“[Ez] a levelezéskötet afféle bedekker és anziksz a korról, a levélírók stílusának és a levelek tartalmának megfelelőn mulatságos vagy tragikus, szórakoztató vagy elszomorító, éppen ezért tanulságos és érdekes olvasmány, egyben tisztelgő főhajtás a 90 éve született [Csorba Győző] emléke előtt.” (231. o.) Hajlamosak volnánk, hogy kedvcsinálóként vagy ajánlásként olvassuk ezt a (szerkesztői utószóban szereplő) mondatot, amely azonban magában foglalja a könyv szerkesztésének összes problémáját. Nem nehéz észrevenni, hogy már a főcím és az alcím is feszültségteli viszonyban áll egymással. A főcím Csorbát állítja középpontba; ezt megismétlik a Szirtes Gábor sorozatszerkesztőtől származó, a könyv hátoldalán található sorok is: “Csorba Győző […] hagyatékának anyagaiból […] egyre erősebb kontúrokkal [ki]rajzolódik, [hogy] egyszemélyes szellemi és pedagógiai műhelyként is működött, érdeklődést tanúsítva mindazok iránt, akik megítélése szerint értékalkotók voltak […].” Az alcím ugyanakkor a Pécsről elszármazott és Csorbára mesterként tekintő fiatalabb írók “budapesti leveleit” ígéri. De ez nem is teljesen pontos: számos levél ugyanis nem Budapestről érkezik, és a levelek egy részét Csorba írta. A kötetben szereplő fiatalabb írók közös sajátossága inkább abban áll, hogy mindannyian Budapesten dolgoznak, a fővárosban keresték boldogulásukat, de nem laknak ott feltétlenül (és folyamatosan). Mintha a kötet teljes jegyzetapparátusa az alcím és a főcím feszültségének eltüntetésére törekedne. A jegyzeteket készítő Pintér László a költő középső lányának (Csorba Noémi) férje; a törekvését talán úgy jellemezhetnénk, hogy az egész anyagot a családtörténet részévé próbálja tenni. Egyszerűen szólva: a levelezés közlése a Csorba-család familiáris emlékezetére épül, és azt próbálja gazdagítani. Így érthető, ha a teljes jegyzetapparátusban egyetlen olyan jegyzet sem szerepel, amely a levelezőtársak (vagy azok hozzátartozóinak) visszaemlékezésére épülne. Az alábbiakban – ezzel a tendenciával dacolva – a könyv egyébként rendkívül értékes anyagát a levelezőpartnerek perspektívájából próbálom bemutatni.

Galsai Pongrác 1959 és 1980 között összesen huszonkét levelet írt Csorbának, a válaszlevelek viszont mind elvesztek. A levelezés csúcspontja a hetvenes évekre tehető; Galsai ekkor a Nők Lapjánál dolgozott, ahol Csorbának számos verse jelent meg. De ezen túlmenően is, Galsai sokat segített Csorbának a fővárosi ügyek intézésében: kiadókkal tárgyalt, honoráriumokról alkudozott stb. Megfordítva viszont biztosak lehetünk benne, hogy Csorba élénk figyelemmel kísérte a nála tizenegy évvel fiatalabb “kolléga” írói tevékenységét. A levelek alapján az olvasónak az az érzése, hogy Galsai roppant vidám személyiség volt; ezek után különösen meglepő, hogy élete “főműve” (egy mindössze 135 oldalas, vékonyka könyvecske): kínzó szembenézés a halállal. (A könyv írásakor Galsai mindössze negyvennégy éves, és negyvenhét éves, mire megjelenik.) 1972 augusztusában a következőképpen számol be Csorbának a készülő könyvről: “Az [Egy hipochonder emlékiratait] írom, amit életem »főművének« szánok, minthogy egyebek közt az élet értelmét kívánom megfejteni benne. Szóval, várj még egy csöppet, ne nyugtalankodj, hamarosan mindenre fény derül.” (22. o.) Milyen kár, hogy nem ismerjük Csorba válaszát; egy lehetséges válasz rekonstruálásakor talán a Folyamat című, Galsainak ajánlott versből lenne érdemes kiindulni. A vers a következőképpen zárul: “el kell viselni hogy rugott eb / módján sunyin s rossz indulattal a nyelvről elősompolyogjon / az alattomos szó: öregség.” (Simeon tűnődése, Magvető Kiadó, 1983. 