Katharzis helyett tudomásulvétel

Balassa Péterről, halála után két héttel

Márton László  esszé, 2003, 46. évfolyam, 9. szám, 932. oldal
Lapszám letöltése
PDF-ben

Azok az emberek, akik Balassa Pétert szerették, akiknek fontos volt a hozzá fűződő személyes viszony, több okból sem alkotnak közösséget. Mindenekelőtt azért nem, mert Balassa sokrétű, bonyolult személyiség volt, és az ilyen embert - különösen az ilyet! - nézőpontjától és a kapcsolat minőségétől függően ki-ki másmilyennek látja; egymásnak ellentmondó állítások nemhogy nem cáfolják, hanem éppenséggel hitelesítik egymást, ám azokat, akiktől az ellentmondó portrék származnak, eltávolítják egymástól. Másodszor, az iránta érzett és a tőle kapott szeretet sem volt egyszerű, a szónak semmilyen értelmében: többnyire feszültségek és konfliktusok terhelték, s ezek nemritkán szakításhoz vezettek. Az ilyesmi nemcsak a résztvevőket, hanem a tanúkat is szembefordítja egymással, arról nem szólva, hogy egy-egy jelentősebb konfliktusról minden szereplő megalkotja a maga önigazoló célzatú elbeszélését, és minden ilyen elbeszélés meghazudtolja az összes többit. Harmadszor, Balassa Péter, amilyen feltárulkozónak mutatkozott egyéb ügyeiben, annyira zárkózott és bizalmatlan volt fennálló kapcsolatait illetően. Talán korábbi csalódásai késztették arra, hogy ne összehozza, hanem különválassza barátait és közeli ismerőseit. Ám lehet, hogy mindezt csak én látom így, és az én szememben is elhomályosítják az utóbbi tíz év emlékei a korábbiakat. Lehet, hogy a közelebbi tanítványok vagy annak a szellemi műhelynek a munkatársai, ahol az utolsó években otthon érezte magát, másmilyen tapasztalatokról számolhatnak be; ám abban a kapcsolatban, amely engem fűzött hozzá, semmilyen intézmény vagy kör nem játszott meghatározó szerepet. Akkor sem, ha mindketten alapítói voltunk az Örley Körnek, és ha mindkettőnk számára fontosak voltak bizonyos folyóiratok, elég a régi Mozgó Világot és a Jelenkort említenem.

Összeszámoltam: az elmúlt huszonkét esztendő során körülbelül két és félezerszer beszéltem vele, ennek legalább négyötöde telefonbeszélgetés volt. A többi, a négy-ötszáz találkozás túlnyomó többsége Balassa Gellérthegy utcai lakásán zajlott, négyszemközt, illetve hatszemközt, amikor felesége, Jutka két esti rendelés közt odaült és néhány percre bekapcsolódott. (Ami számára nyilván kikapcsolódást is jelentett.) Ugyanabban a városban, egymástól nem is messze lakva, ismeretségünk szóbeli jellegű volt: levelet összesen talán nyolc-tízet kaptam tőle, én sem hiszem, hogy többször írtam neki. Igaz ugyan, hogy ezek némelyike fontos volt: sok száz beszélgetés közt olyankor szánja rá magát barátjának - élete tanújának - szóló levél írására az ember, ha egy lényeges ügyben akar összefüggő véleményt kifejteni, és vagy attól fél, hogy elszállnak a kimondott szavak, vagy (ami nem ugyanaz) nem akar a köznyelv beszélt változatára hagyatkozni. Úgy emlékszem, volt egy levélváltásunk a hitről, egy másik a magyarságról, egy harmadik a léhaságról (konkrétan az én - általa vélelmezett - léhaságomról, egy szöveg kapcsán). A többi üdvözlőlap vagy ilyesmi lehetett.

Persze, másképp alakul a szóbeli és az írásbeli érintkezések mérlege, ha beszámítjuk a publikált művek kölcsönhatását is. De erről egy kicsit később. Most csak annyit: még ezt beszámítva is, Balassához fűződő barátságom nagyon mély és intenzív, nagyon tartalmas, de némileg elszigetelt kapcsolat volt. Mindig voltak barátai (plusz jóakarói, tanítványai, tisztelői, hívei), de baráti társaságot már a nyolcvanas években sem láttam körülötte, amikor pedig az irodalmi megújulás és, ezzel összefüggésben, a szabad nyilvánosságért vívott küzdelem egyik vezéralakjának számított. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ne vágyott volna ilyesmire, vagy legalább - ennek híján - a kölcsönös szóértés, a szóba állni tudás (és a vele járó értékkonszenzus) széleskörű minimumára.

