Mintha csak kerekek kattognának

 [A bolgár-effektus]

 

„Minden egyformán lehetséges"

(Kosztolányi Dezső)

- suttogta egy távoli,

ismeretlennek tűnő hang a vonal túlsó végén, ezt vagy

valami ilyesmit, hasonlót, hogy egyformán. És ezzel,

persze, nem mondott semmit, mert ez egy vicc, miként

 

a „mindentől egyenlő távolságra". De most a bábeli nyelv-

zavarra hivatkozott, azt hiszem… És ilyenkor mindig

feltétlenül közbe kéne vetni, Brueghelnél a képen - vagy

valami ilyesmit - milyen szépen, esztétikusan van ábrázolva,

 

ahogy az ember ábrándozva, most már végképp e képként

képzeli el. A tornyot. És hogy tényleg, persze. Dehogy. Ott

romlott el minden, vagyis akkor még, előtte, lehetséges volt.

Minden egyformán. Lett volt. Észt is adott akkor még isten

 

a szívhez. (Grátisz.) És akár egy bolgár kalauz történetét is

könnyedén megérthette volna Kosztolányi. No de félre az

érthetőséggel, kétezerkettő telének egy éjszakáján a vonal

túlsó végén beszélnek. Suttognak. Valami lehetőségről.

 

Miközben, kapok észbe, nekem kellene beszélnem, inkább,

veszem magamat észre, rendesen elkalandoztam a nyelvi

réten. Egy vonat, ahogy az ismerős határsávon átrobog,

útlevél-ellenőrzés, egyebek mellett az ablak üvege ismeretlen

 

képekkel kopog. Hahó, figyelem, mert teljesen elmázolódik

az élmény! (Ne kezdjétek mindig a dolgok legvégén!)

A tapasztalat fakó művészetünk alapja, miközben kínosan

van szorongatva izzadt kezünk által a büféasztal lapja.

 

Régi beidegződések mindenféle határok kapcsán. Mondjak

már valamit, de itt ülök a sötétben, és szóhoz se jutok ön-

magamtól. Ments meg uram, fohászkodnék, és add, hogy

minden egyformán lehetséges legyen. Köhintek, hogy

 

valami legyen, a sötét monitorról visszanéző arcnak intek,

persze, csinálom rögtön, türelem, mondani fogom a magamét,

hogy itt két ember dialogizál. De ki van a vonal túlsó végén?

A vonat menetrend szerint halad, ki látott még ennél némább

 

halat. Csak tátog a jég alatt. Pedig beszélnem kéne, mondani

a mondatokat, hogy ne tudja elmondani a másik, járt így már

más is. Vagy kezeletlen jegyeket és bérleteket kérni, élni a lehe-

tőséggel. Hisz minden, ahogy talán mondta is már, egyformán.

 

Hogy ez a szófiai intersziti. Hű, de ciki, nem is arra akartam

menni. Kiszámíthatatlan ez a beszélgetés, akár egy álom. Látom,

de most már mindegy. Majd jobban figyelek. Mindig idejönnek

hívatlanul ezek a finnek. Vagy finn-ugorok, na, szóval ezek a

 

magyarok. Mondja. A hang, a csendes, a halk, az angyali. Akár

egy bölcsész, suttog itt nekem. Viseljem a szívemen, az ügyét.

Ki látott már ilyen ürgét, morgok magamban, azt se tudom,

ki és mit akar. Mondja már meg, mit takargat előttem. És mondja,

 

sajnos, én meg süllyedek, hogy egy nyelvet nem tud rendesen,

mégis, hogy képzeli, csak integet, mint egy keleti úr, a líráján meg

közben szakad a húr. Elfáradt, elöregedett, nemde? De nem,

ezt a hírt, sajnos, értem. Hogy mit? Ja, nem tehetnek semmit

 

értem. Vagy mégis? Lehetséges? Minden? A kutyás történet

jöhet? Mikor a vécében ültük végig a háromórás utat? Közben

a kalauz, a magyar, rángatja a kilincset, te meg szorítod a száját,

mintegy bilincset képezve kezedből, és suttogod, „nem ugat",

 

meg hogy „ülj már le, ülj le" - hajtogatod a hosszú, szőrös fülbe.

És hiába rángatja, be van zárva. (Csak az út végén nyílik, mikor

kutya és gazda le vannak már - és el is - szállva, hogy ezt élve

megúszták.) Mint amikor Bulgáriába mentünk, érettségi után,

 

egymáson fekve éjszaka, nem volt hálókocsira pénzünk, az ülésre

kényszerültünk, váltakozva, ki fekszik alul, rajta a másik, félórás

váltásokkal, a bolgárok meg nem mertek bejönni, ez a kupé tiszta

buzi. Hadd mondjam el mindezt, ha már a történet mindegy, mert

 

egyformán lehetséges minden. Hogy hallóidegeim elfáradnak a

hosszú hallgatásban, mert számomra a kagylóban csak sustorgás van.

Tengermorajlás (ha már kagyló, majdnem csiga), meg tompa bogár-

zümmögés, nincs is vita, aztán, mintha csak kerekek kattognának,

 

a foglaltjelzést felismerem. Énem erre csak legyint, és csend lesz

végre megint.

 

 

A rejtély megoldása felé

[Interjútöredék]

 

„Korunkban nem az a művészet feladata,

hogy megnyugtasson, hanem az, hogy

nyugtalanítson."