23. o.) Mindenesetre az egyértelműnek tűnik, hogy Galsai és Csorba között rendkívül oldott, sok-sok humorral átitatott, egyenrangú kapcsolat állt fenn. 1978-ban egy pécsi látogatás előtt Galsai a következő táviratot küldte a Csorba-családnak: “Csütörtökön öt óra után érkezünk, természetesen nálatok vacsorázunk […]. Nagyszabású, tájjellegű, élményszerű estebédre számítunk.” (34. o.) Ezt a vidámságot Galsai akkor is megőrizte, amikor súlyos egzisztenciális válságban volt. 1980 januárjában írja: “Magamról annyit, hogy november elején »világgá mentem«, csak karácsony este kullogtam haza, s azóta továbbra is itt élek farkasréti, félkomfortos jégbarlangomban.” (38. o.) Ez volt az utolsó előtti levél; az utolsó levelet a szerkesztő már a kötet anyagának összeállítása után találta meg. Ebben Galsai ajánlást kér Csorbától, amelyet valamilyen jelentkezési lapra kellett (volna) rágépelni. Utána következik egy érdekes zárójeles megjegyzés: “Ha Margitka [Csorba felesége] 6 példányban, széles margóval le is gépelné – nagyon hálás lennék.” (39. o.) Galsai valószínűleg maga is érezte, hogy a humor itt túlzottan nagy kérésbe csapott át: “Ne haragudj ezért az undok kérésért” – írja. (39. o.) Mindenesetre e levél után a kapcsolat megszakadt. A levelezés végkicsengése azt a hipotézist sugallja, hogy Galsai a súlyos egzisztenciális válságban elvetette a sulykot. A jegyzetelőnek bőven lett volna minek utánamennie. (Miközben ebben a részben számos olyan jegyzet van, amelyek nemcsak feleslegesek, de még sértőek is az olvasóra nézve: nem kellett volna sorozatosan elmagyarázni, hogy az ÉS-t tulajdonképpen Élet és irodalomnak hívják, hogy november 7-én volt a Nagy Októberi Szocialista Forradalom évfordulója stb.)

A kötetben szereplő “pécsi emigránsok” közül Kalász Márton volt a legszorgalmasabb levelező, az ötvenes évek vége és a nyolcvanas évek közepe között több mint negyven levelet írt. (Ez persze nem jelent többet évi egy-két levélnél, miközben néha egy-két-három év is kimarad.) Az előző részhez hasonlóan Csorba levelei ezúttal is teljes egészében hiányoznak. Kalász sokáig (1974 és 1985 között) az ország egyik meghatározó irodalmi lapjának (az Új Írás) egyik szerkesztője volt, ennek ellenére szinte egyáltalán nincs szó a lapban való publikálásról, és csak néha-néha kerülnek szóba a folyóiratban Csorbáról megjelenő kritikák. A levelezés legfeltűnőbb motívuma Kalász állandó egzisztenciális válsága: “Olyan emberi válságba kerültem megint, szeretnék belőle kilábalni, s ez minden erőmet igénybe veszi” (56. o.); “Néha azt hiszem, a teljes széthullás küszöbén vagyok” (76. o.); “Nagyon-nagyon köszönöm könyvedet – éppen gyötrelmes, kétkedő gondolatok közepette ért.” (79. o.) De sohasem tudjuk meg, hogy a válságnak mi az oka, ennek közlésére Kalász nem tartja alkalmasnak a levélformát: “Levélnek hosszú volna ez az ügy.” (56. o.) Kalász 1971 februárjában családostul Kelet-Berlinbe költözik, ahol az akkor megnyíló Magyar Kultúra Háza igazgatója lesz. Ez a munka számára teljesen új kihívást jelent; az alkotómunka nagy-nagy veszélybe került: “Így aztán az utóbbi időben azon, amit szerettem volna, alig dolgoztam. Írtam egy-két verset, néhány prózatöredék hever a fiókomban. De mikor lesz a töredékből használható egész, nem tudom. – Ilyen szemmel nézve félig-meddig mégis csapda volt ez a Berlin.” (62. o.) Vannak azonban olyan levélhelyek is, amelyekből