Ezek a vágyak, ha úgy tetszik, remények nem váltak valóra, mégsem gondolnám, hogy annak idején ne lettek volna jogosak, s hogy ne volna most is értelmük. Balassa személyiségét sokféleképpen lehet látni, de azok az elvek, amelyeket vallott, azok az értékek, amelyek mellett síkraszállt, mégis összefüggő, egységes egészként, észjárásként és világlátásként írhatók le, és a személytől függetleníthető, a halálban függetlenné váló emberi habitus példás formában maradt ránk. Azokra, akik tudomásul vesszük példás mivoltát. Ha pedig van értelme a többes szám használatának, úgy annak is van értelme, hogy nyilvánosan beszéljek barátomról, és hogy (amennyire az eltelt idő rövidsége és a veszteség most még felmérhetetlen súlya lehetővé teszi) felidézzem arcát, amelyet még csak néhány hete, néhány hónapja ki-ki a saját szemével láthatott.

Balassa Pétert először 1979 augusztus végén láttam, a régi Mozgó Világ főszerkesztőhelyettese, Kulin Ferenc által szervezett siklósi találkozón. Ez a találkozó az újabb magyar irodalom történetének egyik igen fontos mozzanata, bár tudomásom szerint ritkán (vagy éppen soha) nem esik róla szó. Kulin összehívta Siklósra azokat az (akkor harmincas éveikben járó) irodalomtörténészeket, esztétákat és kritikusokat, akik a következő két évtized irodalmi diskurzusait alakították és vezényelték. (Továbbá meghívott négy elsőéves egyetemi hallgatót, ezek egyike voltam én. Akkori írásaimat Kulin nem tartotta közlésre alkalmasnak, mégis elhívott Siklósra. Nem tudom, vajon az egyetemistákat akarta-e pallérozni, vagy inkább a hallgatók jelenlétével az előadókat koncentráltabb teljesítményre ösztönözni, ez ma már nem is érdekes. Az sem, hogy mire megérett az idő plusz a szerző a rendszeres közlésre, addigra éppen betiltották a régi Mozgó Világot.)

Azóta is úgy látom: ott, a siklósi találkozón dőlt el, milyen lesz a következő évek magyar irodalma, pontosabban, ki hogyan fog beszélni róla. Éppen Balassa mondta, akkor és ott, hogy az irodalom nem művek halmaza, hanem konszenzus. Ebben az értelemben állítható, hogy a siklósi találkozó résztvevői találták ki az új magyar prózát, illetve döntöttek úgy, hogy a líra elveszítette vezető szerepét; egyáltalán, tudomásom szerint ez volt az első olyan irodalmi tanácskozás Magyarországon, amely a szakmai és a politikai felsőbbség irányítása nélkül zajlott. (Voltak is botrányos jelenetek bőven, részegségből, feltűnési viszketegségből és hatalomvágyból kifolyólag.)

Balassa Péter akkori szerepléséről ma már nincsenek határozott emlékeim. Rémlik, hogy valamin összevitatkozott Radnóti Sándorral, és meg sem próbáltam odamenni hozzá, annyira zordnak és megközelíthetetlennek láttam. Viszont nemrég megtaláltam akkori noteszomat, ennek egyik lapján Balassa referátumából a következők vannak feljegyezve:

„Balassa Péter: Észjárás és forma. Az irodalom nem jó művek halmaza, hanem konszenzus is. Válaszpluralitás. Történeti amnézia: a mai prózára is jellemző. Konzervál. Fogalmi konstrukció vagy love story. Memoárirodalom: befurakszik a fikcióba (v. ö. amnézia). Nincs kurucság. Natura és anekdota elegye. A mesélés feledtetés, a kiéneklés önáltatás. A hatalom védte bensőség mítosza. Utólag hoztuk létre Jókait a már meglévőből. Az eltévedt lovas ügetése. Másrészt az irányregény. Tandori ítélet, nem játék. A tulajdonítás a kor legnegatívabb tendenciáinak kivetítése. A konstrukció a koncepció ördögével paktál: az ember ebben a világban kreatúra. Katharzis helyett tudomásulvétel."

