Ritkán produkál ilyen természetű és ilyen hatalmas ambíciójú könyvet a magyar irodalomtudomány. Ferencz Győző munkája a legapróbb részletekig hitelesen kíván bemutatni egy életutat és egy azzal – a kötet koncepciója szerint – mélységesen összefüggő életművet. Jól érezhető azonban, hogy az életrajzi érdeklődés korántsem vezethető le maradéktalanul a könyv koncepciójából, hogy gyakran a szó legnemesebb értelmében véve öncélú. Bizonyos események rekonstrukciója azért meghatározóan fontos a szerző számára, mert ez a monográfus szakmai kötelezettsége tárgyával szemben, ennek az alázatnak a végső mozgatója pedig jól láthatóan a szenvedély – Ferencz Győző empátiája és az azonosulás egészen meglepő mértékét mutató szenvedélye, ami óhatatlanul vezet néha aránytévesztéshez. Az aránytévesztés egyik útja a túlinterpretálás, a mélységes hit, hogy a monográfia hősének minden egyes szépirodalmi vagy hétköznapi megnyilvánulása, minden nyilvános és nem nyilvános gesztusa páratlan jelentőséggel bír. A másik útja az aránytévesztésnek talán még veszélyesebb: a teljes azonosulásnak az a parancsa, hogy lehetőleg azt a monográfiát írjuk meg, amelyet a szerző maga írt volna önmagáról, hogy soha ne szálljunk gépen fölébe a kritikai perspektíva magasába. Ferencz Győző tehát egy megvalósíthatatlan feladatra vállalkozott, és majdnem meggyőzött engem arról, hogy ez a feladat megvalósítható és megvalósítása hasznos célkitűzés. Majdnem meggyőzött, de végül mégsem. A feladat ugyanis, hogy azt a monográfiát írjuk meg, amelyet maga a szerző írt volna önmagáról, nem lehetséges és nem is szükséges. Az, hogy Ferencz Győzőnek majdnem sikerül, és a könyv a maga nemében komoly kihívássá képes válni a huszadik századdal foglalkozó magyar irodalomtörténet-írás számára egy anglista tollából, ez jelzi: kiváló, sőt rendkívüli könyvet írt. Az, hogy épp azt kísérelte meg, amit megkísérelt, jelzi: nagyon problematikus könyvet írt. Nagy erényei és súlyos hibái ugyanarról a tőről fakadnak.

A monográfia koncepciója szerint a költészet Radnótinál egy trauma feldolgozásának útja; a jól felismerhető költői személyiségnek, a versek beszélőjének a megalkotása egyúttal az élettörténet megformálása is, a narratív identitás folytonos újraírása – mindannyiunk mindennapi életgyakorlata – válik itt életművé. Egy sérült én-tudat helyreállításáról van szó, ennyiben még különlegesebb a költő “önéletíró” narratív gyakorlata. Bizonyára mindannyian emlékszünk az Ikrek hava híres soraira, amikor az elbeszélt én értesül édesanyja halálának körülményeiről, hogy az ikerszülésbe halt bele. A kisfiú ezt úgy értelmezi, hogy ő gyilkolta meg, és azt mondja, édesapja helyében falhoz vágta volna azt a kis szörnyeteget, az újszülött gyilkost, saját magát. Az is bizonytalan, melyik iker ő igazából, a halott vagy az élő, kinek az életét éli? Ezen a traumán munkálkodik, és ez a kettős halálélmény teszi lehetővé számára, hogy átlássa és megértse a halálveszélyt, hogy verssé és sorssá formálja azt, amit el kell szenvednie. Ferencz Győző rögtön hozzáteszi, ez nem azt jelenti, hogy Radnóti a halált választotta volna, csak szembenézett vele, tudomásul vette. Ezzel magyarázható, hogy Ferencz Győző elsősorban – mint írja is – nem vers-, hanem kötetelemzéseket végez és az életmű elemzését, hiszen a verseket voltaképpen az életút-narratíva megalkotásának tekinti, az egyes köteteket pedig az életút állomásainak, nemritkán fordulópontjainak.

Radnóti maga szintén végez hasonló (bár a Ferencz Győzőéhez sem terjedelmében, sem ambíciójában nem mérhető, színvonalát tekintve azonban mégsem jelentéktelen) kísérletet Kaffka Margitról írott bölcsészdoktori értekezésében. A fiatal Lukács egyik nagy műve, a Lélek és a formák kategóriáit igen szabadon kezelve (Lukáccsal, mint a monográfiából kiderül, szegedi professzora, Sík Sándor ismerteti meg a költőt) arról beszél, hogy a formakérdések mindig világnézeti kérdések is és viszont, így Kaffka világnézetének (valamint magánéletének stb.), tehát a “léleknek” a változásai újabb és újabb formavilágot találnak maguknak. Ebből a formatörténeti-élettörténeti szempontból, ezek egységéből kiindulva vázolja fel a különben kevés teoretikus hajlamot mutató költő egy meglepően izgalmas dolgozatban Kaffka pályaképét. Kaffka tehát szintén olyan szerző, akinek legfontosabb törekvése az “önkifejezés” volt Radnóti szerint. Az élettörténeti narratíva és az életmű elválaszthatatlanságát állító koncepció, az a gondolat, hogy Radnóti életműve voltaképpen egyfajta autobiográfia, amit a biográfusnak csak ki kell bontania az életműből és az azt környező dokumentumokból, tehát az a hit, hogy voltaképpen ő, a szerző fogja a biográfus-monográfus ceruzáját, nos, ez a hit maga is Radnóti irodalomtörténészi “módszerének” átvétele-megvalósítása, természetesen összehasonlíthatatlanul nagyobb tudományos apparátussal, felkészültséggel és eredménnyel.

Radnótit a szerző az amerikai irodalom egyik vonulatával, a “vallomásos költészettel” rokonítja, amin természetesen nem egyszerűen alanyi költészetet ért, hanem az élettörténet szépirodalmi igényű meg- és újraalkotását. Az amerikaiak rokonsága Radnótival azonban, mint talán már látszik is, nem annyira immanens-poétikai értelemben értendő, sokkal inkább lélektani természetű lehet. “A háború utáni amerikai vallomásos iskola sok rokon vonást mutat a harmincas-negyvenes évekbeli magyar líra némely törekvéseivel, elsősorban József Attila, Szabó Lőrinc és Radnóti Miklós költészetével” (10) – írja Ferencz Győző az előszóban. Később azonban nem mutatja meg a kapcsolódási pontokat, John Berryman még kétszer említtetik (egyszer egy felsorolás részeként), Randal Jarrell egyáltalán nem, Robert Lowell ugyanazon a két helyen, ahol Berryman, Sylvia Plath és Anne Sexton neve egyszer fordul még elő a már említett felsorolásban (Anne Sexton esetében az első említést nem jegyzi a névmutató). Az analógia megmarad ötletnek, nem dolgozza ki a szerző, noha igen alapos filológussal állunk szemben.

Ferencz Győző a kötetben újra és újra visszatér a zsidó identitás kérdésére: ez a legfontosabb kérdések egyike, amivel Radnóti annak ellenére kénytelen egész életében küzdeni, hogy soha nem tekinti másnak zsidóságát, mint származási esetlegességnek, amely semmilyen értelemben nem része identitásának. A kérdés akár egyszerű is lehetne, le is zárulhatna itt, de annak a nacionalizmusnak a sajátosságai, amire Radnóti mintegy becseréli annak a kulturális tradíciónak jelentésvesztett törmelékeit, amely örökségül maradt rá, igen problémássá és érdekessé teszik ezt a témát. Ferencz Győző makacsul a felvilágosult humanizmus gondolkodási keretein belül szeretné megtárgyalni ezt a problémát, azonban kizárólag evidenciákat képes felsorakoztatni, és így, noha legtöbb kijelentésével egyetlen tisztességes ember sem szállna vitába, éppen a probléma probléma-jellegét nem képes felmutatni. Ferencz Győző tézise szerint az identitás megválasztása szabad, ezt sem jogalkotás, sem fizikai erőszak, sem más külső kényszer nem befolyásolhatja; Radnóti választása, hogy nem kívánja származását identitása részéve tenni, legitim. Elsősorban úgyis mindannyian emberek vagyunk, és a nemzeti, vallási partikularitás nem szabdalhatja szét ezt az eredendő egységet és összetartozást. A szerző úgy gondolja, akinek a számára vallási, nemzeti hovatartozás mégis jelentésessé válik, az kirekesztő, mindennek jelentőséget tulajdonítani diszkrimináció.

