Párhuzamos legendák

Ottlik- és Mészöly-képünkről, fényképeik ürügyén - Ottlik képeskönyv; Móser Zoltán: Mészöly Miklós arcai, tárgyai, tájai

Károlyi Csaba  kritika, 2006, 49. évfolyam, 7-8. szám, 795. oldal
Lapszám letöltése
PDF-ben

Két nagy író, akiket a 80-as évek új irodalma állított máig hatóan a középpontba, fedezett fel újra az akkori “fiatal” írók jóvoltából, emelt ki – nem kesztyűs, ámde ügyes kézzel – a progresszív irodalmi hagyomány nem is olyan nagy ládájából, tisztított le és csomagolt át a maga számára, majd használta föl, zsigerelte ki és értelmezte át őket, hogy aztán mára már mint klasszikus szerzőkre tekintsünk rájuk, olyan mai nagyságok szemüvegén át is, mint Esterházy és Nádas. Számomra a jelenkorban formálódó irodalom két legfontosabb őse, inspirálója, elődje, mestere a prózában: ez a két író. Nem vagyok tehát elfogulatlan szemlélője semminek, ami velük kapcsolatos, így a fényképeiknek sem. De mielőtt megpróbálnék mégis viszonylag tárgyilagosan beszélni a képekről, hadd idézzem fel a velük kapcsolatos történetemet.

 

1.

Ottlik már gimnáziumi éveimben (1976–80) ott volt a jobb magyartanárok látókörében. Tervbe vettem tehát az Iskola elolvasását, és, én marha, a katonaság előtti nyáron el is olvastam (“sem azé, aki fut” – efölött akkor átsiklottam). Azóta még kétszer olvastam. Mészölyről szintén már a gimnáziumban hallottam (hiába, jó helyen voltam jókor), de a Filmet nem bírtam elolvasni tizenhét évesen, inkább arra hajtottam, hogy minél gyorsabban tudjak leúszni ezer métert, de közben azért elolvastam Az atléta halálát, bár az előző félmondatból is látszik, hogy azt sem értettem meg. Aztán később, nagyjából az egyetem végére elolvastam az egész életművet, az Érintés-jegyzetekkel egyetemben. Még monográfiát is akartam írni róla. Szerencsémre már szinkronban olvashattam a régi Mozgó Világ Mészöly-köszöntőjét (1981. január): az MM/60-at: Balassa Péter, Esterházy Péter, Szörényi László, Wilheim András, Fogarassy Miklós, Pályi András és Nádas Péter írásait. És a lap Ottlik-köszöntőjét is (1982. május), mellyel a hetvenéves mestert mutatta föl nekem a – mondhatni – igencsak tekintélyes számú (huszonkilenc fős), akkor még nekem jobbára ismeretlen szerzőgárda (Sorakozó írások Ottlik Géza születésnapjára). Az írások – fontos kortörténeti adalék – Illyés Gyula A 3 Picasso című verse után sorakoztak. Beszédes, érdekes névsor 2006-ból nézve: Csaplár Vilmos, Kolozsvári Papp László (fiatal író), Balázs József, Temesi Ferenc, Tar Sándor, Marosi Gyula, Körmendi Lajos, Szilágyi Ákos, Márton László, Dobai Péter, Bereményi Géza, Granasztói György, Ambrus Lajos, Kodolányi Gyula, (Kurucz), Grendel Lajos, Krasznahorkai László, Pályi András, Sarusi Mihály, Veress Miklós, Tandori Dezső, Ungváry Rudolf, Csalog Zsolt, Zalán Tibor, Egyed Péter, Wehner Tibor, Kornis Mihály, Czakó Gábor és: Esterházy Péter. Ez utóbbi, ugyebár, ekkor másolta le “egy 57 x 22-es rajzlapra” az Iskola a határont, “kb. 250 óra alatt”, “ezerkilencszáznyolcvanegy december tizedikétől nyolcvankettő március tizenötödikéig” (adventtől a nemzeti ünnepig). Istenem, mi a fenét csináltam én azalatt? Semmit. Pontosabban 1981 januárjában előfelvételis katona voltam a hódmezővásárhelyi laktanyában, 1982 májusában pedig elsőéves egyetemista Debrecenben. De legalább megvettem hónapról hónapra a Mozgót (illetve a katonaság alatt szüleim megvették, hihetetlen, de így volt, mind megvan). És jól megjegyeztem a neveket, akiknek az írását ott olvashattam. Fiatalabbak kedvéért: ugyanekkor a Jelenkor úgy köszöntötte Mészölyt, hogy érdemben nem köszönthette (a többi akkori folyóiratról ne is beszéljünk). Azért első írásként közölte Béládi Miklós Mészöly-tanulmányát, majd Alexa Károly híres nagyinterjúját és Grendel Lajos jegyzeteit – de azt, hogy a mester hatvanéves lenne, csak az Alexa-interjú első kérdésébe foglalva írta le. 1982 májusában a Jelenkor ugyanígy járt el a hetvenéves Ottlik köszöntésekor. Balassa, Kis Pintér és Czigány György írását úgy közölte, hogy semmilyen módon nem jelezte, miért is kerülnek ezek egymás mellé, se egy blokkcím, se alcím, se jegyzet, se semmi, aki akarta és tudta, így is értette. Ez már irodalomtörténeti adalék, de lépjünk tovább.

