidegenedésnél több egészből. Ahogy beszél-

getni sem akarok a legszűkebb emberkörön túl senkivel, ahogy a túl

iszapfelkavaró beszélgetéseket is vérig röstellem aztán, nem

akarom, hogy bárki kételkedjen benne 1000 és 1000 legújabb-kolum-

biai olvasóm s mások közül, hogy én elérkeztem akkor ide, itt élek.

 

És most kizárólag Olvasómnak, a magyar lírafigyelőnek

dobom be ezt a – várt? szegényesebb lett volna ez nélküle –

trükköt: madárkám este a szokottnál tovább fenn volt, élénken,

ébren. Mert ezzel a hülye H. Gy. utcai buszozással másfél órát

vesztett belőlem d. e.! Feleségem tanúsította, verébkénk

nem volt a megszokott. Most hosszabban fenn maradt, titkon

remélve – túlzás-e ez a szó? –, pótlunk valamit. Jó érzékkel

átmentem másik létező szobánkba, kezemre vettem, felkapaszkodott

így a kis fürtösköles-dombra, tenyerem alatt ült, holott

tenyerem aligha jelentett már, mint… Na, kell-e java

sérült madárkámnak az egészből? S nem mindegy-e neki,

hová távolodtam az emberiségtől épp ma, kezdeményekben még,

de alighanem ily benső fejlődés kezdeteivel? Mindegy neki,

valószínű. Fő, hogy neki meglegyek.

 

A csavar, elioti: van-e a világnak ily instanciája, szempontja,

mely szerint nekem meg kell lennem, ily nagyon, vagy annyira

mindegy, szívvel vagyok-e a világ iránt, emberiség (van-e még?)

iránt, fő, hogy kötelességeim (másokkal szemben) teljesítsem,

magam valami szerény javát a botrányosság, a lázongás etc.

elkerülése érdekében megszerezzem, aztán fel is út, le is út,

járj helyben, érző-gondolkodó-akárki? Verébkémnél valami mára

így kiderült, az talán, hogy másról van szó, s ezt a leglaposabb,

legkitaposottabb prózában is elmondhattam : egy madár java voltam.

 

 

Rilke nyomán

 

Még hogy a bábu telt? Persze. Egy sérült lény, egy madár, így,

csöndesen kiköveteli a maga teltségét, teljességét az együttlétben.

Csak egy nap jöjjek később haza (H. Gy. utca), csak egyszer

csalódjék ő, hogy nem eleget volt kezemben, kezem alatt,

egészen váratlanul délután, kései órán vár a kalitkában a “dombon”,

pótolni akarja a velem mulasztottakat. Kell neki annyi, amit

napra nap megkap! Kint járkáltam aztán is a hallban, bent sötét

a két szobában, árad a meleg ide-oda, és a hallban, ahogy jártam

fel s le, arra gondoltam: miért bármi panasz? Csak itt mekkora

könyvgazdagság! A mozgás szabadsága, mindegy, hogy kétszer öt

méter hossz sincs a hall és a konyha, de be is mehetek, leülhetek

a sötétben. Szabadon gondolkodhatom! Van madarunk, Ő, vagyunk mi,

van kutyánk, van kártyabajnokságaink három ligája, vannak,

akiknek a postát összeállítottam – ezt is előkészítve itt –,

és hiába minden idegenség, e fáradásokkal (alig bírhatóan)

megtűzdelt otthonosság, mert a bábu, ha bábu-létnek érzem is létem,

mégis teljesség-féle, és elfogadom velejáróit, és járok,

nem üresen rángatnak. Mégis,

az a buszozás,

a boltok a H. Gy. utcában…

Jó lesz ma is aludni.