Vedrana Rudan Fül, gége, kés című regényének magyar olvasója könnyebb helyzetben van, mint a JAK világirodalmi sorozatának előző horvát könyve, Robert Perišić Köpd le, aki rólunk kérdez című novelláskötete esetében volt.¹ Rudan regénye nem követeli meg, hogy feltétlen elhelyezzük a kortárs horvát irodalom kontextusában; sokkal inkább önmagára, s ezen keresztül a szerző személyére irányítja a figyelmet. Megjelenésének évében (2002) a Fül, gége, kés mindenekelőtt szabadszájúságával keltett meglehetősen nagy feltűnést Horvátországban, illetve azzal, hogy a szerb-horvát fegyveres konfliktus kapcsán nem állt minden körülmények között a horvát fél pártjára. Ennek, valamint a szerző önreklámozásának és visszafogottnak a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető nyilatkozatainak köszönhetően a könyv híre viszonylag gyorsan átlépte az ország határait. Magyar nyelvű fordításán kívül már megjelent angolul, lengyelül, szerbül, szlovénül és macedón nyelven; állítólag készül – ha még nem készült el – a német és a francia fordítása is. A volt jugoszláv köztársaságok közül Szerbiában a kritika szinte egyértelmű lelkesedéssel fogadta a regényt, Szlovéniában például Aleš Debeljak nyilatkozott elismerően a kötetről. Dramatizált változatát horvátországi és szerbiai színházak tűzték műsorukra, s ha hihetünk a szerzőnek, Lengyelorszában is előadták. Mindent összevetve úgy tűnik, hogy Rudan regénye népszerűbb külföldön, mint hazájában.

A Fül, gége, kés a horvát irodalom korpuszához nem esztétikai vagy művészetfilozófiai, hanem sokkal inkább tematikus pontokon kapcsolódik. A magát fehér hollónak nevező szerző első regénye két pilléren nyugszik: a későbbi írásai alapján is a könyveinek állandó keretet adni látszó úgynevezett női irodalmon (žensko pismo),² valamint a horvát irodalomban külön és többé-kevésbé nemzetspecifikus műfajként számon tartott, bár az utóbbi időben egyre többször a világirodalom háborús tematikájú írásaival párhuzamba állított háborús irodalmon (ratno pismo). A végzettségét tekintve horvát és szerb szakos tanárnő – aki dolgozott a szakmájában, de volt fagylaltárus, idegenvezető, külső munkatárs különféle újságoknál, szerkesztő a Horvát Rádióban, s aki jelenleg szabadúszó – interjúiban és nyilatkozataiban megfellebbezhetetlenül ítélkezik a horvát társadalom, politika és gazdaság, az egyház, az amerikai életforma és a globalizáció felett, de határozott és megmásíthatatlan véleménye van a férfiak dominanciáját és a nők kiszolgáltatottságát illetően is. Ugyanakkor egy ideig súlyosnak gondolt betegsége következtében – legalábbis így nyilatkozott – visszahúzódik a magánszférába, és a boldogságát a “női örömökben”: a tenger nézésében, szép csizmák vásárlásában és a főzőcskézésben találja meg, mondván, a világ olyan, amilyen, megváltoztatni nem tudja, egyetlen lehetősége, hogy átértékelje a hozzá való viszonyát. “Jelenleg a pokolból egy még pokolibb állapot felé tartunk” – mondta néhány éve egy beszélgetés során az akkori horvátországi helyzetről. A Fül, gége, kés után megjelent könyveiben (Ljubav na posljednji pogled [Szerelem utolsó látásra]; Ja, nevjernica [Én, a hitetlen]; Crnci u Firenci [Feketék Firenzében]) is – amelyek ismertetői kivétel nélkül nagyjából a “Rudan eddigi legkeményebb könyve” mondattal kezdődnek – kitart korábbi véleménye mellett. A Buzzati képes poémájával megegyező című Szerelem utolsó látásra szintén egy női monológ: egy feleség – aki hosszú házasévek után megöli a férjét – védő- és egyúttal a társadalom elleni vádbeszéde. Az Én, a hitetlen című könyve a Ferald Tribune-ben és a Nacionalban megjelent publicisztikáiból válogat; a Feketék Firenzében pedig egy rijekai család drámáját írja le: a háborúban önkéntesként szerepet vállaló apa most a háború okozta traumától szenved; az anya Olaszországban végez házimunkát egy családnál,³ és egyúttal a háziúr szeretője, hogy a fiuknak – aki otthagyva feléségét és gyerekét hazaköltözik, mert nem bírja a horvát naplemente nélkül – az amerikai iskoláztatását fizetni tudják; a lányuk terhes, és éppen az abortuszon gondolkodik…