nemcsak az derül ki, hogy nem jutott elég idő a versekre, hanem egy szabályos fogolyhelyzetet vázolnak föl: “Áprilisban már aligha mehetek haza. Az Írószövetség eddig mélyen hallgat, pedig próbáltam üzenni, sugalmazni több ember által is. […] Miért is hívnának engem haza Berlinből? Az ő hívásuk nélkül viszont innen nem mehetek.” (62–63. o.) (E berlini beszámolók hátteréről feltétlenül érdemes lett volna egy interjút készíteni.) Kalász és Csorba kapcsolatát egyértelműen a tanítvány és a mester viszonyaként értelmezhetjük. Erre utal az, amit Kalász az 1971-ben megjelent Időjáték című verseskötetről írt: “Vállalkozzam újra a közhelyre, és mondjam, nagyon-nagyon szép a könyved? Mert bizony az! Része annak a romlatlan ívnek, amit műveddel eddig fölrajzoltál a magyar költészet térképére.” (60. o.) A másik oldalon feltételezhetjük, hogy Csorba nemcsak értékelte és bírálta Kalász versesköteteit, hanem építeni is próbálta az állandóan válságban lévő tanítványát. (Egyértelműen ezt mutatja, az Időjáték című kötetben szereplő, a Hó alatt című, Kalásznak ajánlott prózavers, amelyről Kalász ezt írja: “őszintén szólva [és nyíltan-érzelmesen] az utóbbi időben semmi nem hatott meg ennyire, mint az üzeneted…” Uo.) Még a levelek alapján is könnyű észrevenni, hogy a kelet-berlini tartózkodás fordulópontot jelentett Kalász alkotói pályáján. Még kintről írja 1973 februárjában: “Mindnyájan nagyon szeretünk Baranyába, Somberekre járni. […] Szeretnék könyvet írni a falumról, erről az összevissza népről ott – Te is tudod mit értek alatta – hogy talán több derüljön ki végre, mint amit az odaérkezőknek az esetlegesen elékerülők elmondanak.” (63. o.) Számára ez lenne az igazi hazatérés: nem a Magyarországra, nem a Budapestre, nem a Pécsre, hanem a szülőfaluba való megérkezés. 1985 márciusában, egy általa kiadott magyarországi német népköltészet-antológia kapcsán ezt írja: “Nekem nagyon fontos, fontosabb szinte a saját verseimnél. Néha úgy érzem, öregedve lassan visszanémetesedem. Remélem, magyarul nem felejtek el majd vénségemre.” (83. o.) Egy évvel később megjelent Kalász valószínűleg legjelentősebb könyve, a Téli bárány. Ebben olvashatjuk a következő (Kalász helyzetére is vonatkoztatható) párbeszédet: “Akik a németségből kiválnak, úgy értem, tanulnak – folytatta Uray –, szellemi emberek lesznek, s rögtön beolvadnak a magyarságba. Nem tagadják meg származásukat, de muszáj beolvadniuk. Aztán Weissből Véry lesz, belőlem Urbauerból Uray. Egyszer csak észre sem vesszük, mégiscsak megtagadtuk őket.” (Magvető Könyvkiadó, 1986. 83. o.) Csorba 1985 januárjában még elmondja köszöntőjét Kalász ötvenedik születésnapja alkalmából, a Fészek Klubban, A hazavágyódás és a töprengés költője címmel. De aligha kell nagy bátorság azon sejtés megfogalmazásához, hogy Csorba ezt a “visszanémetesedést” már nem tudta követni, a kapcsolat hamarosan megszakadt. (Az ebben a részben szereplő jegyzetek gyakran átcsúsznak a szerkesztő élettörténetének bemutatásába: “Csorba Győző Noémi nevű középső lánya, a három közül elsőként ment férjhez 1972-ben jelen sorok írójához, s mivel az új házasoknak lakása nem volt, Csorba házának fél-szuterén részében rendezkedtek be, ami a zárkózott és nyugalmat szerető költőnek annak ellenére nehézségeket okozott, hogy a fiatalok igyekeztek »láthatatlanná« válni.” [64. o.] Alig két oldallal később olvashatjuk a folytatást: “1974 nyarán elköltözhetett Csorba házából Noémi lánya és veje, így a költő megint visszazökkenhetett normális életvitelébe […].”)