 

2.

Mint köztudott, és miként Kovács Ida jelzi is a PIM kiadványában az életrajzi adatok közt, Ottlikot először Lengyel Péter “fiatal író” vallotta mesterének a Két sötétedés című első kötetének fülszövegében 1967-ben, majd ugyancsak ő megírta Adósság című esszéjét Ottlikról a Mozgó Világ 1970. februári számában. Innen számíthatjuk kultuszának kezdetét, melyet az Iskola lemásolása betetőzött, és Balassa három nagy Ottlik-tanulmánya elmélyített (“…Az végeknél…” Kommentár Ottlikhoz avagy a műelemzés bukása [1980]; Íme a próza [1980]; Ottlik és a hó. Egy motívum története Ottlik Géza művészetében, hetvenedik születésnapjára [1982]), hogy aztán Tandoritól Györe Balázson át Szijj Ferencig terjedjen a kultusz alakítóinak sora.

Miközben Ottlik kezdettől mint mester szerepelt az újabb irodalom horizontján (és ezen nem változtathatott már az 1989-ben megjelenő A Valencia-rejtély és az 1993-ban posztumusz megjelenő Buda sem), Mészöly folyamatosan mint mester és mint kortárs, pályatárs volt jelen egyszerre, egészen a kilencvenes évek közepéig. Például 1979-ben ő vezette be, mint nagy öreg, öt “fiatal” író, Esterházy, Hajnóczy, Lengyel, Nádas és Bereményi Géza estjét Bécsben. Ötvennyolc éves volt ekkor. Balassa 1980-ban írta a Filmről korszakos tanulmányát, majd 1984-ben elemzését a Megbocsátásról (a kisregényt egyébként teljes terjedelmében a régi Mozgó 1983 novemberi, utolsó száma közölte). Mesterének legerőteljesebben Nádas Péter merte nevezni 1991-ben, a hetvenedik születésnapján (A mester árnyéka). Szövege a Jelenkor Mészöly-számában jelent meg (1991. január). Sokkal több író követte poétikáját, sokkal több írónak jelentett közvetlen inspirációt az életműve, mint az Ottliké. Érthető: Ottlik világa zártabb, Mészölyé nyitottabb, ha tetszik, experimentálisabb. Bár alkatilag mindkét író eléggé konok (lásd tán leghíresebb képeiket a 95., illetve a 39. oldalon), Ottlikra inkább utalni lehet, a példájára, a véglegesített teljesítményére, Mészölyt meg jobban lehet folytatni. Vagy mégsem? A dilemmáit, a kereséseit mindenképpen lehet, és akár a megmutatott, “beépített” kudarcait is. Ottlik a kudarcait is artisztikusan lekerekíti, “legyőzi”. Mészöly a kudarcait inkább nyitva hagyja, szembesít a nyílt sebekkel. Folytatták-folytatják is számosan mindazt, amit a magyar prózában elkezdett, Grendeltől Láng Zsolton át Darvasiig, Pályi Andrástól Závadán át Kiss Ottóig.

