(vissza)galopp

– lírai utószinkron –

 

18.

és nagyjából a rozsdás fegyvert magamra fogva: miként bújhat be a művésznek

nevezett biológiai lény a hétköznapok sivatagából naponta a békemozgalomba

szánalmas vonalakat húzva haladási iránya után a porban hol a megtört pályák

folyamatosan landolnak s ő majd mint vajákos időjós a beesés szűk szögletét

előre s vissza megidézi eldöntve sorjában ki a kedves néni ki házi boszorkány

ki jellemtelen kotormány a rozsdásodó avaron régóta tudod nincs ilyen hatalom

csak a csüggedések lapos délutánja melyet ellep ritmusosan a téli depresszió

szürke örvényeket sodortató árja el a rendetlenség mert sehogyan sem akar

derékszögekbe rendeződni a világ magad körül halványnak érzed a harmóniát

lépnél túl rajta de már kozmikusabb vágyak összeszövéséhez hatalmad nincsen

a család nagy tabu messzi múltakba botorkálva szépséges idomú nagybátyám

volt az első kit nem terített be egyetlen delnő de azért még évekig füllentett

nagyanyáméknak a mókusokról pedig már a fél kerület asszonya eléje térdelt

s hogy nem elégedett meg ennyike kéjjel csontra száradva halt el egy kopott

kórházi ágyon sokat merengtem akkor a férfiú imázson ha nem is így nevezték

vihar előtti csöndekkel teltek meg az esték míg a lelki vákuumban egy ártatlan

irodalmi happeningen unottan hátra nem néztem s mint ősrobbanás szívemben

úgy hullott atomjaira a szemérem ahogy mahagóniba mártott kócos hajával

hivalkodóan laza bájjal megláttam őt a vak zsigerek gyorsliftje vitte bizsergő

gerincemből tompa agyamba e nőt ilyet üthet az áram mikor a fontolgatások

körülményes bölcselkedései lezárnak csupa kémia és biofizika lendületébe

esve dermedten megfagy minden addigi eszme és bekapcsol az éretlenebb

materialisták felől az állat fölborítva belső történelmet egymásra halmozott

színvonalas könyveket tanult és átélt etikákat elemi erejű mozgások belül

melyek mögött már nincs szellemi fedezet a rákos burjánzásokkal szájon vert

ember talán ily kiszolgáltatott vagy árokban a belelőtt halott miközben az egyre

veszedelmesebb viszonyokat absztraktabb pillanatokban suttogva számon

kérné egy emelkedettebb erkölcsi hang – uram húsz év házasság és imádott

gyerekek itt pedig a démon a vamp ki egyáltalán nem békegalamb ahogyan ez

negyven fölött jobb családokban már törvény tessék keresztüllépni a gyors

kalandok morális örvén ott a túlparton kötve ha kell akár nagyokat nyögve

kényes kompromisszumot de addigra már meg vagy babonázva friss kalandok

és újabb bájitalok bája horzsolja a kan önérzetet mivel rohamoznod kell lassan

őszülő halántékkal mert használtan is hamvas e kellemed a konkurencia számos

s kissé torz tükörben esik bizonyításod érzelmek fedetlen vállalásán míg egyes

szemekben hős vagy addig másokban sátán judit pedig futó kalandból egyre

inkább mágnes kocsmák alján recsegő ágyakon bőven patakzó erotikus szál lesz

a különös érintettség mentén kezdi az átlagos jellem gyengébb pontjait tapogatni

a döntés hogyan tovább kétszer egymás után már nem aludtam át egész éjszakát

mivel akadozván is szent a női megérzés s a makacs birtoklási vágyat finoman

megsuhintja a részvét hisz keményedő szemgolyókkal először már-már megért

az a másik – zárjuk le felejtsük el mert a tapintatban a három gyerek is ott

virágzik a nagyobbakban épp porrá mállik a tartószerkezet sudaras fája a bűn

trópusi esőként zuhog az apára a kicsi nem ért semmit még az ölelések foglya

abszurd drámák jégtáblái között örvend ki a trópusokra gyilkos viszonyokká

színezve a képet s az ki kényes ösztönei szerint gyanútlanul csak úgy félrelépett

érdemtelenül tépdesheti királyi szakállát a rohamozó nagy szerelmet hagyja el

vagy mögötte a néhány árvát ki testéből vétetett ne legyen az emelt érzéseknek

ezután már rangja kocogjunk ki enyhén lenézettként naponta a paneles teraszra

sóhajtozva egy távoli garzon átizzott néhány köbmétere után hol talán az érett

férfi karjaiban mostanában igazul a lány komoly asszonnyá a családiasság enyhe

szellőjét megértve vagy csak odaadását értettük félre mikor huncut örömmel

fényes szemeiben ajtónyitáskor rád köszön a lelki egyenleg még nagyon sántít

s alig érsz el az újabb fészekrakó nagy pináig már ereszkedik is a futó öröm

hisz harcmodort igazítva látványosan várnak ott túl a monoton sarkkörön hirtelen

magadnak vagy életfogytig rabja továbblépve is és megmaradva vagyis ha jól

számoljuk mindenképpen vesztes silány döntésedre a kanti magvak megerednek

s hogy lazuljon az ostrom a nagyfiú zavartan elmegy katonának ám lányom

megütközött szemeiben keserves köröket ír elém a bánat anyjuk görög hősnők

burkában lépked a tavasszal meglódult kert sem nyújt már kies menedéket

mert csak ő a gyöngeségeit ügyesen fedező démoni alkat vibráló közelsége

oszt némi nyugodalmat melybe így is lassú dőléssel belelóg elárvult apám

hosszan haldokló feje borostás arcának nincsen szemantikai üzenete csak lezárt

pillái alól a kínlódva gyöngyöző könnyek melyek a túlélő gyáva szorongásaiba

felgörögnek párját adjuk hát a szürke falban a halotti köcsögnek majd üresen

hazamegyünk mondhatnánk hogy munka a fegyverünk mind ragaszkodóbb

bátyámnak még csak-csak szegeden egyre botrányosabb paprikát őröl a gyár

s ahogy kopik a mérnöki imázs szemeim előtt az utolsó igazi családtag furcsán

megtörik a gazdasági szennyesekbe módszeresen belefárad én is oltogatom

magamban a politika hülye szalmalángját hiszen a debilisek a frusztráltak

a kalandorok már mind a spájzban állnak elrontani összes esélyünket több

évtizedre így aztán hiába tántorgott ki tisza hídján az utolsó orosz medve

ezek az új faszok itt maradtak törik még sokáig röptét a madaraknak vagy

nagyokat bődülnek a duna jegén megint egy fajta marad csak hű a szegény

csalódásaimtól fölrobban alattam néhány bomba a gyász és a családi viszály

visszahajt még az irodalomba de már ne mérjétek műszerekkel a kedvemet