Háromnegyed négy

A fák, ez jó, igen, kezdjük a fákkal, hogy majdnem

ugyanolyanok; ilyenkor, hajnalban. Kevés a fény. Eléggé fázom.

Bent alszol. Akihez szólhatnék most, az előtt hallgatok;

nem remegek, még ezt a fázást se lássa rajtam.

Mondok valamit magamban. Látom a leheletem. Nézem.

Ebben a ritkás fényben én is csak majdnem ugyanaz vagyok,

félig nyitott szemmel figyelve, hogy alszik minden.

A te szemed, lehunyt szemed ott bent, világos, egyszerű,

mint ilyenkor az ég. Mint ilyenkor bármi. Rá kéne gyújtani,

ezért jöttem ki. Nem. Azért, mert nem tudok visszaaludni.

És utálok várni. Föl kéne ébresszelek, mondanom kellene,

igen, hogy nézd meg a szemem színét, egy darabig

hibának éreztem azt is. És nem értem, miért kellek neked,

elmondanám, most, kezemen az öled szagával, könnyebb

lenne mégis. És nem tudom, hány ölelés kell, akár csak egy napra

(estig összetartson), szóval, hogy ölelj. Ilyeneket kéne mondanom.

Bent alszol. Nézem az ég súlyos színeit a szív felőli oldalon.

Dohányzom. Jó így. Bár elég hideg van. Jó, hogy betakartalak.

Egyenlők vagyunk. Látod. Ha kivonlak magamból, a semmi marad.

Karodba víz

Karodba “víz gyűlt”, így mondták,

magyarázták, megbolondult szerveid

mit csinálnak. Én csak azt láttam,

hogy megdagadt, elképzelhetetlenül.

Ott, benne az víz, de mégis hol –

ez az értetlenségem megmaradt.

Isten útjai kifürkészhetetlenek,

ő csinálta ezt is: az volt ott

a karod, benne a víz, abban meg az Isten.

Azután föltámasztották a kezeid, feküdtél,

mintha csak nyújtózkodnál. A vizet

– gondolom – magaddal vitted.

A tenger, a monoton zúgás, amire gon-

dolni szoktam, ha nem tudok elaludni

– bár ettől még sosem sikerült –, ez jut eszembe.

És bennem rejtőző visszhangjaid.

Nem tudom. Fáradtan, óvatosan veszem

elő a fájdalmat, és nézem, mint egy képet.

Egy gyertya a tortán, üvöltök rajta vagy

ásítok, eldönthetetlen. Te nem látszol,

csak a kezed, ami ringat; víz a fényt,

szemetet, bármit, önmagát.