1991-ben külön Mészölyt köszöntő kötet is napvilágot látott (“Tagjai vagyunk egymásnak”, szerkesztette Alexa Károly és Szörényi László). És ekkorra érett be a karakteres írói és közéleti magatartás (illetve inkább az utóbbi): Mészölyt a Demokratikus Charta szóvivőjének választotta 1989-ben, 1990-ben az Írószövetség elnökségi tagja lett (!), 1991-ben a Széchenyi Művészeti Akadémia elnöke. A rendszerváltás utáni első március 15-én, 1990-ben az első három Kossuth-díjas író közt volt, Csoórival és Konráddal egyetemben, Antall József és Göncz Árpád adta át neki a harmadik köztársaság korábbról megőrzött és akkor megújítani próbált legmagasabb művészeti kitüntetését, melyet nem is annyira neki adtak, hanem inkább ő lett volna hivatott azt (többek közt két írótársával együtt) hitelesíteni, a jövőre nézve visszaadni a díj becsületét. Ottlik, mivel egy tízessel öregebb, hamarabb megkapta (például Mándy és Nemes Nagy, Weöres, Pilinszky és Szabó Magda is így jártak), nem tudta (nem tudták) nem megkapni a “Kossuth Lajos-díjat”, ahogy Ottlik nevezte. S így neki, Ottliknak még Maróti László nyújtotta át, és nem március 15-én, hanem április 2-án, 1985-ben, ott a fotó a 106. oldalon, a háttérben Kádár János, Lázár György és Aczél György tapsol és mosolyog. Átvette. Ki hitte volna (senki), hogy még éppen 1990 márciusában, fél évvel halála előtt átvehette volna másképp is. Mészölynél 1967-ben puhatolódzott a minisztérium: átvenné-e a díjat, ha neki ítélnék. Mészöly akkor elutasító volt, nem is jelölték a rendszerváltásig többé. De tovább. Nézzük hőseinket másfajta irodalomtörténeti távlatból.

 

3.

Ottlik a “keresztény középosztály” nemes sarjaként született 1912-ben Budapesten, 1930-ban került a Pázmány Péter Tudományegyetemre, eredetileg magyar–francia–matematika szakra, míg végül szándékai ellenére matematika–fizika szakosként végzett 1934-ben. Mészöly vidéki városi polgári család sarjaként született 1921-ben Szekszárdon, 1938-ban került szintén a Pázmány Péter Tudományegyetem jogi karára, és végzett ott 1942-ben. Mindketten kacérkodtak az újságírással. Ottlik 1930-tól az Új Nemzedéknél volt gyakornok, 1932-től a Budapesti Hírlap, 1936-tól az Új Magyarság bridzsrovatát szerkesztette, 1942–43-ban az Esti Kis Újság szerkesztője és tárcistája volt, később a rádióval is próbálkozott. Mészöly 1947-ben Tolnamegyei Kisújság címen indított lapot, annak felelős szerkesztője volt 1948 szeptemberéig. Ottlik első komoly novellája, mint hangsúlyosan tőle tudjuk, a Nyugatban jelent meg 1939-ben (A Drugeth-legenda). Mészöly első novellája, mint szintén jól tudjuk, a pécsi Sorsunkban jelent meg Bridzs és nyúl címmel, 1943-ban. Ottlik 1939-ben vette el feleségül Debreczeni Gyöngyit, Mészöly 1948-ban Polcz Alaine-t. Ottlik felesége 1979-ben meghalt, emlékét a Buda őrzi, a hagyatékot Lengyel Péter kezeli. Mészöly felesége ma is gondozza és kézben tartja a hagyatékot, ő őrzi Mészöly emlékét, miként azt többek közt most tárgyalt kötetünk is mutatja (és számos további kezdeményezés: Mészöly Miklós-díj, a szekszárdi Mészöly-múzeum és a születésnapon, január 19-én megtartott évenkénti emléknap.