A kötetben szereplő levelezőtársak közül Lázár Ervin nemcsak a legfiatalabb volt, hanem ő alkotta a legjelentősebb életművet is. A levelezés súlypontja most a nyolcvanas évekre tevődik át, és nagy szerencsénkre néhány Csorba-levél is a rendelkezésünkre áll. Hosszú budapesti tartózkodása alatt Lázár különböző újságoknál és folyóiratoknál dolgozott; rendre kért verseket Csorbától, és mindig megpróbált számára kiemelt honoráriumot elérni. A levelezés mégis döntően a két fél megjelent művei körül mozog. 1966-ban látott napvilágot Lázár Ervin Csonkacsütörtök című elbeszéléskötete, melynek kapcsán Csorba így ír: “Köteted jó kötet, legfeljebb sikerületlen részek vannak benne, gyönge írás egy sincs. Tematikád, hangod változatos, és ez nem a bizonytalanság, hanem a fejlődés és a kísérletezés változatossága.” (87. o.) A könyvben szereplő elbeszélések közül Csorba a Ha okos vagy, mint a kígyó címűt emeli ki. “Ebben minden benne van, amit tudsz, illetve azon a fokon tudtál: kitűnő rafinált szerkesztés, jó atmoszféra, problémalátás, lélektan stb.” (Uo.) (Csorba ítélete ezúttal telitalálat. Még a mai olvasó is remekművet láthat a novellában: elsősorban a személyiségmag fragmentáltsága, az idősíkok montázsszerű használata és a szocializmus művészetideológiájának bírálata miatt.) A másik oldalon Lázár általában csak köszönetet mond a megkapott könyvekért, és megelégszik valamilyen rövid és formális dicsérettel. A levelek állandó témája e köszönetek késése és elmaradása: “Ennek ellenére nem hallgathatom el fejcsóválásomat, hogy szép kötetem megküldésére még a füled botját sem mozgattad.” (104. o.) E szemrehányásokra Lázár általában némi öniróniával válaszolt: “Ezer bocsánat! Már megint nem köszöntem meg a kötetedet. Galád módon azt gondoltam, úgyis találkozunk Pécsett és majd ott.” (104–105. o.) Egyetlen kivétel van, ami azonban az egész kötetben egyedülálló: az 1972-ben megjelent Időjáték című kötet kapcsán Lázár a következőket írta: “Én különben azt tartom, hogy a szomorúság a legfontosabb a világon. Minden benne van, ami lényeges. De azért néha lehetne jobb kedved. Lehetnél kicsit vidámabban szomorú. Annyi mindent közhírré tettek már a világon! De ezt úgyis te tudod legjobban.” (93–94. o.) Ez a megjegyzés már tartalmazza egy lehetséges és átfogó Csorba-kritika alapjait, ami persze sohasem készült el. (Az a kérdés is felvethető természetesen, hogy Lázár megjegyzése találó-e éppen az Időjáték című kötet kapcsán. Ebben található ugyanis a Kalásznak ajánlott – már korábban említett – Hó alatt című vers is.) Egy 1985-ös levéltől kezdődően a levelezés állandóan visszatérő motívuma a gránátalmafa. Lázár otthon tejfölös pohárban növesztette a fát, majd valamikor át is adta Csorbának. 1988-ban Lázár még mindig erre utal vissza: “Gondolom, azért írsz ilyen nagyszerű verseket, mert egy gránátalmafa vet rád árnyékot […] és állítólag a gránátalmafa árnyékában írni biztos sikert jelent!” (114. o.) 1990-ben Csorba egy már tényleg nagyon rövid levél végén ezt írja: “Örülök, hogy te jól vagy. Én, szolidárisan a gránátalmafával, »száradok, öregszem«, de többé nem remélhetem, hogy megújulok.” (116. o.) Lehet, hogy az örökös “szomorkodás” miatt Lázár nem érezte meg, hogy ezúttal valóban nagy baj van? A nagybeteg költőtől további verseket kért, méghozzá enyhén zsörtölődő stílusban: “Ha netalán azt akarod mondani, hogy nem írsz, figyelmeztetlek, egyszer azt találtad mondani, hogy majd megírod a feleséged verseit […]. Hol vannak?” (119. o.) (A jegyzetek ezen a helyen is problematikusak. Először is ebben a részben található Csorba teljes leszármazási családfája: lányok, unokák és dédunokák. Mondanom