(Alain Robbe-Grillet)

 

A világ megmagyarázhatatlan, nem racionális, és a rejtélyt

sem azért találták ki az írók, hogy az olvasó könnyedén

(és egyáltalán) megfejthesse azokat. Hanem hogy legyen mit

körülírni, ez szolgáltatja az okot. Mint ahogy az sem kell igaz

 

legyen, amit éppen mondok (bár számomra az), hiszen akár

egy tudományos cáfolat izgalma is hatalmába keríthet bárkit

(1 olvasót), hogy meggyőzzön. Ez így jó. Ezért is írok jelen

időben, minden egyformán lehetséges legyen, lehessen korri-

 

gálni az éppen megtörténő jövőt, akár ebben a pillanatban is.

Mert minden aktuális pillanatban kizárólag önmagamról írok,

nem mintha ennyire szeretnék saját tükörképemhez beszélni,

egyszerűen nem tudok másról, hozzám képest hirtelen minden

 

érdektelen, vagy annak látszik. Hiába játszik vele az ember,

a dolgok önálló életet élnek. Akárcsak bennünk az ének, akik

velünk (vagy általunk) látszólag számosan élnek. A lehetőséggel,

miként az ismétléssel én, ismerős arc tükröződik a jelen idő vitrinén.

 

Mert mindig mindent úgy mutatok fel, mintha élnék. Pedig nem,

csupán a tükörbe pillantva konstatálom elégedetten, vérzek,

megvágtam magam borotválkozás közben, annyira figyeltem,

néztem magam. Már azt hittem, egy idegen test, melyhez semmi

 

közöm, elköltözöm és itthagyom, de vérzett a szám nagyon,

meleg volt és vasízű a vérem, ahogy néztem, milyen sérülékeny

a szebbik énem. Összebarátkoztam hát a tükörképemmel,

hiszen régebben is tetszett már az a néhány láthatatlan varrás,

 

mely még 69-ből származott, és nem is tudta volna senki,

ha nem írom meg, a prágai tavasz után egy évvel (Pozsonyban)

összeverték a képem, boxerrel tették, hogy ne ismerjem fel

másnap, hogy a forgatás szereplői csak döbbenten állnak. Látnak,

 

hogy én vagyok, de nem ismernek fel a szétvert arc mögött

(engem). Miközben mélységesen megértem a hatalom embereinek

félelmét, hogy rendszerük értelmét esetleg kétségbe vonom. Noha

lenne rá okom, nem teszem, miközben a csehszlovák fogorvos

 

mosolyogva magyarázza, legjobb, kedves A., ha arcát csak

otthon plasztikázza. Szóval régóta kedves nekem ez a rám

varrt arc, csak néha idegen, de akkor nagyon. Látható tehát,

önmagam keresem folyton a tükörben, tévelygő metafizikusként,

 

nem elégszem meg a felszínnel, kicsit megkaparom, s látszik,

hogy nem stimmel, foltok hiányoznak az arcomból, máshol meg

rozsdaszín lesz a kép. Ez elég, hogy felismerjem, öregszik a tükörben

az én. De itt mindig elakadok, ezt nem tudom megmagyarázni,

 

mint mikor valami hiányzik, s a világ megmagyarázhatatlanul

működik, pulzál tovább. Ezért csak jelen időben vagyok képes

gondolkodni, miként egy lyukas zokni, nem vagyok racionális.

Csak halál pontos. És ez nekem nagyon fontos. Számomra ettől

 

izgalmas, ettől működőképes a rendszer. Egy fegyver, amit a

gyilkos eldobott menekülés közben. Nem lehet túl okos, vagy

nem volt elég ideje gondolkodni. Hová rejtse el a rejtély kulcsát.

Nehogy túl hamar megtaláld, elvenné a játék zamatát. Ízét, hogy

 

valami kis izgalmat találj már. Szedd szét minden ízét,

részekre, dobd el és rakd össze újra. Vagy törd szét, zúzzad

ízzé-porra. Szóval a cél, egyelőre, folyton csak haladni a rejtély

megoldása felé. Amit a jó írók jól elrejtenek, remek a mű akkor,

 

ha szerző nem kapkod, kibontja szépen sorban a részleteket.

Legyen meg az izgalma a keresésnek, elrejtetlen fonál, amivel

kezében az olvasó gyakran megáll, majd megindul újra. Na ja,

persze, én vagyok a másik végén, nem a fegyver. Mivel folyton

 

csak önmagamról írok, magamat rejtem el, és minden látszat

ellenére nagyon szeretném, ha valaki megtalálna egyszer. Nem

kéne újabb regényeket írnom, filmeket rendeznem, anélkül is

bírom valahogy az olvasó, a néző bizalmát. Én is azt a valakit

 

keresem, akit a tükör mélye ígér, ne mutasson folyton fügét,

vagy hogy a helyzet almás. Elmés lennék, egykori mérnök,

bár a hírnév néha-néha fellök. Ilyenkor gyülekeznek szépen

homlokomon a felhők, felismerem a hiúság csapdáját,

 

s kiszabadítom magam (ha már beleestem). Akad néhanapján

mindenfelé estem, magyarázom a bizonyítványt, bizonyítván,

hogy életünk csupa rejtély, de annak megfejtése nélkül, nem

értünk semmit, a világ nem racionális, mégis folyton próbálkozni

 

kell, hátha mégis csak azt felejtettük el. Legalább magyarázzunk

valamit, lépdelve a rejtély megoldása felé, de azt soha el nem érve.

(Szerencsére.) De égve a vágytól, hogy egyszer, talán. Talál valami

használható(bb) nyomot az ember, s nem lesz folyton nyomott

 

hangulatban, ha már az időnek így is (úgyis) telnie kell.