Radnóti első verseskötetét (a Pogány köszöntőt) elemezve azt írja Ferencz Győző, hogy itt a pogányság valamiféle jézusian szelíd természetvallás, a természeti idill és béke kultusza, semmi köze a pogányságnak a kirekesztettséghez, vagyis a zsidó tapasztalathoz, a kötet “pogánysága” nem a zsidóságot teszi témává: “A pogány tehát nem a nemzetből kirekesztett zsidó szinonimája. Radnóti világosan érezte, hogy a keresztény–zsidó, magyar–zsidó ellentét veszélyes, értelmetlen és megosztó. Úgy lázadt, úgy vállalta kívülállását, hogy nem ezekben a kategóriákban gondolkodott. Radnóti számára az oszthatatlan emberi lényeg nem tagolható ilyen-olyan érdekek mentén.” (145) A zsidó mivolt szóba hozása versben már eleve a keresztény–zsidó ellentétet erősítette volna, állítja a szöveg, még akkor is, ha épp a kirekesztettséget panaszolta volna el. (Szóvá tehető, hogy a kötet megjelenésekor, 1930-ban, a Bethlen-konszolidáció utolsó éveiben nem is volt elviselhetetlen a politikai helyzet a zsidóság számára, nem is indokolta volna a helyzet a teljes kirekesztettség érzését, s nyilván a maradéktalan komfortérzetet sem.) A zsidóság mint bármilyen értelemben jelentéses kategória tételezése eleve kirekesztés és ellentétek szítása az egységes emberi nemben. Ez a gondolatmenet a magyarsággal kapcsolatban nemigen merül fel, ennek a partikularitásnak nem szükséges feloldódnia az egyedül elfogadható egyetemesben, annyira nem, hogy az idézet folytatásában ezt olvassuk: “Ez a felfogás vezetett 1943-44 fordulóján a Nem tudhatom című vershez.” A magyarság tehát egész egyszerűen azonossá válik az egyetemes emberivel, a monográfia mondatait már nem Ferencz Győző, hanem Radnóti Miklós írja. A tézis maga sem védhető, minket, embereket számtalan dolog összeköt, mindannyian Isten képmására teremtettünk, ezért bántani, megalázni, meggyilkolni bármelyikőnket Isten és az ő teremtett világa elleni támadás. Tehát emberek csoportjai között nem, nemzetiség, bőrszín alapján nem állítható fel hierarchia. Az azonban, hogy ezek a különbségek nem hierarchizálhatóak, nem jelenti azt, hogy nem is léteznek vagy nem is fontosak. Ki tagadná, az, hogy az emberiség egyik fele lányokból, míg a másik fiúkból áll, ne hatna ki nagy mértékben mindennapjainkra, hogy ez a különbség ne foglalna el minket gyakran, nagy mértékben?

A szegedi egyetemi zsidóverések kapcsán írja Ferencz Győző, hogy Radnóti “lelki viszonyulását a jelenséghez bonyolulttá tette, hogy úgy szenvedte el hátrányait, hogy nem volt zsidó identitástudata. A szolidaritás és a sorsvállalás kérdése az évek előrehaladtával egyre élesebben vetődött fel.” (199) Az, hogy valakit zsidóként üldöznek, noha maga nem érzi magát zsidónak, nem bonyolult helyzet, hanem egyszerűen különösen nagy pech. Ez a második mondatból ki is derül, az üldöztetés nem teszi szükségképpen kérdésessé, jól választottam-e, hanem pusztán szolidaritást követel meg tőlem. A szolidaritás azonban nem írja elő számomra, hogy identitásomba beépüljön a zsidóság. A “sorsvállalás” kötelességét egyszerűen nem értem. Miért kéne “vállalnom” azt, hogy üldözzenek és meggyilkoljanak ártatlanul, miért volna ez a szolidaritáshoz hasonló erkölcsi követelmény? Amennyiben származásom nem része identitásomnak, akkor elmenekültem “sorsom” elől, amit a Párkák születésemkor kijelöltek számomra?

A Radnóti Kaffka Margitról írott disszertációját tárgyaló fejezetben Rónay György kritikáját ismerteti a szerző. Rónay megkérdi, mi az oka, hogy Radnóti éppen azokat a Kaffka oeuvre-jében nagyon is szerepet játszó problémákat hagyja figyelmen kívül, melyek valójában a koréi, s melyekkel a kor minden lelkének szembe kellett néznie: a zsidóságét és a magyarságét. (298) “Valóban, Radnóti a zsidóság és magyarság kérdésére egyetlen szóval sem tért ki: következetesen politikailag gerjesztett problémának tekintette, amelyre éppen ezért nem érdemes szót vesztegetni. Értekezése azt a felfogást képviselte, hogy aki magyar írónak vallja magát, márpedig Kaffka annak vallotta, azt vallási-származási alapon nem szabad leválasztani a magyar irodalomról. Hasonló bánásmódra tartott volna igényt saját esetében is”.

Újfent: a műben szerepet játszó, fontos kérdések megtárgyalása, esetleg puszta említése “leválasztási” kísérlet, aki hasonló kérdésekről beszél, az csak e “kísérlet”-ben lehet érdekelt. A reflexió végső soron diszkrimináció, nincs mit megbeszélni, annak ellenére, hogy a reflexió minden kísérlete valamilyen újabb gubancot produkál. Az aztán végképp érthetetlen, hogy kerül ide Radnóti jogos igénye, hogy őt is ismerjék el magyar költőnek. Rónay ezt bármikor kétségbe vonta volna Kaffka vagy az ő esetében?