Slobodan Prosperov Novak – aki maga sem egyértelműen a feltétlen tolerancia szószólója – irodalomtörténetében Vedrana Rudan avagy a gyűlölet irodalmiasítása fejezetcím alatt tárgyalja a szerzőt és első két művét: szűkös lexikával és nyomorúságos szintaktikával jellemezhető gyűlöletbeszédnek tartja Rudan könyveit. Motiválatlan sértegetések, vagdalkozások, irodalmilag indokolatlan, teljes mértékben öncélú vulgarizmusok sora, a polgári hagyományokkal szembeni legkisebb toleranciát is nélkülöző politikai pornográfia – írja. A Szerelem utolsó látásra című regényében és a Fül, gége, késben Novak szerint a szerző “úgy üvölt, mint egy középkori boszorkány, aki alatt éppen meggyújtják a máglyát”.⁴ Helena Sablić Tomić – aki Horvátországban Andrea Zlatar mellett talán a legintenzívebben foglalkozik a (horvát) női irodalommal – egy kicsit megengedőbb: kritikájában azt emeli ki, hogy első könyvében Rudan – a női irodalmon belül – energikus, provokatív, a mai kánontól eltérő szemlélet- és írásmóddal jelentkezik. A szerző későbbi, egyre gyakoribb és egyre agresszívabb nyilvános szereplései és publicisztikái ugyanakkor, legalábbis irodalomesztétikai szempontból, Sablić Tomić szerint nem sok jóra engednek következtetni.⁵ Bár mindketten autentikusabbak egy magyar recenzensnél (tapasztalatból ismerik a háborút, Sablić Tomić valószínűleg másként érti saját nemét), a nem horvát olvasó számára a helyzet talán mégsem ennyire elkeserítő: vannak a regénynek elvitathatatlan erényei. Ahogy például Szerbhorváth György írja a könyv utószavában: “S mégis, mi ez? Elnyújtott monológ? Női próza? Háborús irodalom? Valóságirodalom? Pikareszk regény? Önéletrajzi ihletésű ömlengés? Színtiszta káromkodás, semmi más? Utazás a koponyán belül? A már-már animális szex fenomenológiája? Egyik sem és mindegyik. Ez benne a jó, a meghatározhatatlanság, a többrétegűség.” (162)

A négy részre osztott regény tulajdonképpen egy elidegenítő effektusokkal tarkított, keretbe foglalt monológ. Magát a regényt két “személytelen” rész keretezi: az elsőben (Prológus) Rudan egyrészt felvillantja a regény műfaji allúzióit: egyetlen szobában játszódik, egy megélhetési gondokkal nem küszködő szereplővel⁶ – elképzelhető színházi előadásként, rádiójátékként vagy akár tévéshowként is –, másrészt elbizonytalanítja az olvasót a narrátor és a szerző személyének kapcsolatát illetően, amit, jellemző módon, majd egy formálisan a regény főszereplője (Tonka Babić) jegyezte öninterjúban próbál meg – nem teljes sikerrel – tisztázni:

“TONKA: Én – te vagyok?

RUDAN: Nem.

TONKA: Kicsit bővebben?

RUDAN: Te egy boldogtalan emberi lény vagy… aki egy kicsi, szerencsétlen, szomorú országban él.