Ottlik első kötete későn jelent meg, mert regényének, az Iskolának első változatát 1948-ban – szinte a nyomdából – visszakérte átdolgozásra, végül 1959-ben jött ki (megelőzte a Hajnali háztetők 1958-ban). Mészöly első kötete, a Vadvizek Pécsett jelent meg 1948-ban, mondhatni visszhangtalanul, majd két 1955-ös mesekönyv után a Sötét jelek 1957-ben, már Budapesten, és kicsit nagyobb figyelmet keltve. Mészöly aztán tucatnyi fontos kötetet adott ki, Ottlik alig valamit. Ottlik egy lapra tett fel mindent, és idős korában is az Iskola körülírásával bajlódott, Mészöly sokszor vágott bele sokféle kísérleti műbe. Ottlik arisztokratikus pozícióba helyezkedett, a meg-nem szólaló író, a szinte megközelíthetetlen, immár életében klasszikus nagy alkotó legendája vette körül. Mészöly a megalkuvást nem tűrő, a küzdelmeket a saját érdekei ellenére is vállaló, a kulturális és közéleti, sőt a nagypolitikai kérdésekben is harcba szálló, a falnak is nekirontó alkatát követte. Ottlik legendáját az Iskola erkölcsi megfontolásokat is magában foglaló, egyre elismerőbb és egyre közismertebb olvasatai és a nagy mű szerzőjének hallgatása egyaránt táplálták. Mészöly legendáját műveinek a radikalitást, kísérletezést büszkén vállaló, meg a nemzeti és közép-európai problematikát egyaránt érintő tekintélyes olvasatai és személyének politikai, közéleti “ellenálló”, ellenzéki volta egyaránt táplálták. Ottlik a késő nyugatos (ha tetszik: újholdas) irodalom egyik utolsó nagy figurájaként élt a köztudatban, Mészöly – bár szintén voltak kapcsolatai az Újhold körével – inkább magányos, különc bozótharcosként jelent meg a kortársak szemében. Ottlik inkább a klasszikus modernségből táplálkozott (az ötvenes években többek közt Dickens, Hemingway, Gottfried Keller, Thomas Mann fordítására vállalkozott, cikkeiben Maugham, Woolf, Dickens, Mark Twain, sőt Verne Gyula példáját emlegette előszeretettel). Mészöly nagyon figyelt az újra (Camus-ről, Beckettről, az újraolvasott Musilról, a francia új regényről akkor beszélt, amikor még szinte senki nálunk). Ottlik lelkesen írt Kolozsvári Grandpierre Emilről (jó, fiatal korában, de később is vállalva a “Mit akar egy regényíró?” kezdetű, híres szövegét). Mészöly újraolvasta Csáth Gézát, az atonalitás közérzetéről, a pop-artról értekezett. Érdekes, hogy a szóbeli visszaemlékezések szerint Ottlik nem tartotta sokra Mészölyt. Figuráját egyébként is ambivalens módon értékelték általában az Újhold köreiben. Máskülönben Ottlik egyre inkább veszendőbe menő értékek őrzőjeként mutatkozott, Mészöly pedig úgy volt értékek őrzője, hogy közben radikálisan másképp és máshonnan mutatta azokat, mint ahogyan és ahonnan addig láttuk. Két egyaránt fontos, egymást kiegészítő magatartásmód. Két nagyon különböző alkat, és két hasonló szellemi magasságokba törő írói elme. (Bár a zseniális emberek gyerekkori fotóit kár nézni, azokon csak az anyjuk ismerné fel őket, a kamaszkoriak azért már jellemzőek lehetnek, lásd például Ottlikot mint legjobb atlétát tizenhat évesen, négy társával együtt a budai katonai főreál tornapályáján – a 40. oldalon, vagy Mészölyt körülbelül hasonló idősen anyjával a szekszárdi szőlőhegyen – a 34. oldalon.)