A híres “Mi a magyar” kérdést és az e tárgyú cikksorozatot kommentálva Radnóti ezt jegyzi fel a naplójába: “Mi a magyar? Olvassátok Aranyt és Petrovicsot. Megtudjátok…” (357) A “Mi a magyar”-vita kérdésfeltevésének elutasítása Ferencz szerint megint csak a költő tisztánlátásának bizonyítéka… Szerinte Radnóti úgy vélte, hogy a “Mi a magyar-vita helyett, amely első munkaszolgálata alatt zajlott, a nemzetet az mentené meg, ha nem önmeghatározásával lenne elfoglalva és ha egyes tagjait vallási alapon nem fosztanák meg jogaiktól, nem hurcolnák őket kényszermunkára.” (356) Ami azt illeti, egy olyan szerző, aki talán vetekszik Radnótival politikai tisztánlátásban, Babits Mihály¹ is sejthetően egyetért az utóbbi kitételekkel, aligha pártolta azt, hogy a nemzet egyes tagjait megfosszák jogaiktól és munkaszolgálatra vigyék, nem is vagyunk feltételezésekre utalva, megírta A tömeg és a nemzetben, hogy nem híve az ilyesminek, ugyanakkor részt vett a “Mi a magyar”-vitában egy nagy tanulmánnyal. Ez legalábbis azt bizonyítja, hogy Ferencz Győző megjegyzésének nehéz megtalálni a referenciáját, nem tudni, kivel vitatkozik. Ferencz szerint Radnóti “legfrissebb tapasztalatai azt mutatták, hogy a politikai nemzet határait nem húzzák meg olyan tágan, hogy abba ő is beleférne”. Ki nem húzza meg olyan tágan? Kodály Zoltán? Babits Mihály? Teleki Pál, aki ekkoriban még az ország miniszterelnöke, valóban nem, de ez aligha érv a fentebbi szerzők ellen. (Radnóti politikai éleslátását dicséri a Teleki öngyilkosságát kommentáló naplóbejegyzése is, amelyben csak a heroikus gesztust méltatja. Telekivel szemben korántsem használ olyan hangot, mint a “Mi a magyar” kérdést megválaszolókkal szemben. “De teszem hozzá dühösen, aki túl sokat beszél arról, mi a magyar, a helyett, hogy alkotna, azt szájon kell vágni, hogy kiesik mind a harminckét foga.”) A “Mi a magyar” kérdése természetesen az esszencializmus veszélyét hordozza, és ily módon a kirekesztését is. Ezt védi ki Babits ragyogó hozzászólása magát a kérdést elemezve, arra figyelmeztetve, hogy a “magyar” egy térben és időben dinamikusan változó kategória, narratív folytonosság. A reflexió kísérlete eszerint mégsem folytonos a kirekesztés kísérletével. Akinek nem narratív, hanem normatív és esszencialista a magyarságképe, az tehát nem Babits Mihály, hanem Radnóti Miklós. Olvassuk el még egyszer ezt a félmondatot? “Olvassátok Aranyt és Petrovicsot. Megtudjátok.” Nos, ez jól felismerhetően a nemzeti klasszicizmus kánona. Ez az irányzat azt gondolja, hogy Aranyban és Petőfiben mutatkozik meg utolérhetetlen tökéletességgel a magyarság esszenciája, őket meghaladni immár nem is lehetséges. És ez elvezet bennünket a híres levélváltáshoz, 1942-be. Radnótit felkéri Komlós Aladár, hogy adjon verset az Ararát-évkönyvnek, amelyben magyar-zsidó költők szerepelnének. Radnóti a felkérésre válaszul levelet ír Komlósnak, elmeséli, hogy szobája falán három családi kép van, ebből kettő Arany Jánost ábrázolja, egy Kazinczyt. Látogatói meg szokták kérdezni néha, hogy rokonai-e a szóban forgó urak. Ilyenkor jut eszébe – meséli –, hogy igen, voltaképpen a képeken látható figurák az ő rokonai. Radnóti hangsúlyozza, hogy ez a rokonság egyfajta “belső valóság”, amin ily módon a külső valóság törvényei nem tudnak változtatni. Radnóti “törvények”-ről beszél mint külső valóságról, értelemszerűen a zsidótörvényekről. Azonban más törvények is ellentmondanak ennek a deklarációnak, a biológiai leszármazásnak e szellemi kapcsolatokról mit sem tudó törvényei. Tehát Radnóti nem kizárólag a zsidótörvényeket tekinti valójában nem létezőnek a belső valóság nevében, hanem saját valós, test szerinti leszármazását is, az új “nagy- vagy dédnagybáty”-ok választása egyúttal a régi, fizikai ősök elvetése is. Ezzel a gesztussal Radnóti kijelöli egyúttal a magyar nemzethez való tartozásának jellegét is: “Különben magyar költő vagyok, rokonaimat felsoroltam, s nem érdekel (csak gyakorlatilag, életileg), hogy mi a véleménye erről a mindenkori magyar miniszterelnöknek… Ezek kitagadhatnak, befogadhatnak, az én nemzetem nem kiabál le a könyvespolcról, hogy mars, büdös zsidó, hazám tájai kinyílnak előttem, a bokor nem tép rajtam külön nagyobbat, mint máson, a fa nem ágaskodik lábujjhegyre, hogy ne érjem el gyümölcsét.” A könyvespolc és a táj – a kötődés két eleme – szigorúan atemporális dimenziók, a történeti változások teljesen közömbösek és érzékelhetetlenek számukra. Nem változó, újraíródó, hanem esszenciájukat őrző, mindig megbíz-hatóan azonos entitások. Az irodalmi emlékezet könyvespolcként történő metaforizálása megerősítheti, hogy így van. (“Haza a magasban”, ahogy Ferencz Győző is idézi egy helyen a kérdéssel kapcsolatban.) Ezzel áll szemben a nem igazi, testi, empirikus és történetileg változó nemzet, amely alkalmanként kiközösíti vagy elpusztítja költőjét, lényegiséggel azonban soha nem rendelkezhet, minden tette csak test szerint releváns. Kicsit később, 1944-ben Radnóti legjobb barátjának, Vas Istvánnak is látogatója érkezik, és ő is éppen egy képet talál szemügyre venni.

A vándormotívum felhasználásában számos rokonságot mutat a két szöveg. A vers a “régi” és “új”, “igaz” és “valódi” ellentétpárokkal dolgozik, s még plasztikusabban mutatja “a régi vér” és az “új lélek” megkülönböztetése, miről van szó, a vers még egyértelműbben értelmezi bele a katolizálás eseményébe az Arany-élményt. A vér szerinti nagyapa elvetése és becserélése a “szellem szerinti” nagyapával nyilvánvalóan a páli hermeneutikát idézi és a későbbi verus Israel-teológiát: az igazi Izráel immár nem a test szerint, hanem a csak lélekben körülmetéltek szövetsége, a test szerinti Izráelt Isten elvetette. Az Írás nem test szerint érvényes, hanem csak lélekben. A betű öl és a szellem megelevenít. A nácizmusnak adott válasz aktualizálja a megtérés-megváltás történetét, a vér semmisségéről beszél a fajelmélettel szemben. Krisztusban nincs görög és zsidó. Így fonódik össze és válik azonossá a magyarság az egyetemességgel, ezt a mögöttes gondolkodási szerkezetet örökli Ferencz Győző Radnótitól és Vastól. Ferencz Győzőtől megtudjuk, hogy Radnóti első munkaszolgálatára a Bibliát és Arany János összes költeményeit vitte magával. Keresztelő Szent Arany János az út, az igazság és az élet, általa, az ő elsajátítása révén bocsáttatik be a test szerinti származásának meghaló az Isten (Magyar)országába, ahol nincs többé görög és zsidó, mert ez a Magyarország, az ő Magyarországa nem e világból való, ismeretlen benne mindaz, ami a mostani, az empirikus Magyarországon történik. Övé az ország, a hatalom és a dicsőség. Arra pedig, hogy miért lőn az esszencia, a “magyarság” éppen Arany Jánosban testté, egyrészt azzal válaszolhatunk, hogy Arany János mintegy a magyar nyelv szinekdochéjaként funkcionál (“a legnagyobb magyar szókinccsel rendelkező szerző” stb.); a Vast mesterének valló Orbán Ottó, az asszimilációs hagyomány egyik folytatója egy alkalommal a magyar nyelvet “Arany János aranypénzé”-nek nevezi. A másik ok a már említett nemzeti klasszicizmus hagyományszemlélete lehet. Ez magyarázza a Vas-vers hagyománytudatát is, azt, hogy Arany Jánosnak legfeljebb dekadens unokái lehetünk. Az, hogy Radnóti a magyar kultúrát óriási könyvespolcként képzeli el, világosan jelzi, hogy lényegét tekintve állandó, összegyűjthető, alkalomadtán leporolandó kincsek tárházának tekinti azt, aminek alakítása hamisítás, megőrzése kötelesség. Szegedy-Maszák Mihály egyenesen azt fejtegeti, hogy a római antikvitáshoz visszanyúló költő komolyan vette az ecloga szó eredeti jelentését, művét nem többnek, mint válogatásnak szánta, válogatásnak a magyar irodalom formakincséből, híres soraiból. Radnóti számára, így Szegedy-Maszák, “a kifejezés a múlt újraalkotását jelenti”. Ezt szépen támasztja alá Ferencz Győző könyvének egyik csodálatos részlete, a Nem tudhatom című vers elemzése, annak a rendkívül végiggondolt és mesterien kivitelezett allúziós technikának a felfejtése, amivel Radnóti mintegy beágyazza magyarságkölteményét a magyar irodalom emlékezetébe.

Talán mégsem árt néha elgondolkodni azon, mi a magyar – például Radnóti számára. Talán nem úgy van, ahogy Radnóti és Ferencz Győző gondolja, több reflexió kevesebb bajt szül.

