Elidegenedés

 

Én már nem tudok fákat látni a fákban.

Az ágaknak nincs levelük, mit a szélbe tartanának.

A gyümölcsök édesek, de szeretetnek híján.

Még csak jól sem lakatnak.

Mi lesz ebből, mondd?

Szemem elől menekül az erdő,

fülem elől a madarak szájukat csukják,

rét nekem nem lészen ágyam.

Elteltem az idővel

és éhezem rá.

Mi lesz ebből, mondd?

 

Éjjel tüzek fognak égni a hegyeken.

Elinduljak-e, közeledjem-e újra mindenekhez?

 

Én már egyetlen útban sem tudok utat látni.

 

 

A fal mögött

 

Hóként csüngök az ágakról

a völgy tavaszába,

hideg forrásként sodor a szél,

virágkelyhekbe hullok

nyirkos cseppként,

s mint mocsár körül,

úgy rohadnak köröttem.

A folyvást-a-halálra-gondolás vagyok.

 

Szállok, mert nem tudok nyugodtan járni,

átszelem mindahány biztos égboltot,

pilléreket döntök és falakat vájok.

Társaimat, mert éjjel nem alhatom,

tenger távoli zúgásával intem.

Vízesések szájába mászom,

kőzajlást morzsolok hegyekről.

 

A nagy világfélsz gyermeke vagyok,

amely úgy hág a békébe és örömbe,

mint harangverés a nappal lépteibe,

mint sarló az érett szántóba.

 

A folyvást-a-halálra-gondolás vagyok.

 

 

Mondandóm sötét

 

Mint Orfeusz, én is

az élet húrjain játszom halált,

s a föld szépségének

és eget igazgató szemeidének

csak sötét mondandóm akad.

 

Ne feledd, hogy egyszer csak te is,

egy reggelen, míg fekhelyed

még harmattól volt nedves

és szíveden szegfű aludt,

láttad a sötét folyót,

a melletted elvonulót.

 

Vér hullámára

hallgatás húrja feszült,

markoltam zengő szívedbe.

Fürtöd az éjszaka

árnyhajává lőn,

a sötétség fekete pelyhei

havaztak orcádra.

 

És mégse tartozom hozzád.

Most mindketten siránkozunk.

 

De mint Orfeusz, tudom,

a halál mellett ott az élet,

és örökre behunyt szemed

énnekem kéklő.

ADAMIK LAJOS fordításai

 

 

A nagy rakomány

 

A nyár nagy rakománya berakodva,

a Nap-hajó a kikötőben készen áll,

ha mögötted sirály csap le és kiabál.

A nyár nagy rakománya berakodva.

 

A Nap-hajó a kikötőben készen áll,

és a hajóorr-szobrok ajakán

játszik lemúrok mosolya, kaján.

A Nap-hajó a kikötőben készen áll.

 

Ha mögötted sirály csap le és kiabál,

nyugatról jön parancs: a hajó süllyed!

De te a fénybe fúlsz, nyitott szemed kidülled,

ha mögötted sirály csap le és kiabál.

MÁRTON LÁSZLÓ fordítása

 

 

A kimért idő

 

Nehezebb napok jönnek.

Az égalján láthatóvá válik

a visszavonásig kimért idő.

 

Közel a perc, hogy bekösd cipőd,

s kutyáid visszaűzd a parti tanyákra.

Mert halaid bele-gyomra

hideggé dermedt a szélben.

Csillagfürtjeid fénye gyéren pislákol.

Ködben kémlel szemed:

az ég alján láthatóvá válik

a visszavonásig kimért idő.

 

Kedvesed odaát homokba süpped,

lobogó hajáig gyűlik,

szavába vág,

elhallgattatja,

halandónak találja

és búcsúra késznek

minden ölelés után.

Ne nézz körül.

Kösd be cipőd.

Űzd vissza kutyáid.

Halaid szórd a tengerbe.

Oltsd el csillagfürtjeidet!

 

Nehezebb napok jönnek.

 

 

Üzenet

 

Az ég hullameleg előcsarnokából kilép a nap.

Ott nem a halhatatlanok vannak,

értesülünk, hanem az elesettek.

