Szilvi költő lesz

Részlet a Magyar Dekameronból

Bánki Éva  novella, 2006, 49. évfolyam, 7-8. szám, 727. oldal
Lapszám letöltése
PDF-ben

II. nap I. novella: Mihelyt befejezték a reggelit, Dioneo udvariasan megkérte a hölgyeket, gyűljenek mindannyian a kristálygömb köré. Filostrato borostyánszínű italokat töltött a kristálypoharakba, és békülékenyen felszólította Fiammettát, döntse el, ma milyen szerelmi történeteket hallgassanak. Fiammetta megigazította a virágkoszorút a haján, és így szólt:

– Mindannyiunk lelkét megülte a tegnapi este sok szomorú története, az a sok komor szörnyűség, amely megmérgezi a Határvidék történelmét és az itt élők életét. Ha egyetértetek velem, barátaim, idézzünk meg most olyan szerelmeseket, akik az amor gentile, a nemes szerelem segítségével menekültek meg valami sötét veszedelemtől. – A kristálygömbhöz fordult, mire a lángocska megreszketett, ám a Hang még csak nem is üdvözölte az urakat és a hölgyeket, sőt a firenzeieknek úgy tetszett, nem is az elején kezdi a történetet. Olyan halkan és gyorsan beszélt, hogy közelebb kellett húzniuk a kristálygömbhöz a karosszékeiket. – Elmulasztottuk a történet kezdetét – sóhajtott Elvira.

 

– Nem a bukás kergetett fel a rossz vonatra, és nem is a sok cigaretta okozta émelygés. Szomorú, esős este volt, csak kóvályogtam Kelenföldön, és azon töprengtem, megy-e még vonat Baranyába. Minden lehetséges, mondták a jegypénztárban, és én éreztem, épp ettől a bizonytalanságtól menekülök. Körülöttem hajléktalanok bóbiskoltak, a tábla az információs pultnál pedig csak a kora délutáni vonatokat mutatta. Hánykor indul, kérdeztem a lányt a pénztárablakban, aki lehajtott fejjel egy vaskos kendőbe burkolózott. Ki tudja, sóhajtozott.

De kérem, nézze meg, hogy az a vonat hánykor indul. A lány lapozgatott a menetrendben, aztán az óraátállítás miatt egy másik menetrendben, majd egy harmadikban, és közben egy nagy vödröt húzva elvonult mögöttünk egy magában szitkozódó takarítóasszony. A kilenc húszas lesz, mondta ásítva a lány, talán a kettes béből indul, talán majd bemondják a hangszórón. Olyan egykedvű volt, hogy szerettem volna egy kicsit meghökkenteni. Mi a véleménye a háborúról, kérdeztem, de lány csak megrázta könnyedén a vállát.

Felemeltem a bőröndömet, és a káromkodó takarítónő nyomában szép lassan elindultam az aluljáróhoz. Baktattam a lépcsőkön, és persze megpróbáltam kitalálni, mi történhetett. De történni talán nem is történt semmi: a tanáraim szerint a Határvidéken mi örökösen háború és béke között élünk. Egyesek úgy vélik, minden rendben van; a világ nem harc, csak a gonoszok hiszik ezt – azok a gonoszok, akik kedvüket lelik a méregkeverésben és a palotaforradalmakban. Mások viszont azt hirdetik, csak a bolond nem látja, hogy polgárháború dúl, és testvér testvér ellen harcol. Hogy van-e háború, azt senki sem tudhatja pontosan, az egyik újság kitartott az örökös béke eszméje mellett, a másik pedig az örökös háborút hirdette. Azon is régóta gondolkodtam, miért nevezik magukat a szemben álló felek katalánnak és portugálnak, de a nevek bonyolultabbak talán a tényeknél is.

A szüleim nem is olvasnak már újságokat. Míg éltek a nagyszüleim, ezerszám tették el a lekvárokat, a befőtteket, aztán apám gyűjtötte az elemes rádióhoz és biciklihez való alkatrészeket, és most minden szekrényünk tele volt ágyneművel, a pincénk kristálycukorral, szilvalekvárral, csavarokkal, babbal, lencsével, mert a szüleim úgy emlékeznek, az igazi háborúban nem volt ennivaló, és nem volt elegendő alkatrész a biciklikhez és a rádiókhoz. Én soha nem gyűjtöttem semmit. Csak növesztettem a hajamat, ahogy a nagyanyám emlegette megrovóan, és készültem arra, hogy egyszer egyetemre járjak. Te kijutsz majd innen, mondogatták a szüleim.