A monográfus egy helyütt azt írja, “nem tudni, Radnóti olvasta-e Pap Károly, Komlós Aladár, Tábor Béla munkáit”. (539) Komlós némely, a zsidókérdést tárgyaló szövegét bizonyosan olvasta Radnóti, mert hol egyetértően, hol polemikusan utal rájuk levelében: “a fajt, a vérrögöt, a talajgyökért baromságnak tartom, nem pedig »szellemiségem« és »lelkiségem« és »költőségem« meghatározójának.” (541) Ez nyilvánvalóan polemikus utalásnak tűnik Komlós nézeteire, ezek szerint minden zsidó származású szerző a zsidó irodalom része, mert az igazán jó író rendelkezik igazán pontos önismerettel, tehát nem meríthet máshonnan, mint önmagából, önnön lelkéből, melyből saját egyéni és közösségi múltja zeng. Komlós elképzelése kicsit árnyaltabb, nem a vér, hanem a közös múlt az, amit a zsidó író szükségképpen kifejez. Egyenesen azt állítja, hogy a tematikusan is zsidó irodalom művelői gyakran csak nem mernek kiállni egy nagyobb piacra portékájukkal, behúzódnak az intézményrendszer védelmébe, közepes művészek tehát, ezért aztán nem is tudják megszólaltatni a zsidó tapasztalat mélyrétegeit. Éppen a magyar irodalom piacára kiálló, nem eminensen zsidó érdekű irodalmat művelő, igazán nagy írók az igazán mély írók, tehát az igazán zsidó írók is. Erre utal Komlóssal szemben, saját álláspontját igazolandó Radnóti: “Nem hiszek a »zsidó író«-ban, de a »zsidó irodalom«-ban sem. A gyakorlat, ne haragudj, engem igazol. Néha nézegetem a zsidó lapokat… féltehetségek és gyönge tehetségek menekülnek egy kis meleg közösségbe, mert a szabad írói versenyt nem bírták volna zsidótörvény és 1942 nélkül sem…”

Radnótit 1942-ben, kevéssel a “Mi a magyar”-hozzászólások után, a Komlósnak küldött levél évében másokkal együtt megtámadja egy bizonyos Horváth Béla a Vigiliában, a támadás sejthető indítékai antiszemiták. Antiszemita retorikát használ a cikk szerzője, és a megtámadottak mind zsidó származásúak. Radnóti dühös és elkeseredett levélben számol be Sík Sándornak megtámadtatásáról, az alattomos cikk szerzőjét így minősíti: “jött az új világ, elszegődött Ignotus Pál szolgájának, és az Esti Kurírhoz, ha ez a hülye fogalom, a »zsidóbérenc« egyáltalán van, akkor benne öltött testet, úgy kiszolgálja e kereskedő lap közönségét, hogy Zsolt Béla se tudná különbül.” (513)

Zsolt Béla és Ignotus Pál esetében, úgy tűnik, nem érvényes az az elve és elvárása Radnótinak, hogy a származás semmi, a választás minden. A zsidóságot itt a “kereskedő”-szellemiséggel azonosított polgáriság képviseli, igazán rejtély, hogy mivel érdemelték ki ezt a jelzőt ezek a különben baloldali figurák. Vallási vagy nemzeti értelemben vett zsidó identitásuk, ha jól tudom, nem volt nekik sem, egyszerűen rosszul viselték az antiszemitizmust, minden fajtáját, és soha nem célozgattak volna Radnóti származására.

Ha szeretnénk felvetni jellemkérdéseket is, akkor megkérdezhetjük azt is, hogy Radnóti, akit 1943-ig textilkereskedő nagybátyja tart el, milyen alapon fintorog a kereskedőszellem ellen. Ezt egy biográfus felvethetné, Ferencz Győző nem teszi. Radnóti elmondja Síknak, hogy a Vigilia-cikk szerzője “denunciálja Faludy Györgyöt (akit mint irodalmi jelenséget én sem szívlelhetek, de H.B-vel rokon jelenség)” . Azt aztán, hogy Faludy – függetlenül attól, igaza van-e Radnótinak és Vasnak Villon-fordításai megítélésében – mikor és kik ellen intézett nemtelen antiszemita támadást, homályban marad, így a párhuzam nem is válik igazán megvilágító erejűvé.

Ferencz Győző minderre nem tér ki, ehelyett meglepő kijelentéseket tesz: “Ezzel a Zsolt Bélára nézve korántsem hízelgő és bizonnyal méltánytalan mondattal, amelyben egy szintre, csak ellentétes pólusra helyezte Horváth Bélával, Radnóti a maga szellemi pozícióját kívánta hangsúlyozni. 1942-re sem változott felfogása: zsidó azonosságtudata nem volt, akinek lapja ezt képviselte, azoktól éppúgy elhatárolta magát, még akkor is, ha politikai kérdésekben többé-kevésbé egyetértett velük, mint a nemzeti jobboldaltól, amellyel politikai kérdésekben szemben állt.” Azért, mert Radnótinak nem volt zsidó identitástudata, mindazokat, akiknek volt, erkölcsileg azonos szintre helyezte az antiszemita mocskolódókkal. Tehát nem lát erkölcsi különbséget azok között, akik zsidóságukat nem pusztán származási esetlegességnek tekintik, illetve az antiszemiták között, és ez ráadásul politikai véleményüktől független, ha politikailag azonos platformon állnak vele, akkor is – zsidók, így aztán nem különbek a Vigilia-cikk szerzőjénél. Az pedig végképp nem megmondható, hogy milyen természetű lehetett a szóban forgó urak zsidó identitástudata, ha csak a kalmárszellemről és a zugsajtó zsurnalizmusának jellegzetesen zsidó alvilágáról szóló elmefuttatásokat nem fogadjuk el elégségesnek, többre Radnóti sem utal. Horváth Béláról egyébként rosszallóan állapítja meg Ferencz szövege két oldallal előbb, hogy “elhatárolódásából kiderül, hogy számontartja, ki zsidó és ki nem”. (511) Levélrészletéből úgy tűnik, Radnóti nem kevésbé tartja számon és tartja jelentésesnek ezt az életrajzi esetlegességet, csak rajta ezt nem kéri számon a monográfus. Sejthetően a szellemi (és nyilván nem csak a szellemi) élet nagy része számon tartotta.

Még később újra előjön a zavar, amikor Ferencz Győző a kettős identitás lehetősége mellett szimpatikusan és okosan érvel, és megmutatja azt, hogy Radnóti nem tudta elgondolni ezt a lehetőséget. “A kettős és többszörös identitás olyan adottság, amely ha valakinek van, nem lehet következmények nélkül elfojtani, letagadni” – írja. (544) Itt az identitás választásból “adottsággá” válik, nem konstrukció, hanem állapot, biológiai kérdés jóformán. Ez a könyv identitáskoncepciójával, miszerint az identitás állandó munka állandóan formálódó eredménye Radnóti esetében, szögesen ellentétes elgondolás, pedig ez a koncepció biztosítja a könyv pátoszát, amivel a választás szabadságát ünnepli. Ezt a pátoszt egyébként majdnem teljes mértékben át tudom élni, bár meggyőződésem, hogy nagyapát nem választhatunk magunknak, legfeljebb a nagyapához fűződő viszonyunkat választhatjuk meg. Ez az ellentmondás teszi lehetővé, hogy – ki gondolná – maga Szabó Dezső szólalhasson meg e lapokon a kettős identitás védelmezőjeként, nagyjából azt állítva, hogy a kurzus politikusainak magyarkodása kompenzálni akarja, hogy ezek a figurák “idegen vér mozdítottjai”. Vér pedig nem válik vízzé. Szabó Dezső és a kettős identitás találkozása a boncasztalon. És ehhez jön a szokásos zárlat, tudniillik az, hogy a kettős identitás “puszta lehetősége arra hívja fel a figyelmet, hogy az osztatlan emberi lényeget nem lehet nyelvek, népek, nemzetek, országok, kultúrák, vallások, politikai nézetek szerint tagolni”. Holott a kettős identitás alighanem éppen arra hívja fel a figyelmet, hogy ez a terep nagyon is bonyolultan tagolt, akár egymást is keresztbemetsző törésvonalak mentén.