sem kell, hogy itt messze átlépjük azt a relevancia-horizontot, amelyet a költő életműve kijelöl. Másodszor olvashatunk egy “szép” idézetet Pécs korabeli közismert fűzfapoétájától: “Aztán nem elfelejteni!” [110. o.] De ki volt ez a fűzfapoéta? Volt-e esetleg valamilyen becsületes neve? Harmadszor, még a Kalász-levelezés egyik jegyzetéből megtudtuk, hogy Csorbát 1985 őszén műtötték a Pécsi Orvostudományi Egyetem Ideggyógyászati Klinikáján [86. o.], de most egy 1986. május 12-i levélhez kapcsolódik a megjegyzés: “Csorbát ekkor műtötték […].” [113. o.] Vajon ugyanarról a műtétről van szó, vagy egy későbbi műtétre is sor került?)

A könyv kétségtelenül legérdekesebb (de inkább “tragikus” és “elszomorító”) része Csorba Győző és Szántó Tibor levelezése. Az első levél még 1955-ből származik, amikor Szántó a Dunántúl című folyóirat felelős szerkesztője, Csorba pedig a lap szerkesztőbizottságának tagja volt. Ebben a levélben Csorba a Triciklin című elbeszéléskötetről mondja el a véleményét. “Úgy látom, erősen szívedre vetted az új követelményeket, s mindent megtettél érdekükben, ami Tőled tellett.” (12. o., kiemelés tőlem – W. J.) Jól érezhető, hogy a megfogalmazás mögött már egy hosszú történet húzódik meg. A város oldalában című beszélgetéskötetben Csorba a következőket mondja a kapcsolatuk kezdetéről: “Írói múltja nem volt. Mi azt hittük, amikor a párt ilyen fiatal korában odatette őt hozzánk, hogy ez azért történt, hogy köztünk puhatolózzon. Ezért mindenki kicsit tartózkodott tőle, pedig csak megbízható párttag volt, és kiemelt káder.” (Jelenkor Kiadó, 1991. 160. o.) De Szántó – aki a lap indulásakor mindössze huszonnégy éves – íróként és szerkesztőként egyaránt szinte teljesen egyedülálló fejlődésre volt képes. 1963-ból visszatekintve a következőképpen ír a Dunántúl legelső korszakáról: “A Dunántúlnak a megindulása után, egy ideig nem volt kontúros arculata, nem volt a kor igazi színvonalán álló gondolkozása, ítélete. Egy ideig hajlott arra, hogy kincstári betűmintakönyv legyen. Később bosszankodva, szégyenkezve gondoltunk arra az aránylag rövid időszakra.” (Szántó Tibor és a Dunántúl, Pannónia Könyvek, 1988. 43. o.) A Csorba által emlegetett “új követelmények” azonban inkább az írói munkásságra vonatkoznak. Ha ebben a tekintetben szeretnénk megfejteni, hogy mire gondolhatott Csorba, akkor talán a Dunántúl legelső számában megjelent Vájárok lesznek című egyfelvonásos drámát kellene összehasonlítanunk a Triciklin címadó elbeszélésével. A nagy változás abban áll, hogy Szántó feladja a sematikus-szocialista tematikát, a munkásmozgalom mindent átfogó kontextusát és az “elvtársazást”. (A mai olvasó azonban ettől még nem fogja jónak vagy akár elfogadhatónak tartani a Triciklin című elbeszélést, és érezhetően Csorba – annak ellenére, hogy sokat dolgozott rajta – maga sem szívesen nyilvánítaná remekműnek.) Szántót 1957 márciusában letartóztatták, az 1956-os “szerepe” miatt. Meghurcolták, hét hónapot vizsgálati fogságban töltött, mire végre kiderült, hogy semmiféle “szerepet” sem játszott; 1957 novemberében végleg és teljesen felmentették. Ez a meghurcoltatás derékba törte az életét: a házassága tönkrement, a szembetegsége súlyosbodott, Budapestre költözött, és teljes visszavonultságban élt 1970-ben bekövetkezett, korai haláláig. De ez az esemény Pécs egész irodalmi életében is fordulópont volt: 1957 elején még megjelent a Dunántúl dupla száma, utána viszont a folyóiratot beszüntették. Rendkívül méltatlannak találom, hogy erre a meghurcoltatásra – egy olyan kötetben, amely az 1956-os forradalom ötvenedik évfordulójának évében jelenik meg – csak egyetlen, leragasztott lábjegyzet