Kozmosz a hálóban

A fotelok olyan magasra nőttek,

Hogy támlájukra ült a mennyezet.

Én ringatom csak magam az ölükben,

És néha magammal fogok kezet.

Nem búsulok a kelleténél jobban,

Hogy mikor sírom el magam, titok.

A fejem fölött csillagok keringnek,

A kávémban spirálgalaxisok.

Mért sírnék, hisz a nap lemegy és fölkel,

És éjjel fekete minden tehén,

Hát hinnem kell, hogy jó kezekben voltam,

Míg itt híztam az istenek tején.

Most megtanulom befogni a számat,

Belül rohadjon átok és szitok,

Most van kiért hanyatt dőlnöm az ágyban,

A lábam közt spirálgalaxisok.

A fotelok tán kerubokká váltak,

Mert mindkettőnek két pár szárnya van,

Ha sokáig ringatnak az ölükben,

Előbb-utóbb megkedvelem magam.

KMK

egy éve a jobb oldalamon fekszem.

Ezékiel, csak prófétaság nélkül.

munkám nincsen, a seggemet meresztem,

ütheti bárki, míg bele nem kékül,

bár nincs bűnöm, de nincsen érdemem sem.

az erkélyen perverz galambok búgnak,

nem mozdulok, hogy mindet elkergessem,

elfordulok, hadd dugjanak maguknak.

s nézem az órát, a perc lassan múlik,

hogy itt hagyjam megszaggatott gerincem,

ketyeg az óra, kinn valami hullik,

taknyát-nyálát folyatja ránk az isten.

(ma is megint az ágyban maradtam.

sötétedik. azt hiszem, tavasz van.)