Az utolsó helyek egyikén, ahol Ferencz ezt a témát tárgyalja, szinte önnön paródiájává válik álláspontja. Radnóti nem zsidóként, hanem költőként vizionálja önnön halálát, mint gondolkodó tehát, mint szellemi ember, vagy mint antifasiszta: “Ez a kor mindenkit elpusztít, aki mást képvisel, aki mást képvisel, mint a hatalom által hirdetett és megvalósított embertelenséget és erőszakot. Radnóti az üldözöttek, potenciális áldozatok körén belül nem különböztet meg csoportokat. Mindenki üldözött, aki nem azonosul az uralkodó ideológiával, s mivel ez általános emberi alapjoguktól, a szabad gondolkodástól, vélemény-nyilvánítástól fosztja meg őket, nem hajlandó az embernél szűkebb kategóriákban gondolkodni.” (604)

Azért azt nem árt hozzátenni, hogy az “egyetemes üldözöttek” csoportján belül voltak még üldözöttebb csoportok, ez idő tájt legkivált éppen a zsidók, és legalább ez a szempont feltétlenül megkülönbözteti őket csoportként. Ki tudja, tán mégsem vét olyan nagyot az egyetemes humanizmus ellen az, aki legalább ebből a szempontból másoktól megkülönbözteti őket.

A monográfus számára az identitás kiépülésének kérdése az életműben végigkísérhető folyamatként tételeződik, világos, hogy kissé tétova koncepcióját Radnóti költői útjának követésében is megkísérli megmutatni. A második verseskötet mögöttes narratívája Ferencz Győző szerint éppen ezt jeleníti meg, az elszakadást az öröklött identitástól, és a kezdeti tapogatózást egy másik identitás kiépítése felé.

A Beteg a kedves sorait értelmezve erre a megállapításra jut: “A szerelmes fohász itt váratlanul mély életrajzi vallomássá alakul: Radnóti arról beszél, hogy elhagyta apja hitét, és imák helyett másfajta, újmódi pásztori énekeket dalol. A költő életrajzának ismeretében tudható, a zsidó vallásról van szó, de a szöveg erre semmiféle utalást nem tesz.” (211) A sor, amelyben a fohász életrajzi vallomássá mélyül, így hangzik: “Hallod-é halott apám! Te szoknyás koromban tanítottál lenge imákra…” Ferencz Győző nyilván abból indult ki, hogy a “halott apám” szintagma az életrajzhoz utalja a verset (Radnóti édesapja valóban régen nem él már, elvesztése a költő egyik legsúlyosabb traumája volt), ebből azonban nem adódik az, hogy minden, ami ezután következik, olvasható életrajzi vallomásként, és hogy a lenge imák a zsidók imái lennének. Radnótit egyébként később megtámadja Rónai Mihály András, azt a roppant szellemtelen bírálatot fogalmazván meg, hogy amit a költő egyik versében állít, az nem is úgy történt, hazugság. Ferencz Győző komolyan veszi a vádat, és azt feleli rá, hogy ez időben még olyan költői szerepek felvételével próbálkozott Radnóti, amelyek nagyon távol álltak alkatától, ez teszi ezeket a verseket mesterkéltté, és terapikus szempontból sem lehettek sikeresek mint a traumatikus élmény szublimációi, mert nem voltak még eléggé őszinték. Radnóti “vallomásos” lírája mind esztétikai, mind pedig terapikus értelemben egyszerre vált később eredményessé.² Én ugyan nem feltételezem, hogy a korai versek azért voltak rosszak, mert nem voltak sikeres önterápiás kísérletek, miért ne lehetne kiváló a szerepköltészet, de ha komolyan vesszük ezt a koncepciót, ha valóban úgy gondoljuk, hogy ezek a szerepek ekkor még a költő személyiségétől idegen maszkok voltak, akkor végképp érthetetlen ez a magától értetődő életrajzi behelyettesítés. Ferencz Győző máshol, a Beck Judittal folytatott szerelmi viszony kapcsán maga is megjegyzi, hogy “fölösleges a versben megfogalmazott érzelmeket életrajzi szálakra bontani”. (529)

A következő érv a feltevés ellen az lehetne, hogy a vers “lenge imák”-ról szól, és aki a legfelületesebben is ismeri a zsidó imarendet, amire a monográfus szerint a sor utal, az tudja, hogy a “lenge” a legkevésbé találó jelző erre nézvést, a reggeli ima oldalak tucatjait foglalja el bármelyik imakönyvben, az ima rendje, időpontja, szövege, gyakorisága rögzített stb.

Az elszakadás utáni következő lépés az új identitás megtalálása lesz, vagyis a katolizáció. Az Emlék című vers az, amiben ez a történelem a szerző szerint megjelenik: “Ó, én!/szoknyás gyerek még,/fölemelt karral álltam/ az ég alatt és/teli volt a rét/csillaggal s katicabogárral! Akkor fordította el rólam/egy isten a szemét”.

Ferencz Győző kérdése az, “[v]ajon azt mondta-e Radnóti, hogy egy isten ugyan elfordította róla a szemét, ám egy más isten szeme továbbra is vigyáz rá? A fogalmazás arra utal, hogy egy kimondatlanul jelen lévő másik istent kell feltételezni a versben, aki a ciklus előző verseinek szövegösszefüggésében azonosítható.” (214) A vers a természeti egység, az istenekkel való azonosság szférájából kiszakadt emlékező jajkiáltása, kevés dolog támasztja alá azt a feltételezést, hogy a beszélőre továbbra is vigyázna valaki, legkivált akkor, ha nem felejtjük el, hogy Radnóti sokszor megverseli ennek a gyerekkori Édennek az elvesztését (Mivégre, Gyerekkor, Mint észrevétlenül), és eszünkbe idézzük, hogy Hölderlin híres versét – Menón panasza Diotimáért – szintén Radnóti Miklós fordította. A két Isten feltételezése amúgy éppen nem a kereszténység, hanem legfeljebb a markionita gnózis felé mutatna, az Újszövetség úgy tudja, hogy a szóban forgó két Isten – ugyanaz az egy Isten. A feltételezést, hogy egy pogány természetvallás híve szólal meg itt, aki a természetivel és az ezzel azonos istenivel való egység elvesztését siratja, megerősíti, hogy “az első versben a költő Jézussal azonosul, Máriáról azt mondja, hogy »kedvesed is volt már, szeretőd ilyen arcú«”… Éppen a transzcendencia tagadásáról van szó ezekben a versekben, a természet, az ember és az Isten azonosságáról. Mária persze valóban ember, és Jézusnak is van emberi természete, a kötet azonban, melyről Ferencz Győző is megállapítja, hogy a Pogány köszöntő folytatásaként olvasható, nem véletlenül mutatja meg Jézust a természet részeként, az embertől a legkisebb mértékben sem elválasztva.

A határozatlan névelő az isten neve előtt arra is utalhat, hogy ez az isten immáron ismeretlen, távoli, és nem tudni róla semmit, nem az Isten, akivel van kapcsolatom, akiről van fogalmam, ez az isten egy távoli és idegen isten. Egyáltalán nem “kézenfekvő értelmezés tehát, hogy a zsidó Isten fordította el róla a szemét”. (215)

A versekben felépített élettörténet utolsó stádiumát bemutatva Ferencz Győző élesen vitatkozik az utolsó Radnóti-szöveg, a Razglednicák negyedik darabjának az értelmezéstörténetével.

