kopott

félszázada az utcasarkon rángattam anyámat – a doktor bácsi

sárga táskája milyen új még most is látom ahogy maga elé néz

fáradt tekintettel és konokul – fiam a kopott táskáktól tanulj

no aztán ezt ki értette belecsavarodott a gyerek a megfejtetlen

rejtélyekbe s talán cukorkára vágyott vagy csak némi szeretetre

mely a markoló tenyér titkos csatornáin átszivárgott felesleges

szavak nélkül s mihelyt elkanyarodtunk némán a lehasznált tértől

a látvány évtizedekig lepergett a hiányos emlékezet követhetetlen

odúján bolyongott valami érzéketlen metafizikai űrben lehet már

odaát vagy csak a szemerkélő élmények nem emelték soha képbe

a múló idő lett e szerény bölcsesség menedéke némileg fakultan

rezignált biológiai ingerekkel lemeszelve s ha olykor fel is támadt

hősünk emlékező kedve a szélesebb ám közönybe dermedt utakon

egyre elkanyarodott míg csak rá nem verte naponta a monoton

taktust a lomha alkony s már tünedezett is föl hívón a túlsó parton

a kor megannyi rikoltó műanyagja ügyes kis masinák a bamba

provinciákból fölszakadt népnek kik belepirulva a térdig sárba

a leporosodott úttalan lapályba a leleplezéstől féltek az ódivatú

cipőktől a mosott kockás ingektől s mindentől amire nincsen

fölvakarva öles betűkkel a szédítő márka mivel a gondosan módolt

patinákhoz nem ért még föl sem a fej sem az elhasznált pénztárca

a korszerű helyzet pedig színes kokottként riszálta magát míg csak

az ember egy fáradt deszkakerítés tövénél meg nem állt követve

az időbe süppedt szálkás vonalakat melyek futása egy rozsdásodó

pántnál elakadt s rávezette egy mívesen öntött kilincsre a tétova

kezet súlyos érintésétől már tört is visszafelé a csöndes emlékezet

rávetítve szétmállott égi vitorlákra a valahol eltékozolt ifjúságot