TONKA: Te pedig egy boldog emberi lény vagy… aki

EGYÜTT: …egy kicsi, szerencsétlen, szomorú országban él.”⁷

A regény utólagos magyarázataként és dokumentálásaként is felfogható Belégzés című, különállását és fontosságát tipográfiailag is hangsúlyozó, kurzívval szedett záró rész szintén monológ: egy tájszólással beszélő – a könyv világába kívülről érkező, s ezáltal a regényben elmesélt háborús események hitelességét mintegy igazoló – asszony meséli el a televízióban⁸ meglehetősen objektíven és rezignáltan a háború ideje alatti pokoljárásának stációit. A regény főszövege a “mi” (Kezdünk) és a “ti” (Lazuljatok) személyes névmások köré csoportosul – mintegy jelezve az egész könyvön végighúzódó alapvető bipolaritást (társadalom és egyén, nők és férfiak, horvátok és szerbek stb.).

A regény “női szálának” szexualitása a kortárs irodalomban – a másik nem szemével nézve, tehát minden bizonnyal elnagyoltan – valahol Erica Jong kommersz, és az obszcenitás határait súróló, valamint Elfriede Jelinek érzéki és nagyobb ívű könyveinek világát idézi. Szó sincs a regényben arról, amire a női szerzők kapcsán Virginia Woolf mint erényre hívja fel figyelmünket: “…rendelkezett némely előnyökkel, melyeknek még fél évszazada is híjával voltak a sokkal tehetségesebb nők. Számára a férfiak már nem jelentettek »konok és kemény ellenfelet«; nem kényszerült arra pocsékolni az idejét, hogy panaszkodjék ellenük.” Nem kellett – mint a regénybeli Tonkának a szeretőjére – várnia és vágyakozia: “a félelem úgyszólván eltűnt belőle”.⁹ A fordítót az eredeti cím (Uho, grlo, nož) választás elé állította: a horvátban az inkább “torok” jelentésben használt “grlo” szó “gégével” való fordítása egyértelműen a háború véres, fizikális oldalának konnotációja mellett voksolt a női fecsegés, a Novak által említett – s egy ilyen kontextusban érthető – ordítás helyett. Az eredeti cím pattogása és szavainak száma több mindenre asszociál: a ritmusa többek közt A feltétel nélküli kapituláció múzeuma című Ugrešić-könyvből is ismert egyszótagú, háborút idéző szavakra (krv, rat, nož, strah: vér, háború, kés, félelem); ugyanakkor az angol nyelv három híres “négybetűs szavára” is (a nemi aktust és genitáliákat: fuck, prick, cunt), s ennek horvát megfelelőjére: az úgynevezett KPJ-nyelvre (kurac, pièka, jebanje) – Rudan a két keret-fejezet kivételével regényében ez utóbbi szociolektust használja: “Horvátországban olyan az élet, hogy az átlagember vagy káromkodik, vagy golyót ereszt a fejébe” – indokolja nyelvhasználatát egy interjúban.¹⁰ A kemény, trágár, vulgáris, “férfias” beszédmóddal – legalábbis látszólag – hárít, távolságot tart: a háború eseményei, a társadalmi berendezkedés ellen fellépő egyén és a férfihegemónia ellen küzdő nő talán kissé túldimenzionált tehetetlensége így nem kap melodramatikus színezetet. A túlhajtott szabadszájúság a főszereplő–narrátor öngerjesztő, szemantikailag egyértelműen női beszédmódjával és sajátos logikájával párosul. Az olvasó figyelmét legtöbbször a vég nélkül egymásba fonódó kitérő szálak követésével, a késleltetéssel, azzal (a női trükkel) tudja ébren tartani, hogy mindenből megmutat egy kicsit, majd hirtelen másra tér át, hogy tíz-húsz oldallal később visszakanyarodjon a félbehagyott eseményekhez. Andrea Zlatar a Tekst, tijelo, trauma (Szöveg, test, trauma) című, női irodalmat vizsgáló tanulmánykötetében írja, hogy az úgynevezett “női szövegekben” általában az elbeszélés konstituálja az eseményeket; az elbeszélő egyfajta privát nyelvet hoz létre, hogy azon keresztül meséljen magáról és a körülötte zajló eseményekről, s ezen – a leginkább önmagával folytatott beszélgetésen – keresztül fogadja el az életét és a sorsát. Ugyanakkor a múltról való beszéd nem a történtek összegzése, hanem a múltba való beavatkozás.¹¹ Slavenka Drakulić a délszláv háborúról szóló Balkán Expressz című kötetének egyik írásában ezt azzal egészíti ki, hogy a dokumentaritás eltorzítja az eseményeket; a háborúk dokumentálásából könnyen a halál perverziója, pornográfiája lesz (vö. a Rudan-regény Tonkája által kedvelt “doksik”, a tévécsatornák háttérben villódzó képei, és a legtöbbször emlegetett közhely: “mindannyian a saját filmünkben játszunk”).