Ottlikot hamarabb kanonizálta az irodalomtörténet, hamar megkapta helyét az Újhold prózaírói között. Az Iskola a határon az 1959-es első megjelenés után számos itthoni kiadást megért, 1963-ban kiadta németül a Fischer Verlag, ’64-ben megjelent franciául, ’66-ban angolul (külföldön nem volt túl nagy sikere). Az 1980-as években már masszívan benne volt a gimnáziumi irodalomtankönyvben (igaz, Mészöly is egy pillanatra, csak aztán kivették, érdekes, hogy épp Mészöly gimnáziumi tananyagaként való szereplése körül tört ki a régi rendszer tán utolsó irodalompolitikai botránya). Ezzel együtt Ottlik egyművű szerzőként lett elkönyvelve, többi kötetét nem fogadta egyértelmű kritikai siker. Szegedy-Maszák Mihály azzal is kezdi 1994-ben monográfiáját, hogy “Ottlik Géza jelentősége azzal magyarázható, hogy az Iskola a határon a huszadik század közepének legjelentősebb magyarul írott elbeszélő művei közé tartozik. Ehhez a könyvhöz képest minden egyéb megjelent alkotása inkább magas színvonalú műhelytanulmány vagy függelék, mintsem teljes értékű regény vagy elbeszélés…” Bár ez az állítás vitatható, és sokan vitatták is, az bizonyos, hogy ugyanakkor az Iskola megítélésében nagyjából konszenzusra jutott az irodalomtörténet-írás – és ez az értékítélet az olvasók véleményével is találkozott.

Mészöly irodalomtörténeti helyét igazán csak a kilencvenes években kezdték el kijelölni a 60-as–70-es–80-as évek meghatározó írói között. S bár a 60-as években írt kisregényeit sokszor előbb adták ki franciául, németül, mint magyarul, igazi közönségsikerük nem lett – itthon sem. Másrészt nem mutatkozott egy könyv, avagy a kritika nem igazán mutatott fel egy művet, amelyet a középpontba lehetett volna állítani. A kisregények és novellák tucatjai közül nem emelődött ki egy szöveg, talán a korai Jelentés öt egérről kivételével, amelyre a nagyobb olvasóközönség figyelmét sikerült volna egyértelműen felhívni. Mészöly első monográfusa, Thomka Beáta 1995-ben azzal kezdi, hogy szembesíti olvasóját a Mészöly-fogadtatás meglepő elégtelenségével: “Az a tény, hogy Mészöly művének öt évtized után még mindig csak kritikai irodalma van, és sem történeti vagy biografikus, sem elméleti vagy történeti-poétikai közelítésben mindeddig nem tárta föl a kutatás e sokrétű életmű rendszerét, felettébb elgondolkodtató. Kétlem, hogy szakmai okokon kívül bármiféle politikai/kultúrpolitikai érvre való hivatkozás indokolhatná e feltűnő hiányosságot.” Ezek a szakmai okok tán épp az életműnek a szokásosnál sokkal összetettebb voltában, a pálya alakulásfolyamatainak nehezen kibogozható rendszerében keresendők. Mint ahogy Mészöly legendája is azért lehet korlátozottabb, mert írói alkata nem fogható meg egyetlen alapvető jellemvonás, történet, netán gyerekkori alapélmény felől. Mészölynél tehát más a helyzet, mint Ottliknál, akinek kultuszában egyértelműen és szinte kizárólag a katonaiskolai életrajzi adatokra helyeződhetett a hangsúly – regénye nyomán. (Ott is van a képeskönyvében számos fotó a híres iskoláról és a híressé vált növendékről.) Mészölynél a pannon táj, a szekszárdi gyerekkor, a középkori Kárpát-medence vagy az erdélyi mélyvilág, és egyáltalán, a természeti táj elemei, az emberre vonatkoztatott állathasonlatok elégikus képei kerülhettek szórtan a figyelem középpontjába – a különböző művek nyomán. (Mészöly képeskönyvéből ezek közül most a szekszárdi és az erdélyi képek kerülnek elő.) Érdekes, hogy bizonyos, egyébként közismert életrajzi elemek – például Ottliknál a bridzs vagy Mészölynél a politikai ellenállás – nemigen kerültek bele meghatározó módon a legendáriumba. (Ottlikról összesen két bridzs-fotó van a 100–101. oldalon, a Mészöly-albumban pedig egyáltalán nincsenek az írónak más emberekkel közös képei, ahol, teszem azt, Szederkényi Ervinnel vagy Vásárhelyi Miklóssal lenne együtt, csak a feleségével közös képek vannak.)