 

A fény pedig nem törődik a rothadással. Istenségünk,

a történelem olyan sírt rendelt nekünk,

amelyből nincs feltámadás.

 

 

Nagy táj Bécsnél

 

Szellemek, síkságlakók, s a növekvő folyó lakói,

végünkre hívatván, városunk előtt meg ne álljatok!

Hanem vegyétek, törékeny szélen mi túlcsordult

a borból, és ha-ki kiútra éhes, csermelyhez

tereljétek, és nyissátok meg a sztyeppéket!

 

Amott egy fa csupasz csontja csenevészül,

beindul egy lendkerék, fúrótornyok tavaszt

köpülnek a földből, szoborerdők elől tér ki

a zöld elrajzolt torzója, s az ország

kútjai felett az olaj írisze strázsál.

 

Mi múlik ezen? Nem játsszuk már táncainkat.

Hosszú szünet után: disszonanciák ritkítván, kevés cantabile.

(És arcomon sem érzem már lélegzetüket!)

A kerekek pihennek. A köpenyt, mely szerelmünk takarta,

porban és felhőpelyván át vonszolja az óriáskerék.

 

Másutt sehol nem adják meg, mint itt, az első

csókok előtt az utolsókat. Menj tovább, mondják,

szádban az utócsengéssel, és hallgass.

Hol sekély víz nádasában ívét zárja a kócsag,

hullámnál is zengőbben, zsombékon üt majd órája.

 

Ázsia túlnan zihál.

 

Ritmusra sarjadó vetések, érett kultúrák szüretei,

haláluk előtt följegyezték őket, így még

mesélhetek róluk a szélnek. A rézsűn túl lágyabb

víz zavarja szemem, és részegült

limes-érzés akar még törni rám;

római kőnél, nyárfák alatt ások

a soknépű gyász színtere után,

az igenlő és a tagadó mosoly után.

 

Játékkészletekbe bújt el minden élet,

új ínségen egészségügy enyhít, fasoron

szaga-nincs gesztenye virágzik, gyertyafüst

nem kóstol újra leget, parkbéli mellvéd fölött

haj leng, mily magányosan, vízbe merülnek

a labdák, gyermekkéz mellett, le a fenékig,

és a halott szem összetalálkozik

azzal a kékkel, mely egykoron volt.

 

Számtalanok a hitetlenség csodái.

Akar-e a szív szív lenni mindenáron?

Álmodd, hogy tiszta vagy, esküre emeld kezed,

álmodd meg téged legyőző nemzedéked, álmodj,

de a misztikus elvonulást védd ki, úgy tiltakozz.

Egy másik kézzel sikerülnek a számok

és elemzések, téged a varázstól fosztók.

Te vagy, ami elválaszt téged. Áradj szét,

jöjj vissza tudólag, új búcsúalakban.

 

Orkánt előz, Nyugatnak száll a Nap,

eltelt kétezer év, és nekünk mi sem marad.

Barokk girlandot kap fel a szél,

lépcsőről puttóarc mállik,

udvarhomályba bástyák omolnak,

komódról álarcok, koszorúk…

 

A téren csak, a déli fényben úszón, láncolva

oszloplábhoz, foglyaként a legmulandóbb percnek

és rabjaként a szépségnek, csak ott mondok búcsút

a kornak, szellem a jövendő szellemek között.

 

Mária a tengerparton –

a hajó üres, a kő vak,

senki nem menekült, sokat eltaláltak,

az olaj nem akar égni, mind, mind

ittunk belőle – hol marad

örök fényed?

 

Így hát a halak is holtak, és úsznak

a fekete tengerek felé, amelyek ránk várnak.

De minket más folyamok örvénye

ragadt el, s ahová torkolltunk,

ott szűnt a világ, és alig volt derű.

A síkság tornyai hirdetik hírünk,

hogy akarat nélkül jöttünk és estünk,

mélyebbre estünk a búbánat lépcsőin,

éles hallással az esés iránt.