 

Most odaálltam a föld alatti folyosón a “kettes bé” elé, de nem volt kitől megkérdezni, tényleg megy-e még Baranyába vonat, az aluljáró tábláján pedig csak a vágányszámokat és a délelőtti vonatok célállomását jelölték: Siklós, Siklósszállás, Siklóstanya. Úgy rémlett, jártam valaha ezeken a helyeken, de nem emlékeztem, hogy szomszédosak lettek volna. Talán valami szótár van a központban, gondoltam, így az információs táblán ábécérendben sorolják fel az állomásokat. Átvillant rajtam, hogy hazafelé egyszer sem ment át Siklósfalván a vonat, de meguntam a töprengést, inkább két ismeretlen asszonyt figyeltem, akik kosaraikból hagymát öntöttek át egy katonai hátizsákba.

Nekem nem lett volna lelkierőm piacnap után a hátamra szíjazva hazacipelni a zsákokat. Amúgy semmihez sem volt soha lelkierőm, nyaranta képtelen voltam felkelni, vasárnaponként a hajamat egyedül befonni. Ahogy felkeléskor a fürtökkel babráltam, mindig eszembe jutott, hogy szalag helyett miért nem az ujjaimat fonom a hajamba, vagy ha nem az ujjaimat, akkor ujjperceket vagy levágott körömdarabkákat. Ilyenkor képtelen voltam a fésülködést befejezni, úgy éreztem magam, mintha levelet olvasva megállítana a szorongás a mondat közepén. De nem tűnődhettem most tovább, hirtelen katonák gyűltek az aluljáróba. Lesütöttem a szemem, a falhoz lapultam, de ahogy elmentek mellettem, belekaptak a hajamba, az egyik báránybőrcsizmás katona belecsípett a karomba. A hajamat most kieresztve hordtam. Mikor éreztem, hogy nincs erőm bemenni ma sem a vizsgára, gyorsan kitéptem a hajamból a csatokat.

Tudom, ha befonom a hajamat, azt gondolják, rendes falusi lány vagyok, ha pedig kieresztem, azt hiszik, zsidó. Nincs más választásom, ha csak át nem festem a hajam, vagy kopaszra nem nyírom – ámbár nem tudom, mi leplezhetne le még ezután: a szemem, a fülem, a nyakam vagy az orrom. Ám most nagy hangzavar támadt a “kettes bé” tájékán: a katonák nézegették az információs táblákat, szitkozódtak, és mobiljukon hívogatták a jegypénztárat. Úgy igazgattam a hajam, hogy minden fürt az arcomba hulljon, és próbáltam magamra, befelé figyelni, hiszen a hajamról mindig eszembe jutottak a dolgok.

Egyik nagyapám nagygazda volt – ma is az ő régi házában lakunk –, anyám apja pedig zsidó kisember, ezt a kisembert anyám olyan félve szokta mondogatni, mintha a nagy már megbocsáthatatlan lenne. Ezen az ágon persze egyáltalán nem voltak rokonaim, kiskoromban azt hittem, még soha senki nem látta a nagyapámat, talán anyám sem. De hogy a világ igazságos legyen, ahogy ment – vagy nem is ment – előre a polgárháború, hol az egyik, hol a másik nagyapámat kellett szégyellnem. Az egyetemen mind a kettőt. De mivel nem jártam be az órákra, ezért szinte észre sem vettem.

A Szilvi túl zárkózott, a Szilvi mindig bújócskázik, mondták a csoporttársaim, akik vagy ide, vagy oda tartoztak, és mindig pontosan tudták, hogy van-e háború vagy nincs háború. Ám most kiürült az aluljáró, és én is gyorsan felmentem a peronhoz, de a lehető legtávolabb álltam meg a katonáktól. Hogy ne is lássam őket, újra a szemem elé húztam a hajam. Nem esett rosszul a csipkelődés, csak egyedül akartam lenni, felkészülni rá, hogyan magyarázom meg ezt a mai vizsgát a szüleimnek.