“Semminek nincs itt köze semmihez. Tényeket közlök veletek” – kezdi monológját (8) Tonka –, s a regényt végigolvasva természetesen az derül ki, hogy mindennek és mindenkinek köze van mindenhez és mindenkihez, s a tények – vagy legalábbis a tényeknek láttatottak – nem biztos, hogy megfelelnek a valós tényeknek: “nem kell az én szememmel látnotok a világot. Én agresszív vagyok” – mondja a főszereplő saját magáról (62). A “Valakinek lenni”-től az “azzá lenni, aki nem vagyok” általános vágyán kívül identitásával leginkább a származása miatt gyötrődik: anyja horvát, apja, akit nem ismer, a “mozgalom” egy szerb akivistája – ő maga eltökélten horvát szeretne lenni. Babićnak hívják, ami ugyanúgy lehet horvát, mint szerb név, csak a horvátországi szerbek hozzáteszik, hogy Korèuláról – s pontosan ebből tudni, hogy szerbek.¹² A délszláv háborúról szólva – s a könyvnek talán ez a legnagyobb érdeme – Rudan mindvégig tartózkodik a direkt ítéletektől. Az eseményekről beszámol, de például a háború kitörésének körülményeiről, okairól és az első lövést leadó személy nemzeti hovatartozásáról nem szól: “Mikor kezdődött a háború? (…) Amikor eldördült az első puska egy aprócska, parányi, Rudo nevű faluban.” (78) Sőt, a háború kitörése eltörpül életének egyik jellemző eseménye és a női regények “kelléktárának” ma már szinte kötelező eleme¹³ mellett: “Amikor az utolsó abortuszomra mentem, épp valami gáz volt a plitvicei tavak körül. Nagy gáz! Azért emlékszem rá! Talán pont akkor kezdődött ez a háború?!” (108) Az eseményekről nem csak az egyik fél nézőpontjából számol be; a háború egy-egy részletének leírása leginkább szenvtelen, de legalábbis annak tettetett: “Egy szoba. A szobában kályha. (…) Ég a tűz. (…) Az ágyon egy nő hever. (…) Körötte katonák. (…) Meztelen férfit vezetnek a szobába. Szerbet. A szerbnek fel kell másznia az ágyra és berakni a nőnek. (…) És akkor lőni kezdik a katonák. (…) Kiszabadítja magát a nő a kásává lőtt, véres szerb alól, és meztelenül elszalad a sötét, fagyos, októberi éjszakába. (…) A háború az háború.” (136–137) Hasonlóképpen viszonyul a nemzetiségi hovatortozás kérdéséhez is: amikor például az egyik szereplővel kapcsolatban megemlíti, hogy szerb, azonnal hozzáfűzi, hogy “ez nem fontos. (…) Ez csak egy információ. Nem üzenet.” (82) Máskor cinikus, vagy cinikusnak láttatja magát: “A háború valami olyasmi, amiben minden normális ember otthon érzi magát. (…) A háborúk azért törnek ki, hogy problémákat oldjanak meg velük. Hogy a háborúk csak átmenetiek, amíg a zűrt meg nem oldják. A zűr pedig abból fakad, hogy megtámadnak minket a szerbek, és meg akarnak ölni. Mi csak védekezni szeretnénk. Hogy megmaradjunk. De amikor mi gyilkolunk szerbeket a horvát városokban, amikor kicibáljuk őket a lakásaikból, le a pincébe vagy a mezőre, és golyót eresztünk a tarkójukba, az már önvédelmi háború. (…) Háború, erőszak, öldöklés, nyakvagdosás, szemkivájás… Ez a normális emberi viselkedés. Orrfújás papírzsbkendőbe, nemdohányzás az autóbuszon, nemköpködés a földre, a szomszéd nyakához a kés nemszegezése, mindez kényszerű cselekedet.” (62–64)

