Ami nincs

A titáni betonfalak

fölött a kitágult égbolt,

a márciusi felhők.

Két férfi ingujjban, fölfelé

néznek. Enyhe terpeszállásban.

Szálegyenesek, kissé testesek.

Fölfelé mutatnak. Előre.

Igen, ez az, ami nincs.

Hajlott hátú gombnyomogatás

a tévé távirányítóján.

A levegő valahogy szürke

odakinn az utcán.

Mint hűlő kotyvalékban, fokozatosan

süllyedve forognak körbe-

körbe nappalaim, éjjeleim.

Hádész a fényben

Árnyék. Alig észrevehető árnyék

a nap-neonfény-nyalábok között.

Magas homlok, hosszú orr,

a húsos arc ellenére markáns.

A csillogóan élénk és

figyelő szempár dacára

hideg tekintet.

Kissé profilból néz rád,

akinek csak elfordított fejjel áldoztak, ő

a halál ógörög istene.

Így látnád őt, de nem látod,

fején van láthatatlanná tevő fövege.

Ében szőrű paripák húzta

aranyszekere is csak a pillanat

tört részére tűnik fel tükröződve az

Oktogonon, a Burger King üvegfalán

bámészkodó hajléktalannak.