Szemerkélt az eső, mikor felszálltam a legutolsó kocsira, és ahogy lehuppantam a műanyag ülésre, elfogott a semmihez sem hasonlítható öröm, hogy majd egyedül utazom, és végig az esőszálak surrogását hallgatom. Ám az eső most nekieredt, a dobolása szinte átszakította a vonattetőt, mintha valami láthatatlan acélfésű akarná a hajamat kisimítani. De hamar elmúlt a jókedvem, ahogy kigördült a vonat, eszembe jutott, hogy ott tébláboltam a pénztár előtt, de elfelejtettem jegyet venni. Így vagyok a sálakkal, esernyőkkel is, egy ideig görcsösen szorongatom őket, aztán megfeledkezem róluk. Bámultam az éjszakába nyugtalanul, és persze rettegtem attól, hogy egy vaksi állomáson leraknak a vonatról. A félelem erősebb volt, mint az eső, és én a perceket számol-tam, hátha így hamarabb érek Mohácsra.

De a vonat vagy a végzet mégsem hagyta magát. A mozdony prüszkölt, lassított, ám mikor a félelem elviselhetetlen lett, mégis megemberelte magát. Újra eszembe jutott a sok Siklósfalva vagy Siklóstanya, de túl nyugtalan voltam ahhoz, hogy az állomásneveket leolvassam, így legalább azt érezhettem, hogy névtelen helyeken suhanunk át. Pedig itt is élhetnék, gondoltam, és közben izgultam, nehogy valaki az én kocsimba szálljon, és beszélgetni kezdjen.

Így ment ez évek óta, és nemcsak az egyetemen: már a legkisebb dolgok is fárasztanak vagy félelemmel töltenek el. És mintha a vonat is úgy viselkedne, mint én a vizsgáim közben: egyszer csak a nyílt pályán nyekkent egyet. Kipislantottam, és láttam, a katonák vígan adogatják le az ablakon át a fegyvereiket, a parasztasszonyok meg a fejkendőjüket igazgatva már mennek is a mezőn előre.

De semmilyen állomásépületet nem láttam, még csak házakat sem. Azt sem bántam volna, ha most kitör a háború, csak azt nem tudtam, hogy ilyenkor mit kell tennem. Vártam egy kicsit, csavargattam a hajamat, aztán levettem föntről a csomagomat, és most jutott csak eszembe, ha egyedül utaztam, minek kellett felraknom a bőröndöt a csomagtartóba. Most már gyorsan leugrottam, de a vaksötét tájon megint elfogott a félelem. Hogyan fogott el, kérdeztem magamtól. Hiszen eddig is kézen vezetett. De most mintha a félelem is elhagyott volna.

Persze eszembe jutott, hogy már a “leállás” miatt izgulhatnak a szüleim, nem az elmaradt vizsga miatt. Mekkora szerencse! Képzeljétek csak, egyszer sötét éjszaka leállt a nyílt pusztán a vonat, kezdem majd mesélgetni otthon – de tudtam, ez csak képzelődés, soha nem tudnék apámnak vagy anyámnak egy összefüggő történetet elmondani. De hol van az összefüggés, kérdeztem. Leültem a bőröndömre, és csak bámultam a sötétséget a fülke kiáradó fényében, és közben azon töprengtem, ha egy filmben baleset történt volna, vagy a háború nyilvánvaló lenne, akkor most az utasok fejvesztve rohangálnának a sínek mellett.

Kislány, mi történt veled, kérdezte a sötétből egy reszelős hang. Összerázkódtam, nem mintha a hang kellemetlen vagy ellenséges lett volna, inkább mulattatott, hogy a sötétben csak egy fehér szakállal keretezett, hatalmas fejet látok. Felálltam a bőröndömről, közelebb léptem, megbámultam a bácsit, aki olyan volt, mint egy kezeslábasba bújt, vidám törpe. Már megint háború van, kérdeztem, bár sejtelmem sem volt, hogy az öreg az örök békében hisz vagy az örök háborúban. Kisincsko nyitvo ktyász, mondogatta vígan a törpe, és ahogy felálltam a bőröndömről, meglóbálta előttem a lámpáját.