Az utolsó razglednica utolsó előtti sorát értelmezve Ferencz Győző azt állítja, semmi köze Radnóti kulturális nacionalizmusának ahhoz, hogy a gyilkosok kiáltása (“Der springt noch auf”) nem magyarul, hanem németül hangzik fel. Ezt azzal véli igazolni, hogy tudatja, azokról a gyilkosokról, akik Radnóti versét “ihlették”, bizonyítható, hogy történetesen éppen tényleg németek voltak, nem magyarok: “A szellemi erejének utolsó megfeszítésével írt negyedik Razglednicában hiánytalan hűségigényével ragaszkodott a tényekhez.” (749) Ez az érv azonban hermeneutikai kérdésekben nem perdöntő. A hermeneutikai kérdést közvetlenül morális kérdéssé változtatja Ferencz Győző, szerinte “a negyedik Razglednica német mondatát azonban erre a célra felhasználni méltatlan Radnóti szelleméhez”. Verset elemezni, egy lehetséges olvasattal előállni méltatlan volna a költő szelleméhez? Ortutay értelmezését erről a sorról “nem feltételezésként, hanem tényként közli, azonban semmiféle bizonyítékkal nem szolgál”. (748) De milyen bizonyítékot kell csatolni egy szövegértelmezéshez az azt alátámasztó szöveghelyeken kívül? Radnóti személye, akiről nem fogjuk megtudni, változott-e a magyarságképe utolsó napjaiban, mégiscsak elválasztható, elválasztandó a Razglednicában megszólaló személy hangjától. Zavartan használom ezt az iskolás érvet, annyira kézenfekvő, Ferencz Győző számára ezerszer inkább is, mint az én számomra. Miért nem az a kérdés, mit mond nekünk az, hogy a mondat németül hangzik el, németül kerül bele a vers szövetébe? Ha ez a mondat politikailag manipulálható, akkor tiltsuk meg az értelmezését? Ne tegyük fel azt a kérdést, mennyiben következik a manipulálhatóság a versből magából, ha tudjuk, hogy az az értelmezés, amely szerint magyar nyelven nem artikulálható a gyilkosság, éppenséggel nem idegen sem a költő figurájától, sem az életműtől? Ehhez adalékul szolgálhat, hogy amikor Gyarmati Fanni édesapja meghal, Radnótiék megkísérlik kiadni gyorsíróiskolájának termeit. Az egyik jelentkező a “Magyar Nemzeti Szocialista Női Tábor”, egyik tagjuk levelet ír nekik, amit Radnóti bemásol a naplójába, és nyelvhelyességi észrevételeket fűz hozzá. Ferencz Győző szerint “nem fűzött hozzá kommentárt” (507), de ez nem pontos, a nyelvhelyességi észrevételek igenis kommentárok, azt hivatottak jelezni, hogy nem a nemzetiszocialisták ismerik “e lángoktól ölelt kis ország” nyelvét és kultúráját rendesen, hanem ő, a szellem szerint magyar. Mélységes megvetésének legfőbb oka az, hogy a magyar nemzetiszocialisták nem tudnak magyarul.

A monográfus hajlamos arra, hogy Radnóti értetlenségét, következetlenségeit és végiggondolatlanságait, egyszóval azt, hogy bár nagy költő volt, de nem volt nagy gondolkodó, megkísérelje antidogmatizmusként megmagyarázni, nem és nem száll gépen fölébe Radnóti perspektívájának.

A Szegeden tanuló költő felismeri Gyarmati Fanni kézírását egy gépiratban terjesztett német kommunista szamizdat egyik példányán, Fanni javította ugyanis a hibákat a gépiraton. Féltő és dühös levelet ír neki: “Mire való az ilyesmi? Mi értelme van? Ha arról van szó, hogy egy bizonyos idő múlva forradalom lesz, megmondják az időt, megváltozik minden stb, akkor mindent otthagyok és teljesen a munkának adom magam. De csak így, felelősség nélkül, l’art pour l’art renitenskedni, azt nem. A kis ujjamat sem mozdítom az ő megalkuvó, érvényesülni akaró társaságáért. És te se Szivem. Lásd be, hogy így van. Ha bombát adnak, hogy oda kell vágni, odavágom. De ezek, ezek szocialisták és demokraták! Tudod ki demokrata? Aki nem mer szocialista lenni, tudod ki szocialista? Aki nem mer kommunista lenni! Tudod ki kommunista? Aki nem mer még nihilista lenni és így tovább. Lehet, hogy ez nem igaz Drága! De ez nem is fontos. Jelenleg így érzem” – így a levélrészlet.

Radnóti szemmel láthatóan úgy véli, hogy a forradalmi pillanat az emberi aktivitástól függetlenül, természeti tüneményként fog előállni, addig csak várni kell, és ha bemondják az időjárásjelentésben, melyik órában érkezik meg a vihar a Kárpát-medence fölé, akkor majd ő is nekilódul. A “l’art pour l’art renitenskedés” számonkérése igazi dogmatikusra vall, aki nem szereti az egyéni akciókat, és a szubjektív igazságérzetet a mozgalmi és stratégiai célnak rendelné alá, de felismerhető benne a nyárspolgár fejcsóválása is, a céltalan handabandázás megvetése – ha nem tudsz jobbat mondani, akkor ne is kiabálj. Azt aztán végképp nem tudjuk meg, hogy milyen az a skála, amelynek kezdőpontján a demokrata áll, majd a kommunista és a nihilista van a végpontján. Hogyan lesz a demokrata meghosszabbítása kommunista? És az igen határozott értékrendet valló kommunista meghosszabbítása hogyan lesz nihilista? Ez csak abból a roppant konzervatív perspektívából értelmezhető, ahonnan úgy tűnik, hogy ezek mind-mind felforgatók, ki jobban, ki kevésbé. És Radnóti, vicces módon, úgy tűnik, éppen innen nézi a politikai kérdéseket. Hogy aztán miért nem lehet valaki meggyőződésből demokrata, szocialista, kommunista, ez sem derül ki. Ferencz Győző azonban azt hangsúlyozza, hogy itt és más levelekben is egy roppant komplex és minden radikalizmustól és aktivizmustól, minden dogmatizmustól végtelenül távoli politikai álláspontot látunk kibontakozni. Miért nem radikális és dogmatikus vélemény az, hogy mindenki gyáva, a legszélsőségesebbeket kivéve? Radnóti maga is érzi, hogy levele kusza, jelzi is, hogy a levélnek kizárólag érzelmi jelentése van, Fanni féltése. Ez rendben is van így, de igazán nem ad alkalmat annak a következtetésnek a levonására, hogy ami zavaros, végiggondolatlan és inkoherens, az egyúttal antidogmatikus és komplex is volna.

Azt viszont megsejteti a levél, hogy ezeknek a kérdéseknek a végiggondolása Radnóti számára valóban nem lehetett olyan fontos, és ez talán nem kizárólag az érzelmileg kiélezett helyzetekre vonatkozott.

Radnóti politikai éleslátását hivatott bizonyítani a könyv népi-urbánus vitát tárgyaló fejezete is. A népi-urbánus vitáról szóló fejezet tulajdonképpen azt állítja, hogy a vitának nem volt felismerhető szellemi tétje, nem lehet megmondani, mivel foglalkozott, illetve legfeljebb az asszimiláció lehetőségének megkérdőjelezése és az erre adott modortalan, indokolatlanul goromba válaszok közti méltatlan háborúskodásként volna összefoglalható, Radnóti itt is pontos érzékkel reagált, hogy nem szállt be a “megosztó” vitába. Ferencz Győző eszménye az egység és a békés munka, ahogyan Radnótié is ez lehetett, az az állapot, amiben nem kell gyötrődni megosztó kérdésekkel, vagyis vitákkal, az ilyesmik csak a magyarság és az emberi nem eredendő egységének megbontására jók. Ezért – Radnóti szellemében – Ferencz Győző is a vitakérdések elbagatellizálására törekszik, és a kontúrtalan álláspontokat tünteti ki. Radnótié igen gyakran ilyen. Voltaképpen udvariassági kérdésként gondolja el a vitának bizonyos vonatkozásait. Hatvany, tudjuk, egyik hozzászólásában “a szellem különítményesének” nevezi Németh Lászlót, aki természetesen halálosan megsértődik, és megírja az Egy különítményes vallomásait. Ferencz Győző kommentárja az, hogy “[a] román fasiszta Vasgárda alapítójához hasonlítani Németh Lászlót legalább olyan erős kitétel, mint Hatvany Lajosé, aki a szellem különítményesének nevezte Németh Lászlót”. (351) (Codreanunak Bálint György nevezte.)