utal. A jegyzet a következő megjegyzéshez kötődik: “Amikor a börtön után először mentem Pécsre, azzal az érthető nekiszánással, hogy a hatóság, amely rajtam vesztett [...], esetleg újra rám rakja láncát, lásd Csikor [...].” (177. o.) A névmutatóban pedig ezt olvashatjuk: “Csikor Kálmán (pécsi rendőrtiszt)”. (245. o.) A gyanútlan olvasó a közlés ilyen körülményeit esetleg összefüggésbe hozhatja azzal a ténnyel, amelyre Galsai már 1980-ban a következő sorokkal utalt: “Csak utóbb a válság óráiban derült ki, hogy a gyöngéden kezelt dilettánsok között fölesküdt ellenségei is akadtak. Egy zugíró például, aki rövid nyomozói karrierjét arra használta föl, hogy a novelláiról kapott nevelői célzatú bírálatokat megtorolja.” (Galsai: “Szántó Tibor novellái elé”, in: Szántó Tibor: A sötétülő ház, Szépirodalmi, 1980. 21. o.) Ez a következtetés azonban fatális tévedés lenne, ugyanis Csikor ’56-os szerepvállalását és meghurcoltatását emléktábla hirdeti a pécsi Alkotmány utcában. Mindenesetre Csorba Pécsett marad, Szántó pedig Budapestre költözik, és egy ideig a második feleségének szüleinél lakik, a Rottenbiller utcában. De már 1957 végétől a kultúrpolitika Csorbát is megpróbálja Budapestre csábítani, mégpedig a Magvető Kiadóhoz. A levelezés folytatódik: nagyrészt Csorba tervezett Budapestre költözésének szervezési munkálatairól van szó. Miután Csorba fővárosba települése meghiúsult, és már kb. nyolc év eltelt a meghurcoltatás óta, Szántó egyszer csak hangot ad a sérelmeinek: úgy érzi, hogy Csorba nem állt mellé azokban a nehéz hónapokban: lelkileg túl könnyen belenyugodott a barátjának meghurcolásába, és a bírósági tárgyaláson sem tanúsított elég szenvedélyt. A jegyzetek most érik el a mélypontjukat: Pintér úgy érzi, meg kell védenie Csorbát a vádakkal szemben. Felsorolja Csorba Szántónak ajánlott verseit, közli és kommentálja Csorba kihallgatásának jegyzőkönyvét; végül mindenben Csorbának ad igazat, és az egész konfliktust Szántó túlzott érzékenységére vezeti vissza. (Az olvasó perspektívája itt alapvetően eltér a családtagétól: még csak nem is kiegyenlített képet szeretne, hanem magára a konfliktusra kíváncsi. Az apologetikus törekvések ezért teljesen célt tévesztenek.) A levelező feleknek ezután a barátságot teljesen új bázisra kellett helyezniük. Mivel hiányzik jó néhány Csorba-levél, nem tudjuk meg, hogy a kapcsolat hogyan normalizálódott. Az biztos, hogy az irodalomhoz és a szocialista rendszerhez való viszony konstellációja alapvetően megváltozott: korábban egy pártkáder állt szemben egy igazi íróval, most viszont a rendszer által meghurcolt és a társadalom perifériájára sodródott egykori szerkesztő áll szemben a József Attila-díjjal elismert, állással rendelkező költővel. A kibékülést követően (1968-ban) a hangnem roppant szívélyessé válik; Csorba most így ír Szántó a Bálnákról is beszéltünk című, új regényéről: “Regényedet [...] ismét elolvastam [...]. Változatlanul, sőt jobban tetszik, mint az első alkalommal. Kitűnő, egészen eredeti, egyéni szemléletű, törvényrendszerű könyv. Minden hivalkodó leleplezés-igény nélkül remekül megfogtad benne a mai ember talán legtragikusabb traumáját [...].” (191. o.) (Közben persze Csorbának tudnia kellett, hogy ez az esztétikai ítélet nélkülözi a tőle megszokott szigort és tárgyilagosságot.) Alig egy hónappal később Szántó is nagy-nagy elismeréssel ír Csorba Lélek és ősz című kötetéről: “Az biztos, hogy még beljebb hatoltál valami nehéz közegbe, még beljebb, mint eddig. A teljesítményedből igazán mitsem von le az, hogy ma – öregebben, megpróbáltabban – jobban tudom értékelni, mint akkor, amikor jobbadán csak tetszett.” (195. o.)