Bányászlámpa volt, és én zavaromban azt kérdeztem, hogy az öreg hol bányászik, vagy hol vannak errefelé bányák, majd mikor összeszedtem magam, azt, hogy hova mentek a katonák. Kiskuncsojascs, mormogta az öreg, és én teljesen megzavarodtam, hiszen Kelenföldről indultunk, és nem emlékszem, hogy egyszer is átkeltünk volna a Dunán. Eszembe jutott a “kettes bé”, az ábécésor-rendben felsorolt helynevek a táblán, a kihalt aluljáró, amelyet hirtelen elözönlöttek a katonák. De nem maradt időm töprengeni, az öreg felkapta a bőröndömet, és rángatta a kardigánom ujját. Nagyon fáztam, ezért két vastag pulóver és egy kardigán volt rajtam, mert a nyár olyan hűvös volt, mintha maga sem tudná eldönteni, ősz legyen vagy tavasz. Na, gyere, gyere, knyomicsno nye, mondogatta az öreg, és közben a zseblámpája pislogó félköröket rajzolt a sínekre.

Forgattam a fejem, de most sem láttam villanyoszlopot, bódét, állomásépületet. Miért állt meg a vonat, kérdeztem, de mintha a kérdést nem a mókás bányász hallotta volna meg, hanem maga a szerelvény, amelynek varázsütésre elsötétültek az ablakai. Gyere, gyere, mondogatta az öreg, és már nem csak a kardigánomat húzogatta, hanem belemarkolt a karomba; siess, kislány, siess, hajtogatta. Fejfájást éreztem, miközben rohantunk együtt a síneken, pedig mégsem kihalt puszta volt a táj, hanem tele volt reszkető nejlondarabokkal, gerendákkal, féltéglákkal. Pomáscsikoje, mormolta az öreg a fogai között, és a könyökömnél behúzott egy félig földbe vájt odúba. Valami elhagyott raktár lehetett, jól láttam az ablakon a rácsokat.

Mihelyt betette utánam az ajtót, az öreg elkezdett folyékonyan beszélni. Ma csak főtt krumplit eszünk, hetek óta nem járt erre egy kóbor kutya sem, mondta. Van Kiskunsebcsen vagy Siklóstanya mellett egy szép kis kertje, egy szilvás, de elmosta az eső a szilvákat, hatalmas kár érte, nem marad a télre semmi, megrohad a gyümölcshús a fán vagy a levegőben. Összerándultam a gyümölcshús szótól, a szememet csípte a petróleumszag, ráadásul az öreg, aki a termését siratta, a lábamra ejtette a bőröndömet. Régies utazótáska volt, talán még valamelyik nagyapámé – bár nem emlékszem, melyiké, a nagygazdáé vagy a “kisemberé”. Hirtelen megéreztem, utoljára látom a bőröndömet, ez a tárgy is alig várja, hogy búcsút vegyen tőlem.

A felélénkülő, petróleumszagú sötétben, egymásra hányt takarók mélyén ott motoszkált egy kövér öregasszony. Először a hatalmas fejét, aztán a hálóingbe bújt hatalmas karját láttam. Gyere, virágom, ekricsa, ekricsa, ekri, ekri, csa, csa, mormolta. Az idegen nyelv, amin az öregasszony duruzsolt, nem is hasonlított a bácsiéhoz, egészen másfajta lejtése volt – és eszembe jutott, az öregek ezzel a handabanda-nyelvvel csak meg akarnak félemlíteni. Vagy valaha messziről jöttek, suhant át rajtam, aztán letanyáztak itt, a sínek mellett, és végül elfelejtették, milyen közös nyelvet is beszéltek. De furcsa módon egy cseppet sem féltem tőlük. Az öregember egy pléhtányérban héjában főtt krumplit hozott, és míg én lekuporodtam az öregasszony lábához, elmesélte, egyszer gazdák voltak, híres és jó gazdák, ám most menekültek, abból élnek, amit összeszedegetnek a sínek mellett.

Hát mégis igaz, hogy háború van, gondoltam; néhányan kénytelenek otthagyni a falujukat, nem küldhetik egyetemre a lányaikat, és azt eszik, amit a sínek mellett találnak. Gyönyörű hajad van, sóhajtozott az öreg, és tudtam, most összehasonlítgat a sínek mellett talált zsákmánnyal, egy félig elszívott csikkel, egy kidobott bőrönddel, egy tarlórépával. Gyönyörű hajad van, mondta, szeretem én a szép, dús vereset, és büszkén kihúzva magát megkért, evés után hadd mutassa meg majd a portáját. Milyen portát, bácsi, kérdeztem. A szobában nem voltak bútorok, nemhogy szék vagy asztal, hanem még ágy sem, az öregasszony is mocskos plédeken hevert.

