Németekkel teázva 1931-ben

– Ma Thomas Mann vendége voltam.

Megteáztunk. Ő mit se változott,

most is jókedvű, egészséges, és

kevésbé merev, mint Móricz vagy Babits.

Családi körben ittunk teát. Fia,

Klaus – nevetve mondja – csakis

pénzért jár haza. Némettudásomat

mind dicsérték, pedig hát tudod,

milyen későn kezdtem tanulni németül.

Innen Angliába mentem, majd vissza Doornba,

ahol meglátogattam Vilmost, az öreg Kaisert.

Itt is szívesen láttak, igen: teára.

Amikor a császár foglalkozásomat

kérdezte, azt mondtam neki: “költő”,

mire szárnysegédjéhez fordult:

“hallod? költő!”, és nagyot nevetett.

Gondolom, most látott először élő

költőt; igaz, hogy én is most először

száműzött császárt, vaskalaptalant.

Új változat Oféliára

– Mosakodj, Ofélia,

moss lábat, Ofélia!

Hamleted kinn felajzva vár,

nem alhat el már nélküled,

nem feledheti nedves, mohó öled,

amit minden atyai tanács ellenére

őnéki megnyitottál – ha igaz

a “kolostor” szó kettős értelme

(akkoriban még bordélyt is jelentett) –

akár szűz voltál, akár ifjú kurva,

csak veled van értelme a mesének,

a halálba fojtó hamleti ölelésnek –

mosakodj, Ofélia!