ADAMIK LAJOS fordításai

 

 

Levél, két változatban

 

Róma november este köszönöm

a sima márványszirt a hideg csempe

a fénytajték amíg kapuk csukódnak csendbe

a csörrenés mikor fagyott poharak törnek

énekszó melyet gitárral gyötörnek

mielőtt koponyát érmékbe kalapálnak

aréna-ciprusok mint lándzsák állnak!

asztalomba magát a szú bevette –

milyen is egy levél ha hernyó ette?

ősz a ködök honában tarka rongyok

az erdő esőszivattyúval fortyog

van-e kuvik? van-e halálmadárdal?

sárkány mely hévizekben szörnyhalált hal?

vitorla feketén hollóktól gyászrikoltás?

északi szél a vizek mellé toldás?

kísértethajó domb és nagylángú tűz?

rombadőlt ház a pusztán? szomorúfűz?

vétkek könnyek koporsók tengeréből?

téboly melyet kimentenek a mélyből?

Mindig és Sohamár italoddá keverve

fájó szíved akár Istent imádja kínját

szerelemtől pusztítva és leverve…

 

Róma november-éj összhang és nyugalom

a búcsú sértődés nélkül megtörtént

szemünkön még sokáig látni tört fényt

az oszlopok tamarindfából nőnek

ó kék hang jó lesz eget megkötőnek!

a szökőkút közepébe diszkosz hull

mint rózsaszirom oly könnyeden mozdul

karmait nyújtja kéjesen a macska

álomba hull egy végső csillagocska

fel nem rovott csóktól a száj menekszik

selyemcipőt szilánkok fel nem sebzik

a bor gyorsan leszáll ködös gondolatokba

ugrik a fény fehér mancsaival dobogva

megfogja az időt és átlöki a mába

a dombon az autók gyűlnek bandába

a templomok előtt parádéznak antennák

a kórusdalt írják mint égő pennák

 

madárcsicsergést zengő kofaasztalt

patkónyomot fordítva hord az aszfalt

krizantémok befednek sírokat

tengeri hegyi szél kever illatba könnyet

én bent vagyok – s te mért vársz oly sokat?

MÁRTON LÁSZLÓ fordítása

 

 

Száműzetés

 

Halottként járok-kelek

nem jegyeznek sehol

a prefektus birodalmában sem

arany városokban, zöldellő vidéken

egyként fölössé váltam

 

leírtak régesrég

nékem mit se szántak

 

csak szelet csak időt csak zöngét

 

emberek közt nem élhetek én

 

A német nyelvvel

e felhővel köröttem

házam ő nekem

sodródom minden nyelveken át

 

Ó, hogy elkomorul

a mélyek az esőhangok

csak az a néhány hull

 

Derűsebb zónákba fel ő viszi majd a halottat

 

 

Elég az ínyencségekből

 

Már semmi se tetszik.

 

Szóképet,

mondd, minek öltöztessek

mandulavirágba?

mondattant minek

feszítsek fényhatásra?

Fejét ugyan ki törné

ily fölösleges holmin –

 

Szavaktól tanultam

belátást,

úgy mint

(a legalsó osztálynak)

éhség

szégyen

könnyek

és

sötétség.

 

Megtisztítatlan zokogással,

a sok-sok nyomor,

táppénz, létfenntartás miatti

(engem már-már kétségbe ejtő)

kétségbeeséssel

majd csak boldogulok.

 

El nem az írást hanyagolom,

hanem magam.

A többiek tudjisten,

mi módon

segítnek magukon szavakkal.

Én nem vagyok magam segédje.

 

Ejtsek tán

foglyul egy gondolatot,

vezessem világos mondatzárkába?

Kényeztessek szemet-fület

minőségi szófalatokkal?

kutassam magánhangzók libidóját,

számfejtsem mássalhangzóink szerelmi értékét?

 

Nem kell-e

jégverte fejjel,

írásgörccsel kezemben

háromszázéji nyomásra

szaggatnom papírlapot,

félresöpörni cédulás szóoperákat,

kioltva így, ami én, te és ő,

 

mi, ti?

 

(Felőlem. Tegyék csak mások.)

 

A rész, mi enyém: hadd vesszen el.

ADAMIK LAJOS fordításai