Régen még hímezgetett szegény feleségem, mondta sóhajtozva az öreg, mintha nem a szék vagy az ágy hiányozna, hanem a törülközők szélére varrt monogram. Aztán szegény feleségem igen beteg lett, ágyban fekvő beteg, mesélte, és mihelyt jóllaktam, kikísért a petróleumszagú bódéból egy másik bódéba, a “szerszámokhoz”, ahol a sok limlom tetején egy szétszedett fűnyíró, egy benzineskanna és egy díszkard hevert. A vadlovak ellen, magyarázta az öreg, hiszen tudod, október táján a mi udvarunkon gyülekeznek. Nem tudtam, hogy a Határvidéken szabadon kószálnak a vadlovak, és azt sem hallottam, hogy a vadlovak ellen a parasztok karddal védekeznek, de az öreg közben most már más kincseket húzogatott elő a limlom-halomból: kékes fényű parókákat, egy kertészeti szakkönyvet és egy malachit cukortartót.

Csak ne félj tőlem, te lány, neked adom ezt is, és ha megjön a jó idő, adok barackot is. Kezdtem elhinni, hogy az öregember a szavak jelentését nem, csak a magyar nyelvtan szabályait ismeri, a barackokat, vadlovakat majd akármelyik másik mondatba is behelyettesíti, de fura módon igen jól éreztem vele magam. Örmények a szüleim, örmény hercegek, mondtam, hogy a bácsit a további hazugságoktól elriasszam, de az öreg nem látszott ijedősnek, rám mosolygott, és megfogta a mellemet. Gyere te, lány, mutatok mást is. Magához rántott, és azt sugdosta, hogy annyit ehetek náluk, amennyit akarok, és ő meg a “szegény asszony” soha nem fognak bántani.

A “szegény asszony” ott járt-kelt a szobában, amikor visszatértünk. Olyan kövér volt, hogy lassan, nyögdécselve mozgott, és azért zsörtölődött, mert egy szemet meghagytam a krumpliból. Nincs igazság, nincs igazság, hajtogatta nagyokat sóhajtva, és én úgy megijedtem tőlük, hogy felvetettem a fejem, és újra megkérdeztem, melyik állomáson vagy milyen faluban vagyok. Necsáji benc, nescse, kruk, rikoltotta az öreg, és míg beletúrt a hajamba, leszorított az egyik kezével az ágyra. Biztos voltam benne, hogy csak színlelik, hogy idegenek, ezek a szavak semmit sem jelentenek, de az öreg már letépte a szoknyámat, az egyik kezével belemarkolt az ölembe. Azt suttogta, ha majd szeretem, akkor jó kislány leszek.

Éreztem a ruháiból felcsapó zsírszagot, ez az igazi vadló-szag, gondoltam, és lehunytam egy pillanatra a szemem. A szag kellemetlen volt, ámde nagyon otthonos, és egyszer-csak elindult felénk az öregasszony, és a hatalmas arc, a nyitott szemek megálltak fölöttünk elgondolkodva. Igen, igen, mormolta az asszony lassan.

 

És így telt el tizenkét esztendő. A hajam közben még hosszabbra nőtt, ámbár nem bajlódtam csatokkal, szalagokkal, és nem fésültem ki minden reggel, ahogy réges-régen a szüleim elvárták tőlem. A tizenkét év alatt csak az öregek karattyolását hallgattam, közben nem is beszéltem idegenekkel, csak a vonatabla-kokból kidobált újságokat olvastam, így mindvégig nem tudtam, hogy béke van vagy háború. Minden tavasszal géppuskás katonák rohangáltak a pusztában, jelszavakat rikoltoztak, puskákkal hadonásztak, de én az az öregemberrel minden hajnalban végigjártam a síneket, hogy összeszedjük a töltényeket, katonasapkákat. Többször is robbanás rázta meg a levegőt, és tele lett a mező sikoltozó sebesültekkel, de sohasem tudtuk meg, hogy ezek vagy azok az egyenruhások melyik hadsereghez tartoznak. Utánuk hetekig csak kísértetek jártak a falvakban. Hol tart a háború, töprengtem, de a sínek mellett talált újságok is összevissza beszéltek.