 

4.

Hogy mindez miért érdekes? Hát azért, mert itt tárgyalt (azazhogy éppen nézegetett) íróink fényképeit az életművükről és a műveikben is megformált figurájukról való képünk alapján látjuk. Kultuszuk természetének feltérképezésekor figyelemmel kell lennünk számos apró momentumra, ami esetleg elsőre nem is tűnik fontosnak. Persze nem minden kiváló írónak lesz kultusza, és nyilván nem minden kultusz egyforma intenzitású. Nem nagyon van kultusza Vörösmartynak, annál inkább Petőfinek. Nemigen van Kemény Zsigmondnak, de annál inkább Jókainak. Inkább van Pilinszkynek, mint Nemes Nagynak. És kevésbé Mándynak, mint Ottliknak. Mészöly meg valahol a kettő között lehet e tekintetben. Ha egy íróról monográfiák jelennek meg, az még nem jelenti feltétlenül, hogy kultusza lenne. Még a kanonizációját sem. Mellesleg mindkét íróról több kötet is megjelent már (Szegedy-Maszák Mihály, Hévizi Ottó–Jakus Ildikó, Fűzfa Balázs, illetve Thomka Beáta, Grendel Lajos, Görözdi Judit könyvei). Ha viszont egy író fotói külön albumban kerülnek kiadásra, az mindenképpen más dimenziót jelent. Az azt jelenti, hogy a kiadó úgy véli: van az írónak akkora kultusza, amely eladhatóvá teszi a róla szóló fényképalbumot. Az olvasók érezhetően az átlagosnál jobban érdeklődnek az adott író iránt, érdemes hát akár egy dísztárgyát vagy egy gyerekkori képét is közreadni. Mindez ugyanakkor a kanonizációt tekintve is fontos állomás: akinek a képét, képeit ismerjük, az jelenleg valamilyen kánon része, és közel áll ahhoz, hogy végleg a részévé váljék (kivéve, ha képét csak a bulvársajtóból és a tévéből ismerjük, bár lehetségesek és vannak is átfedések). Akiről képeskönyv jelenik ma meg, mint József Attiláról, Babitsról vagy Radnótiról, az vagy már halhatatlan, vagy úton van a halhatatlanság felé. Talán a határ, a tétel érvényességének határa jelen pillanatban a fürdőruhás képekig terjed (lásd az Ottlik-album 54., 63., 67., 80., 81., 114. és 115., illetve a Mészöly-album 61. oldalát!). Úgy értem, hogy ahol a fürdőruhát is leveszik, ott valószínűleg oda a halhatatlanság, pontosabban nem oda, hiszen inkább meg se volt, komolyan föl se merült. De nézzük végül szigorúan a két fényképalbumot.

 

5.