A szerkesztői utószóban azt olvashatjuk, hogy a “a levelezéskötet afféle bedekker és anziksz a korról”; ezzel szemben inkább az a benyomásunk, hogy nagyon keveset tudunk meg a korról. A levelezésben ugyanis alapvetően három témakör kerül terítékre: az egzisztenciális válságok, egymás műveinek esztétikai megítélése (Csorba) vagy egyszerű és sokszor formális dicsérete (levelezőtársak), és végül egymás segítése a hétköznapi életben. Azt gondolhatnánk, hogy a társadalmi és politikai kérdések kirekesztésében nagyrészt Csorba álláspontjának érvényesülését láthatjuk. Az Időjáték című kötet egyik versében olvashatjuk: “A politika a konyhában, / az a politika. / A politika a szobában, / az ágyban, asztalnál, a munkapadnál / s a szív rejtekhelyein, / az a politika.” (Válogatott versek [1945-1975], Magvető és Szépirodalmi Könyvkiadó, 1979. 219. o.) Ha azonban alaposan a levelezés mélyére nézünk, akkor észrevehetjük, hogy a háttérben ott áll egy nagyon súlyos társadalmi probléma: a levelekből nagyon sokat megtudhatunk arról, hogy az ötvenes évek végétől nagyjából a nyolcvanas évek közepéig milyen viszony állt fenn Pécs és Budapest, és általában a vidék és a főváros között. A levelezések alapvető szereposztása ugyanis az, hogy a fiatal “tanítványok” Budapestre kerülnek, különböző szerkesztőségekben és kiadókban dolgoznak; a “mester”, az atyai jó barát viszont Pécsett marad. A képet csak némileg árnyalja, hogy egy időben maga Csorba is Budapestre szeretett volna kerülni. Elsősorban a Szántónak írt levelekből jól látható, hogy Csorba egyszerűen unalmasnak tartotta a pécsi életet; számtalanszor leírja, hogy “Pécsen semmi érdekes újság nincs”. (149., 151., 188. o.) A Budapestre került (ott lakó vagy ott dolgozó) fiatalok viszont általában semmit sem írnak a fővároshoz fűződő viszonyukról; ugyanakkor tudjuk, hogy végig szoros kapcsolatban maradtak egymással. Nemcsak segítették egymást a szerkesztői munkájukban, de nagyon szívesen támaszkodtak is a Pécsett maradt “mester” művészi kvalitásaira. A Pécshez fűződő viszonyukat egyfajta nosztalgikus beállítottság jellemzi: állandóan a tervezett látogatásaikról írnak, és sajnálkoznak, ha ezek meghiúsulnak. A nagy kivétel természetesen Szántó: ő nem volt abban a helyzetben, hogy Csorbának Budapesten segíteni tudott volna, és Pécset pedig (azután, ami 1957-ben történt vele) teljesen megutálta. 1958 májusában – amikor ő már Budapesten élt, Csorba tervezett Budapestre költözése pedig már meghiúsult – a következőt írja: “Azért én mégis remélem, lakunk mi még egy városkapun belül és az nem Pécs lesz, mert oda én élni soha nem megyek.” (157. o., kiemelés tőlem.)