Hatvany Némethnek arra a felvetésére válaszolt, hogy a Nyugat első időszakában túlreprezentált zsidóságot “helyére kéne szorítani”. Tehát valami olyasmit javasolt a kultúra terén, amit a kurzus túlzottan önállósult lovagjai is véghez kívántak vinni egyebütt a maguk kissé túlzó ügybuzgalmában. Hogyan kellett volna a személyében is érintett Hatvanynak minősítenie ezt a törekvést? Kérdés az is, hogy valóban ennyire tét nélküli lett volna-e az a vita, amelyben például arról volt szó, elég érzékeny-e a polgári baloldal a földkérdésre, és az elképesztően igazságtalan birtokszerkezet átalakításának ügye menynyire foglalkoztatja? Hogy a szociális emancipációnak elkötelezett népi mozgalom nem indokolatlanul démonizálja-e a nagyvárost, és egyes tagjai nem mitizálják-e a parasztság szerepét a nemzet életében? Hogy okos (és szép) dolog-e szociális feszültségeket etnicizálni? Nem lehetséges, hogy Radnóti mindebbe azért nem beszélt bele, mert nemigen volt mondanivalója e témákban, nem pedig azért, mert ízlése és politikai éleslátása nem tette lehetővé számára, hogy beszálljon? Feltételezhetjük-e, mint Ferencz Győző teszi, hogy Bálint György véleményéből, abból, hogy az Új Szellemi Frontot támadja, de később kiáll a népi mozgalomhoz köthető egyes kezdeményezések mellett (Márciusi Front), rekonstruálhatjuk a költő állásfoglalását is, amennyiben tudjuk, hogy Bálint a legnagyobb mértékben tekintettel volt publicisztikájában pártszempontokra is? Mind Lukács, mind Révai úgy gondolta, hogy csak a népi mozgalomnak van tömegbázisa, ezért őket kell támogatniuk, velük kell keresniük a szövetséget a kommunistáknak.

A “népfrontos” kezdeményezés mellett érvel Bálint György is Ferencz Győző által hivatkozott írásában, Radnótiról pedig tisztáztuk, hogy szabad szellem volt, pártszempontok nem foglalkoztatták. Véleménye tehát aligha cserélhető be Bálintéval.

A költő katolicizmusát is hasonlóképpen értelmezi Ferencz Győző, “nem teológiai dogmákon nyugvó, hanem lélektani vallásosság volt” (577) az övé. A hittételek el nem fogadása, az, hogy Radnóti nem követi őket, szemmel láthatóan kitünteti a szerző szemében Radnóti kissé szintén körvonalazatlannak tűnő vallásosságát: “A politikához való viszonya tehát éppoly összetett, éppúgy belső feszültségek tudatos és folyamatosan ellenőrzött egyensúlyán alapult, mint a magyarság–zsidóság–katolicizmus kérdésköréhez való viszonya, amely önmeghatározásának másik lényeges eleme volt.” (229) Komlós Aladárnak írja híres levelében Radnóti, hogy “az Újtestamentum költészete éppúgy az enyém, mint az Ótestamentumé s Jézusban is hiszek, nem tudok jobb szót rá, bár a hit…” Jézus alakját az teszi fontossá a költő számára, hogy a jóság és szelídség ikonjának látta, akit korlátozott képességeinkhez mérten követnünk kell. Jó okkal gyaníthatjuk ebből is azt, hogy maga Radnóti kezdi el kiépíteni saját szelídség-kultuszát. A Szentírásnak a “költészete” áll Radnótihoz közel, és fenntartásai vannak egyáltalán a hittel szemben, bár azt nem mondja meg, milyen természetűek. Ezek után azonban különösen merész dolog abból, hogy Radnóti (mint írja, részben külső okokból) nem járt templomba, azt a következtetést levonni, hogy, “[v]ilágnézete és hite belső tartalom volt”. Ergo annak, aki templomjáró volt, és egy intézményi keretben, egy közösség részeként élte meg odatartozását Krisztus egyházához, gyónt és áldozott, hite merő külsőség lehetett. Abból, hogy valaki nem jár templomba, kell-e mondani, nem következik az, hogy hite mélyebb és bensőségesebb.

Ferencz Győző, amikor vitaszituációkat rekonstruál, a viccbéli bölcs és szelíd rabbira emlékeztet, aki Kohn és Grün vitájában mindkettejüknek igazat ad, és amikor Schwartz felhívja arra a figyelmét, hogy mindkettejüknek egyszerre nem lehet igaza, úgy válaszol: valóban, fiam, neked is igazad van.

Ignotus támadást intéz Babits ellen, és akadémizmussal vádolja a Nyugatot, azzal, hogy hűtlenné vált régi hagyományaihoz, és megalkudott a kurzussal. Babits válaszában azt állítja, hogy erről szó sincs, a Nyugat nagy hagyománya éppen a minőség tisztelete, nem politikai, hanem esztétikai szempontok vezetik szerkesztését, Ignotus az, aki egykori önmagával fordul most szembe. Radnóti olyan tehetséges és eredeti fiatalemberként válik a vita szereplőjévé, akit az akadémikus ízlés nem fogad be, Babits megbírálja, míg Ignotus megdicséri. Ferencz Győző salamoni állásfoglalása a vitával kapcsolatban így hangzik: Ignotus azért “állt ki Radnóti mellett, mert jól érzékelte, mennyire veszélyes volna a magyar irodalomra nézve, ha a Nyugat tekintélyelvű akadémizmusba merevülne. Ebben igaza volt. De Babitsnak is igaza volt, kétszeresen is: abban is, ahogyan Radnóti akkori verseit esztétikailag megítélte, és abban is, hogy szigorú feddésével ő is az új magyar költészet minőségét óvta.” (274)

Babits álláspontja tehát érzéketlen, megcsontosodott akadémizmus, hiszen Ignotusnak igaza van, egyúttal a minőség védelme is, mert Babitsnak is igaza van, ebből megtudhatjuk, hogy a minőséget mi sem védi jobban az érzéketlen, megcsontosodott akadémizmusnál. Ez így nem megy. Ha akárki akármit beszél, igaza van, az végső soron feleslegessé teszi a beszélgetést.

Rónai Mihály András már említett butuska támadását tárgyalva Ferencz a bírálat szerzőjének egy kései vallomását idézi, ebben Rónai a támadást becsületesen összefüggésbe hozza költői hiúságával, féltékenységével. “Ez cseppet sem mellékes megjegyzés: nehéz szabadulni a gondolattól, hogy a költői rivalizálás íratta vele a cikket. Vagyis az egész vita értelmetlen” (380) – csap le felszabadultan Ferencz Győző.

Legyen. Legyen úgy, hogy kizárólag a féltékenység motiválja a támadást. Ez esetben még mindig van előttünk egy szöveg, amelyet nem értettünk meg pusztán azzal, hogy megértettük esetleg nemtelen motívumait. Végtére is Rónai mégsem sípcsonton rúgta Radnótit, hanem bírálta költői teljesítményét egy újság hasábjain. Az igény azonban, hogy a vitáról mint olyanról be lehessen bizonyítani, hogy méltatlan, értelmetlen, fölösleges dolog, megkönnyebbülten mutat rá erre az adalékra, amit Rónai Mihály András becsületessége szolgáltat neki. Ez annál is furcsább, mert ezt a vitát többször és aránylag hosszan tárgyalja a monográfus, hiszen Rónai kevéssé szofisztikált módon Radnóti őszinteségét kérdőjelezi meg, és Ferencz koncepciójának gerince Radnótinak mint vallomásos költőnek a bemutatása. Ez a vita tehát szenvedélyesen, önmagában vett jelentőségén jóval túlmutatóan érdekli a könyv szerzőjét: érdekesen és hosszan tárgyalja, de mégsem tudja megállni, hogy ne minősítse értelmetlen és fölösleges kötözködésnek.