Édesapja, Ottlik Géza, Budapest, 1986. Goszleth István felvétele (18.). Édesanyja, Csonti Szabó Erzsébet, 1905 körül, Dékány Gyula felvétele (19.). És így tovább. A 33. oldalon a leendő feleség elsőáldozóként, 1924 körül. Aztán Ottlik balról a második, jobbról a negyedik, mellette jobbra Örley, ő ül jobbról a második helyen egy Magyar Szemle-vacsorán. A Gellért-fürdőben Gyöngyivel, Nemes Naggyal Szigligeten, Juhász Ferenccel a doveri kompon, Koromzay Dénessel Párizsban, Frank Jánossal Major János és Keserü Ilona kiállításmegnyitóján, Dömölky Jánossal a Balaton vizében, Mándyval a tihanyi strandon. Fiatalon izmos és az akkori viszonyokhoz képest elképesztően lebarnult. Aztán egyre soványabb, és láthatóan egyre inkább fázik. Györe Balázs írta erről a képeskönyvről (“Nagyítás”, ÉS, 2004/20. szám, 25. oldal), hogy az az Ottlik, akit olvastunk, nem nagyon van itt benne, legalábbis Györe sehol se találja. Hát persze, hiszen itt nem az az Ottlik van, akire mi a fejünkben, a lelkünkben gondolunk, hanem az az Ottlik, aki csak úgy élt. Lakott itt meg itt, még Gödöllőn is, egyetemista korában még bajusza is volt, ilyen és ilyen volt a dolgozószobája, Kolozsváron a Mátyás-szobornál “ismeretlen hölggyel” ácsorgott. Vas Istvánnal egy kávéházban ücsörgött Párizsban 1963-ban (92.), és akkor az ember egyből arra gondol, hogy Ottlikék bújtatták az Azután íróját a háború alatt, és erről milyen emlékezetesen írt Vas a memoárjában. Itt a képeskönyv előzékenyen idéz a Prózából: “Ha ma Vas Pista barátom azt mondja, hogy megmentettük az életét, ki kell egészítenem, hogy ő meg az én életemet, a mi életünket mentette meg azzal, hogy segített megőrizni a normális ép eszünket…” A képek alatt mindig idézeteket kapunk Ottlik műveiből, leginkább a Prózából és a Budából, és ezek az idézetek helyénvalóak, szépek és “beszédesek”. Segítenek eligazodni – a miben is? “A hézagosság, az életrajzi adatok hiánya nem olyan nagy baj. Jobb, ha az íróról csak a műveiből tud a világ” – áll az utolsó fénykép alatti – vitatható – idézet a 119. oldalon. Habár ez a könyv épp arra szolgál, hogy az íróról megtudjuk mindazt, ami a műveiben nincs így benne, hogy kielégítsük a kíváncsiságunkat valakivel szemben, aki nekünk fontosat írt. Írt valamit, és akkor – szintén vitatható módon – adunk egy fényképet arról, hogy hol írta vagy miről írta. Milyen volt a cipője vagy az útlevele annak a kivételes embernek, aki írt nekünk valami kivételeset, aminek az égvilágon semmi köze nincs ahhoz, hogy milyen volt a cipője, az útlevele, hol írta, amit írt, és konkrétan miről mintázta azt. Ez a képeskönyv a lehetőségekhez képest okosan számot vet mindezekkel a problémákkal. Képet ad arról, amiről kell, elhelyez, idéz, adatol, és mégsem hamis az egész. Nem állítja, hogy megfejtett volna bármit is. A “rejtély” feloldását bölcsen Tandorira bízza – aki meg okosan és ügyesen megírja, amit ilyenkor lehet. A nagy író műve nem látja kárát az egésznek. Az már más kérdés, hogy hasznára mennyire van egy ilyen könyv.

 

6.