A Pécs és Budapest viszonyára vonatkozó kérdés a vidéki városban a helyi irodalom és az ahhoz szükséges intézményrendszer megteremtésének lehetőségeként merült fel. 1958 októberében újra elindult egy pécsi irodalmi folyóirat: az egykori Dunántúlt a Jelenkor váltotta fel. A város vezetői újra Szántó Tibor kezébe akarták adni a lap szerkesztését. Erről Csorba Győző a következőket mesélte: “Volt itt egy párttitkár […], utcát is neveztek el róla, Egri Gyula. Amikor Szántó Tibor kiszabadult a börtönből, Egri felkérte őt, hogy szerkessze a lapot, ami akkor már a Jelenkor lett volna. Szántó Tibor azt mondta, hogy ahonnan őt rabszállító kocsin vitték el […], ő ott nem fog még egyszer szerkeszteni.” (A város oldalában, i. k., 169. o.) Szántó persze csapdahelyzetbe került: a kegyet a saját meghurcolóitól kellett volna elfogadnia. A lap felelős szerkesztője újra egy pártkáder: Mészáros Ferenc lett. Az első lapszám beköszöntője sok mindent elárul az induló lap profiljáról: “Bevezetőül minden folyóirat szerkesztői kifejtik az első számban, hogy milyen irányvonalat kíván követni […]. Ezeket a Jelenkor szerkesztőbizottságának nem kell kifejtenie, hiszen az első szám megszerkesztése előtt megjelentek a Magyar Szocialista Munkáspárt művelődési politikájának irányelvei.” (Jelenkor, 1958. október, 1. o.) Nyilván az ijedtség hatására is, egyszerre van szó párthűségről és apolitikusságról. A szám nyitóverse a Dunántúl gyakorlatától eltérően nem egy politikai költemény, hanem Pákolitz István verse “Pannónia nagy fiáról”, Janus Pannoniusról: “Száz húron zengett versed friss varázsa: / Az embernek az emberről daloltál.” (i. m., 3. o.) A Jelenkor nemcsak apolitikus folyóirat kíván tehát lenni, hanem elsősorban a helyi tradíciókra kíván támaszkodni. (Nagy valószínűséggel ez a végső forrása a levelezésben uralkodó apolitikus beállítottságnak is.) A lap így feszültségteli viszonyba került a Budapestre került “pécsi emigránsokkal”: szüksége volt rájuk, de mégsem akarta őket túlzottan közel engedni magához. Ezt a feszültséget a legszebben Kalász Márton levelei tanúsítják. 1962 tavaszán írja: “Nagyon tetszett a lapotok. Azt hiszem, hamarosan egyik-másik pesti szerkesztő irigyetek lesz, s elmehet Hozzátok egy kis átképzésre.” (46. o.) 1970 szeptemberében viszont egy levél utóiratában a következőket írja: “Nem haragszom én a Jelenkorra, de egyszer már meg kellett mondani, ami a begyemben volt.” (55. o.) (Csak az a baj, hogy a szóban forgó levélből nem derül ki, hogy pontosan miről is van szó.) A Pécsett élő “mester” viszont úgy érezte, hogy az irodalmi élet intézményeinek megteremtésével a város élhetővé vált; 1975-ben meg is írja a maga lokálpatrióta hitvallását: Nekem A VÁROS mindörökre címmel. (Vallomások, interjúk, nyilatkozatok, Pannónia Könyvek, 2001. 11–14. o.) Még pontosan tíz évet kellett várnia, mire megkapta az első “vidéki” Kossuth-díjat. Ez a magyar kulturális élet nagyszabású decentralizációjának kiindulópontja (lehetett volna).

(Irodalmunk forrásai. Sorozatszerkesztő: Szirtes Gábor. Sajtó alá rendezte és az utószót írta: Pintér László. Pro Pannonia Kiadó, Pécs, 2006, 284 oldal, 2500 Ft)