Ahogy sokáig azt sem tudtam, hogy én és az öregek az Alföldön vagy a Dunántúlon lakunk-e. Telt-múlt az idő, és egyik ősszel felakasztott katonákat találtunk a töltés mellett. “Halál a berengárokra”, írta fel egy kéz krétával a katonák kabátjára, de mi nem tudtuk, kik azok a berengárok, és hogy kerültek a Határvidékre. Ez az egész kalamajka a nescse kruk-kal, a berengárokkal, a vadlovakkal, a hol itt, hol ott feltűnő menekültekkel engem titokzatos módon a Balkán-háborúra emlékeztetett – amiről azt írták az újságok, hogy már véget ért régen. Az öregek nevét sem tudtam meg a tizenkét év alatt, ahogyan én sem árultam el, hogy hívnak. Lehet, hogy nem is szántszándékkal titkolóztam, csak szégyelltem a “Szilvit”, ezt a nevetségesen divatos és közönséges nevet, amely jó szüleim korszerűségbe vetett hitét fejezte ki. Persze fogalmam sem volt, mi történhetett velük vagy a testvéreimmel, és én sokáig nem is vágyódtam utánuk.

Ám teltek-múltak az évek, és amilyen különös életet éltünk, lassan talán a Szilvi névvel is meg tudtam volna békélni. A napok egyhangúak voltak, “szedegetéssel”, sétával vagy álmodozással teltek, és én nem éreztem azt a félelmet, amit régen a családom körében vagy az egyetemen. Az öreg nemcsak rám vigyázott, nemcsak hulladékot gyűjtött, hanem eljárogatott a tanyákra napszámba is. Ha nem volt semmi dolga, akkor együtt kirándultunk: szedret szedtünk, fürdeni jártunk vagy csak sétáltunk. Egyszer az öreg a fejébe vette, hogy a “szerszámoskamrában” törpepapagájokat tenyészt, hogy jövő évben télikabátot, divatos csizmát, mobiltelefont vegyen nekem. Ez az öregember nem is volt nagyon öreg, rájöttem, azért szólítom így, mert a szüleim a szegényeket, akár középkorúak voltak, akár öregek, szerették “leöregezni”. Ha megfáztam vagy megfájdult a torkom, hársfateával itatott, és idegen szavakat mormolva szorongatta a kezem, amíg a láz alább nem hagyott. Télen szerette fésülgetni a hajamat, minden tincsemnek külön nevet adott, és azt ígérte, ha nem hagyom el őket, arannyal borít tetőtől talpig.

A nevemet nem árultam el, de szinte mindent elmeséltem neki a gyerekkoromból. Az első történet után magam is meglepődtem, hiszen régebben rossz mesélőnek tartottak a szüleim. Csak a “szegény feleségem” szakított minket néha félbe, aki a pokrócokon heverve azt kiabálta, nincs igazság, és micsoda szégyen, hogy disznók helyett kurvákat kell a portáján tartani. Egyetlen öröme volt csak, ha szeretkezés közben az arcomba bámult, vagy arról mesélhetett, hogy ő volt a legjobb tanuló az iskolában. Hol volt ez az iskola, néni, kérdezgettem, de az öregasszony egyre csak krákogott, vagy magát dicsérte azon a furcsa halandzsa-nyelven: krikurejescs, krávko, krá. Szegény feleségem, nagyon beteg, sóhajtozott az öregember, aki az asszony minden kívánságát leste, és ha lehunyta a szemét, csak lábujjhegyen mert a kunyhóban járni. Soha nem vitt rá a lélek, hogy megfojtsam, pedig a bácsi – hiába volt alacsony és idős – olyan férj lett volna, mint amilyet a szüleim kívánnak.