Schaár Erzsébet maszkja Mészölyről a hetvenes évek elejéről (8.). Román népi ikonfestők képe Jézusról, Jánosról, Júdásról – Polcz Alaine megjegyzése: “Nem tudtam, hogy Miklós szereti”(9.). Zenélő óra, ortodox kereszt, középkori olló, melyet a Duna vetett ki a parti homokra Kisoroszinál, Szent Pál mozaikképe képeslapon Ravennából, vadászkalap, a későbbi feleség és nővére gyerekként, “rongyos ruhában” (15.). A gyermek Miklós és szülei (30–31.). Szekszárd, Porkoláb-völgy, Kisoroszi, Vlegyásza. Középen húsz Mészöly-portré. A végén néhány közös kép feleségével. A fényképekhez Móser Zoltán írt kísérőszövegeket, majd alattuk kurzívval Polcz Alaine megjegyzései találhatók, néhány esetben idézőjelben Mészöly-művekből vett részleteket is szerepelnek, például az Anyasiratóból vagy A vendégből. A fotók nagy része Móser munkája, a kevés archív kép a családi albumból való. Ha lehet, Mészöly esetében még titokzatosabb, még kiszámíthatatlanabb, hogyan függ össze élet és irodalom. A Porkoláb-völgy itt azért érdekes, mert részben ott íródott Az atléta halála meg a Saulus. Az a gyönyörű kép a 67. oldalon az erdélyi havasokból azért is gyönyörű, mert felidézi Az atléta 248. oldalán lévő, Őze Bálintot izgató kérdést – egyébként nem teljesen pontosan –, “Hogy most már járjunk a végére, vajon itthon vannak-e.” Vagy például a “szurdikok” világa a Mészöly-olvasó számára az önvizsgálat misztikus helyszíneinek világa marad mindig is. Mégsem jutunk ezekkel a képekkel sem sehova. Hiába nézzük az arcot, a tájat, a kőfalat. Itt, bevalljuk, sok mindent néznénk még, amit nem láthatunk. Mondjuk lovakat, pesti utcákat, a Csaba utcát, a Múzeum körutat mindenképp, ezt épp 1912-ből, a Dunát, a középkori Budát, egy vasúti szárnyvonalat Somogyban, az alföldi sólyomtelepet, egy kamraablakot a második emeleten, kopasz vadszőlővel benőve. Aztán elnéznénk Mészölyt Nyugat-Berlinben, Párizsban, Bécsben, ezzel, azzal, meg amazzal, írókkal, művészekkel, közéleti emberekkel. De ha mindezt itt látnánk is, akkor sem jutottunk volna persze előbbre. Ez a kötet azonban meg sem közelíti a szükséges – ámbár lehetetlen és végső soron értelmetlen – fényűzés elérhető fokát. Válogatása szegényesebb, szerkesztése igénytelenebb, mint az Ottlik-képeskönyvé. Talán okosabb lett volna kevesebb özvegyi kommentárra és több adatra, információra, több rövid szerzői idézetre bízni a feladatot. Nem mintha akkor automatikusan közelebb kerültünk volna a mészölyi életműhöz, hanem mert akkor jobban érezhettük volna, hogy tényleg értelme van a kultusz bármely, egyébként tán a kívülálló számára megmosolyogatónak tűnő elemének is. Örültünk volna egy kompetens, művészileg-szakmailag érzékeny esszének is, mint Tandorié az Ottlik-albumban. Nádas Péter megírhatta volna. Részben már meg is írta tulajdonképpen. Csak meg kell keresni. Hogy a magyar irodalomban ki volt nekünk, ki lehetett volna és ki lehetne mégis ez a Mészöly Miklós nevezetű fenomén, azt leginkább tőle tudhatjuk vagy inkább tudhatnánk meg.

 

(Ottlik képeskönyv - Tandori Dezső esszéjével. A képeket, valamint az idézeteket válogatta, az utószót és az életrajzi kronológiát írta Kovács Ida. Petőfi Irodalmi Múzeum, Bp., 2003, 131 oldal, 3100 Ft; Móser Zoltán: Mészöly Miklós arcai, tárgyai, tájai - Mészöly Miklós és Polcz Alaine szövegeivel. Szerkesztette Szilárd Gabriella, Bbaits Kiadó, Szekszárd, 2003, 79 oldal, á. n.)


http://www.szinhaz.net

PROGRAMOK

  • Szerb Antalról: kötetbemutató beszélgetés
    Havasréti József / Pálfy Eszter / Kisantal Tamás
    2019. június 14., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)

  • Keresztesi József: Inverz Ophelia (könyvbemutató)
    2019. június 15., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)
    Beszélgetőtárs: Görföl Balázs