A monográfus néha úgy hajol közel ahhoz, amit vizsgál (a rendszerváltás utáni magyar irodalomtörténetírásban, azt hiszem, páratlan szeretettel kezeli tárgyát), hogy odaadása apologétává teszi. A legjobban természetesen a magánélet eseményeinek tárgyalásánál láthatóak az ilyen szándékok. A könyv hőse nehezen helyezkedik el, magyartanári diplomáját nem tudja használni, az újságírói munkát, amit felajánlanak neki, nem szíveli, méltatlannak tartja magához, nincs hozzá türelme. Életrajzírója megértően állapítja meg, hogy “az anyagi érvényesüléshez szükséges felszínesség hiányzott belőle”. (356–357) Nem vagyok róla meggyőződve, hogy csak a felszíneseknek mehet jól, meg aztán nem is vagyonszerzésről van szó, hanem egy egzisztencia megteremtéséről, de az biztos, hogy voltak nagy művészek, akik igen jó újságíróként jutottak jövedelemhez. Megérteni éppen megérthetjük, hogy Radnóti nem volt képes biztosítani saját és Gyarmati Fanni megélhetését (jövedelmük jelentős része Radnóti nagybátyjától származott), de megdicsérni érte mégiscsak túlzás.

Radnóti a könyv tudósítása szerint két nővel folytatott viszonyt barátnőjén, későbbi feleségén kívül. Egyiküket Csehszlovákiában ismeri meg, ahol textilipari tanulmányokat folytat egy éven keresztül, Radnótit ő avatja be a testi szerelembe. Ferencz Győző siet leszögezni, hogy a tizenkilenc éves fiatalember hűtlensége természetes, túl korán találta meg azt, akivel le akarja élni az életét, és annyira nem volt módja tapasztalatokat szerezni, összehasonlításokat tenni, hogy kénytelen volt ezt a megoldást választani: “Kapcsolatuk értékeit csak így láthatta a maguk tisztaságában. Ezeket az értékeket bizonyítja, hogy kapcsolatuk kibírta az érzelmi kísérletezés válságos időszakát.” (112) Ez az érv elhangzik még a későbbi Beck Judit-szerelem kapcsán is, ahol a fiatalságra és a tapasztalatlanságra nem lehet hivatkozni, annak ellenére is elhangzik, hogy a könyvből kiderül, Beck Judit szakított. Ferencz Győző állítása az, hogy egy kapcsolat puszta fennmaradása, puszta megléte már önmagában is azt bizonyítja, hogy a kapcsolat értékes. Holott mindannyian tudjuk, hogy a párkapcsolatok nem kis részét külső körülmények, érdekek, félelmek tartják össze, és korántsem boldog vagy “értékes” minden házasság, ami végül nem bomlik fel. Abból, hogy valami van, még igazán nem következtethetünk arra, hogy jó is. Radnóti levélben beszámol Fanninak csehszlovákiai kapcsolatáról, imígyen: “Nagyon kell hogy szeressük Tinit mind a ketten.” (119) Azért ugyanis, mert a lány férfiúi önbecsülést adott a költőnek, amikor Fanni még húzódozott, kérette magát. A megcsalás voltaképpen Fanni hibája tehát, és ha jóvá akarja tenni, akkor csak annyit kell tennie, hogy ő is nagyon szereti azt a lányt, akivel Radnóti megcsalta, ez igazán méltányolható elvárás. Említi Radnóti, hogy a lány “elzüllött” azóta, mert nem tudta kiheverni a férfi elvesztését, hogy lett volna valaki, aki elveszi talán, de ez a költőt nem zavarta, mert szüksége volt arra, hogy erősítsék az önbizalmát. A szemérmetlen önzésnek erről az áradásáról a biográfus ezt tartja érdemesnek megjegyezni: “jellemző az az őszinteség, ahogy elmúlt viszonyáról vall szerelmének. Ez is azt bizonyítja, hogy Gyarmati Fanni és Radnóti kapcsolata bátor kísérlet volt arra, hogy két ember élete minden pillanatában teljes nyíltsággal álljon egymás előtt, akkor is, ha ezzel fájdalmat okoz.” (120)

A Beck Judit-viszony magyarázatául az adódik, hogy Fanni és Radnóti házassága különleges és merész házassági modellt próbált megvalósítani, a korban különösen szokatlant, amelyben a felek önkiteljesítése játszotta a főszerepet, a birtoklás vágya idegen volt kapcsolatuktól. Az ugyan jól látszik a Ferencz Győző által idézett naplóbejegyzésekből, hogy Gyarmati Fannitól nem állt olyan távol a birtoklás vágya, a monográfus azonban eltökélten nem hajlandó észrevenni azt, amit éppen ő hoz példamutató becsületességgel a felszínre. Radnóti egy önarcképet kap Beck Judittól születésnapjára, az esetről Gyarmati Fanni azt írja a naplójában, hogy “ha Miklósnak örömöt okoz, örüljön” (522). Ferencz Győző szerint ez is Fanni lelki nagyságát bizonyítja, vagyis a monográfus egy az egyben érti ezeket a sorokat, mintha Fanni valóban azt kívánta volna, hogy Radnótinak legyen minél jobb a kedve, ha Beck Judittal van, mintha ebben a mondatban a féltékeny sértettségnek nyoma sem volna, ellenkezőleg. Arról, hogy ez a kapcsolat mennyire utasítja el a nyárspolgári házasságmodellt, egy egészen groteszk jelenet ad számot: “Augusztus 11-én hatodik házassági évfordulójukat ünnepelték, Radnóti egy kis versike kíséretében (»Veled ez a hat esztendő sem volt elegendő«) valósággal elhalmozta ajándékokkal feleségét, selyemharisnyákat, kölnit, könyveket vett neki, ő szégyenkezik a maga ajándéka, egy töltőtoll miatt és megállapodnak, hogy pótlólag megveszi mellé az etimológiai szótárat (minden valószínűség szerint a Gombocz–Melich Magyar etymológiai szótár akkor megjelent újabb füzetéről van szó). Radnóti és Beck Judit kapcsolata azonban még tartott, sőt…” (522) Ez a szín lehetne egy a polgári házasság csődjét bemutató dráma maró gúnnyal komponált nagyjelenete. Radnóti alkalmi versikét komponál arról, hogy még hat esztendő sem volt elég abból az asszonyból, akit csalt. Az évfordulóra jó sok ajándékot vesz, mert vagyontárgyak halmozása elfedheti szerinte a házasság válságát, és mivel mindketten úgy gondolják, hogy az ajándékozás voltaképpen üzlet, ezért megegyeznek abban, hogy a kedvezményezett fél megtéríti az ajándékok ellenértékét, tartozását. A csalásról szó nem esik, a csalás szó nélkül folytatódik. A jelenet már-már komikusan, parodisztikusan nyárspolgári, és nekünk erről a házasságról kéne elhinnünk, hogy a birtoklásra épülő, kispolgári házasságmodell ellenében kívánják működtetni. A szerzőt apologetikus heve a cinizmus határaira sodorja, noha amúgy semmi nem áll távolabb ettől a monográfiától, mint a cinizmus: “Tizennégy évi ismeretség és hat évi házasság után nem meglepő, hogy valamelyik fél, vagy akár mindkettő nyitottá válik más kapcsolatokra.” (523) A lényeg az, hogy együtt maradjanak, ne váljanak el, ha ez megy, akkor máris láthatjuk, hogy a kapcsolat alapját szilárd értékközösség képezi, és a felek nagyon szeretik egymást. Azt is megtudjuk, hogy ez a modern kapcsolat, amelyik nem igényli a birtoklást, azért “nem zárja ki a féltékenységet. Radnóti noteszeinek bejegyzései szerint nagyon is féltékeny tudott lenni.” (523) A szarkazmust azért nem lehet elkerülni, mert Ferencz Győző alapos és tisztességes filológusként tárja elénk azokat a forrásokat, amelyekhez hozzájutott, és amelyek rendre cáfolják a téziseket, amelyeket a Radnóti iránt érzett szeretet írat le vele.

Félreértés ne essék: nem ambicionálom az erénycsősz szerepét, nem gondolom, hogy nekem kéne Radnótit felelősségre vonnom, azt sem, hogy sokkal rosszabb ember