Ebben a földbe vájt odúban vagy az öreggel a sínek mellett sétálgatva olyan nyugalmat éreztem, hogy kedvem támadt verseket írni vagy elővenni a régi tankönyveket. A közelünkben falvakat égettek fel, a pusztát minden nyáron elárasztották a zokogó vagy vérző menekültek, de én verseket írtam a hajnalban ébredő Budapestről, a gyerekkorom kisvárosi temetőiről, az akácfákról a szüleim kertjében, a titokzatos hangokról, melyek régen rémisztgettek éjszaka, mígnem az egyik télen elkezdtem egy mulatságos elbeszélést a nagyszüleimről. Mintha ekkor varázsgömbben láttam volna a dolgokat, a bácsival sétálgatva ábrándoztam a felégetett falvakban, vagy nézegettem a kelő napot egy vastag, szürke hárászkendőbe burkolva. Te lány, te lány, mi lenne velem nélküled, mondogatta az öregember, és egy elhagyott iskolaépületből talicskával könyveket hordott nekem. Fura módon se én, se ő nem lett öregebb. És nem törődtem az élőkkel, nem törődtem a rokonaimmal – biztos voltam benne, hogy fel sem ismernének.

Ám az egyik tavasszal váratlanul abbamaradt az örökös fegyverzaj, és katonák helyett polgári ruhás földmérők jártak a határban. Az egyetlen óbégató hang az öregasszonyé volt, aki a békére való tekintettel minden reggel más ennivalót követelt. A levegő megtelt tervezgetéssel, már nem éltünk az eget kémlelve, mint régebben – az öregember fontolgatta, hogy beköltözik egy elhagyott házba, az egyik faluba. De hiába is fontolgatta – a tizenkét év elteltével visszaköltöztek belém a szüleim gondolatai. Letisztáztam a verseimet egy szép, keménytáblás füzetbe, és egyre erősebb lett bennem a meggyőződés, hogy ilyen állatias, primitív körülmények között csak elrontanám az életemet. Egy ködös kora reggel aztán erőt vettem magamon. Szia, papa, most el kell mennem, mondtam az öregembernek, aztán összeszíjaztam a könyveimet, és néhány rongyot, köztük a szürke hárászkendőt, belegyűrtem egy katonai hátizsákba.

A bácsi zokogott, szorongatta a kezem, és megígértette velem, akárhova is visz a sors, értesítem, hogy egészséges vagyok, és jól megy a dolgom. Addig, kislányom, minden szép ruhát, minden könyvet elteszek neked, ígérgette, csak gyere haza minél előbb, ne hagyj cserben. Vacogós időben vártuk a vonatot, ólmos eső hullt, de én csak könnyedén intettem az öregnek, és aztán gyorsan felszálltam a kocsiba, bár nem voltam biztos abban, hogy nem most rontom-e el az életemet.

De már ott ültem arccal a menetiránynak. Feltettem a csomagtartóra az összeszíjazott könyveket, a katonai hátizsákot, hiszen most nem egyedül utaztam, nagyon sokan voltak a fülkében. Vígan körbetekingettem, mert kedvem támadt gyönyörködni a mosolygós, reménykedő arcokban. A nap azonnal kisütött, mihelyt a kanyarodóban az öreg eltűnt a szemem elől. Ahogy megérkeztem Pestre, és végre szállást találtam, igyekeztem elfeledkezni róla, és felkutatni a régi évfolyamtársaimat.

Budapest gyönyörű volt, friss és mosolygós, de nem volt miért ottmaradnom, egyetlen régi ismerősömet sem találtam, így hát elutaztam Mohácsra. Bár minden újság azt írta, hogy a Határvidéken száz éve nem volt háború, a helyi zavargások véget értek, virágzik a piacgazdaság és erősödnek a civil szervezetek, én mégsem találtam meg a szüleimet, csak a spájzban a befőtteket. Egyszerűen nyomuk veszett, mondták a szomszédok, egyik éjjel a szabadcsapatok elhurcolták őket. A gyerekkori barátnőm szüleit is elhurcolták, pedig ők mindig hittek az újságoknak, és soha nem gyűjtöttek befőtteket. Próbáltam tudakozódni a helyi hivatalokban, de azt üzenték, igyekezzek munkát találni, és kérdezősködéssel ne zaklassam őket.

Újra megálltam gyerekkorom kisvárosi temetőiben, melyek tele voltak ismerős és ismeretlen nevekkel – ezek között felfedeztem a testvéreimét is. Leveleztem a katalán és berengár hatóságokkal, a Nemzetközi Vöröskereszttel, jósoltattam a helyi halottlátóval, közben kifaggattam szomszédokat, de tudomásul kellett vennem, hogy a családomból senki sem maradt életben. Apám barátai azt rebesgették, hogy életben van valahol egy igen távoli, Lajos nevű unokatestvérem – ám ezt a Lajost én korábban sem ismertem. Hosszú ideig nem volt gondom a megélhetésre, egy Portugál Kultúra Barátai nevű szervezet küldözgetett pénzt a szüleim lakcímére, ám mikor ez abbamaradt, állás után kellett néznem.