Rudan azzal, hogy a háborút – ami nem vagy csak nagyon feltélesen választható el Tonka határozott és megmásíthatatlan ítéletekkel teletűzdelt történetétől – igyekszik nem csak feketén vagy fehéren láttatni, a horvát háborús irodalom kis számú kivételei közé tatozik; rajta kívül csak talán Nedjeljko Fabrio és Stjepan Tomaš könyvei – amelyek a szerb oldalt is valamilyen módon “megszólítják” – látnak és láttatnak egy kicsit kevésbé sarkítottan. Fabrio Smrt Vronskog (Vronszkij halála) című regényében Tolsztoj Anna Karenináját írja tovább: Vronszkij, Anna öngyilkosságát követően, s azután, hogy a “pravoszláv testvéreket” támogatja a törökök ellen vívott csatájukban, kap még egy életet Fabriótól: a Vukovár ellen induló szerb csapatokhoz csatlakozik, hogy a regény végén (elhibázott lépése miatt) egy usztasák által aláaknázott mezőn lelje önként választott halálát. Tomaš Srpski Bog Marš (A szerb Mars-isten) című kisregénye a háború eseményeit a szerb oldal nézőpontjából írja le; iróniája ellenére sem igen tudja elkerülni az egyoldalúságot, nem sokkal több, mint a szerb ideológia és mentalitás kikarikírozása.¹⁴ A nyilvánosság előtti állásfoglalás kényszerének csapdáját – aki a háborút megélte, bármennyire is akar, nem tud elfogulatlanul tekinteni a vérontásra – Rudan regénye Tonka élet-monológjával többé-kevésbé elkerüli. A magánélet vélt vagy valós sérelmei a mai társadalom visszásságaival, a szociális berendezkedés deformáltsága elleni tehetlenségérzéssel, és, ha a záró rész nem volna ennyire hangsúlyos – a regény befejező mondatai: “Magam sem tuttam. Meddig húzom. Hova legyek” –, majdnem a háború valódi retteneteivel kerülnek azonos szintre.

Az alapvetően kettősségekre – a szerkezet; a vulgáris nyelvhasználattal lefedett női irodalom (női “kompetencia” és férfias “performancia”); a férfi–nő, a társadalom–egyén, a háború–magánélet általános, valamint a horvát–szerb nagyon is konkrét kettősségeire – épülő regény szálai szétbogozhatatlanul összefonódnak. Olvashatjuk úgy a könyvet, hogy egy többrétegű, sokféle értelmezési mezőt felkínáló művet tartunk a kezünkben, de van még egy legalább ennyire érvényes másik olvasata is: a Fül, gége, kés okosan, körültekintően, szakmailag jól megcsinált vállalkozás (közép-európai változat: 8 Kuna eladott példányonként), egy olyan társadalmi-lélektani – ahogy Tonka mondaná – doksi-thriller, amelyet a szerző a jelenkor igényeihez, és, amennyire ez egyáltalán lehetséges, a volt Jugoszlávia területén élő nemzetek elvárásainak közös szeletéhez igazított.

(Fordította Halmos Ádám. JAK Világirodalmi sorozat, L'Harmattan - JAK, Bp., 2006, 168 oldal, 1800 Ft)

Jegyzetek