A polgárháborúban olyan sokan eltűntek, hogy a munkaadókat – szerencsére – nem érdekelték az oklevelek. Dolgoztam halottakat felkutató szervezeteknél, biztosító társaságnál, aztán egy alapítványnál, amelyről soha nem derült ki, hogy mivel foglalkozik. Nemcsak mobiltelefonom, divatos csizmám, télikabátom lett, hanem kényelmes lakásom is Budapest legszebb kerületében. És végre kedvemre való állást is találtam, szerkesztőként dolgoztam egy jó könyvkiadóban.

Ez a könyvkiadó elvárta, hogy reggeltől az irodában rostokoljak, így hát megjelentettem a réges-régi verseimet, begyűjtöttem minden díjat, és így mint költőnő szabadon – ámbár mindenféle anyagi biztonság nélkül – utazgathattam rendezvényről rendezvényre. És már azt hittem, nem történhet többé velem semmi érdekes, mikor is egy bécsi irodalmi fesztiválon összeakadtam Lajossal, az egyetlen életben maradt unokatestvéremmel. Egy német szerkesztő mutatott be minket, és én azonnal felkaptam a fejem, mikor koktélozás közben meghallottam a saját vezetéknevemet. Miután tisztáztuk, hogy rokonok vagyunk, gratulálni akartam, hogy Lajos is életben van, de az unokatestvérem, ez a disztingvált, középkorú úr megelőzött.

Ó, Szilvi, milyen remek ösztöneid voltak, milyen ügyesen elbújtál a polgárháború alatt, mondta sóhajtozva. Elcsodálkoztam a tegezésen, de Lajos elmesélte, hogy karonülő koromban már látott engem egy réges-régi szüreten. Nem tudtam mit felelni, csak kesernyésen bólogattam, és érdeklődtem, milyenek a német kiadóknál a munkafeltételek.

Mert talán megpályázom egy fordítói állást német nyelvterületen, magyaráztam az unokatestvéremnek. Lajos nagyon elcsodálkozott: befutott költő vagy, kérdezte, hát nem sajnálod elhagyni az anyanyelvedet? Nem számít, mondtam Lajosnak, és aztán kicsúszott a számon, hogy az utóbbi időben nem írok verseket.

 

Amikor a hangocska elhallgatott, a meghökkenéstől sokáig szóhoz sem jutottak a firenzei urak és hölgyek. Miután ittak egy kevés bort, Pampinea csevegő hangon elmesélte, hogy ugyan sok minden meghökkentő volt Szilvia életében, de ő már sok efféle történetet hallott: – Mert talán ti is emlékeztek, barátaim, a híres Ginevra királynőre, akit a neves Lancelot lovag mentett meg az Alvilág hatalmából. Vagy Alimandrára, a tuniszi királylányra, akit a szicíliai herceg álruhás fia, don Rigoberto szabadított ki az egyiptomi szultán fogságától. – Fiammetta a fejét csóválta: – Erről a Szilviáról, aki maga sem tudja, hol és mi elől bujkált, nem dönthetjük el, hogy áldozat volt-e vagy ügyes kalandornő. – A legfurcsább az – szólt Filostrato –, hogy nem is tudjuk, elégedett volt-e azzal, hogy megmenekült.

– Csak azt nem értem – szólt közbe egy kis idő múltán Pamfilo –, most mi a Határvidék fővárosa: Budapest vagy Ármiszárd? – Egyáltalán van-e fővárosa? – kérdezte Giannetta.

Ám Pampinea hiába juttatott ennyi szép lovagregényt az eszükbe, Dioneo úgy találta, egyetlen szép régi ének sem illik ehhez a történethez.


http://www.szinhaz.net

PROGRAMOK

  • Szerb Antalról: kötetbemutató beszélgetés
    Havasréti József / Pálfy Eszter / Kisantal Tamás
    2019. június 14., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)

  • Keresztesi József: Inverz Ophelia (könyvbemutató)
    2019. június 15., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)
    Beszélgetőtárs: Görföl Balázs