A siklósi találkozóról tudomásom szerint nem készült hangfelvétel, a fenti kurta és kusza jegyzetből pedig nem lehet rekonstruálni Balassa félórás referátumát. De még ennyiből is kiderül két dolog. Az egyik a nagyfokú szellemi szabadság, amely akkoriban szokatlanul, már-már idegenül hatott, a másik az, hogy a résztvevők, noha még nyilván nem voltak felkészülve későbbi szerepükre, máris mennyire készen álltak. Huszonnégy évvel ezelőtt, amikor jegyzeteltem, még nem ismertem Balassát, és sejtelmem sem lehetett későbbi életművéről; mai szemmel olvasva a jegyzet félmondatait, könnyű beléjük látnom utóbb ismerőssé vált gondolkodásmódját és jellemvonásait.

Azért is időztem olyan hosszan ennél az epizódnál, mivel a régi Mozgó Világ volt az a műhely, amely összehozta a művészi autonómia-törekvést a rendszerkritikus aktivizmussal, az innovációt, a radikális kísérletezést a nemzeti hagyományok feltérképezésével, a népiek követőit az urbánusokkal plusz a demokratikus ellenzékkel és a reformkommunistákkal. Fölösleges töprengeni azon, mi lett volna, ha a kulturális irányításban zajló hatalmi harcok következményeképp 1983-ban nem verik szét a szerkesztőséget, és ha néhány évvel később a megalakuló MDF elfogadja előzményének a Mozgó Világot, és csak egy kicsit is magáévá teszi annak szellemiségét.* Nem így történt, és ami az utóbbit illeti, nem is történhetett volna így, bár akkoriban sokan, köztük Balassa is, ezt szerették volna.

Tény azonban, hogy Balassa, már fiatal férfiként, összehozott saját személyiségén belül olyan dolgokat, amelyekről maga is tudta, hogy nehezen vagy egyáltalán nem egyeztethetők össze. Nemcsak akart lenni, volt is egyszerre keresztény és liberális, nemzeti elkötelezettségű és világpolgár, otrombaságtól irtózó elitista és plebejus demokrata. Nagyrészt ez a jellem volt az oka (továbbá jelleméből is fakadó személyes ellentétek), hogy 1989 előtt az ellenzékben való részvétel helyett az esztétikai ellenállást választotta, és 1989 után sem vált aktív közéleti szereplővé.

Maradt, aki volt. Tanár volt, sőt annál több: nevelő, aki tisztában volt vele, hogy nemcsak a tudást kell átadni, hanem annak erkölcsi és emberi hátterét is. Tudós volt, aki nem törődött bele tudomány és művészet különválásába, mivel úgy látta, hogy minden lényeges tudásban rejtély lappang, s ennek közölhetővé tétele maga is művészet. Kritikus volt, aki arra tette fel az életét, élete legjobb tizenöt évét, hogy bejuttassa az irodalmi kánonba azokat az elbeszélői stratégiákat, illetve magukat az elbeszélőket és a műveket, amelyek a művészi forma révén emlékeztetnek és figyelmeztetnek. Továbbá néhány évig színházi dramaturg is volt: a nyelvben, a kimondásban rejlő energiára hívta fel a rendezők figyelmét, azonkívül szerkesztő is volt, vagyis folyamatosan részt vett különböző szerkesztőségek munkájában. Erre sem árt emlékezni.

Azt hiszem, emberi nagysága nem utolsósorban a benne feszülő ellentmondásokból, egyfajta általuk szerzett lényegi tudásból fakadt. Oly módon volt jó ember és tiszta jellem, hogy a rossz is ott volt benne; amikor épp nem kellett harcolnia vele, akkor is készen kellett állnia a küzdelemre. E folyamatos készenlét miatt erősebb volt, élőbbnek érződött benne a jóság, mint azokban, akik küzdelem nélkül jók, ám ez ereje nagy részét le is kötötte, s emiatt gyakran volt türelmetlen és kiszámíthatatlan. Erős, szuggesztív egyéniség volt, nem rettent vissza attól, hogy egyszeri ügyek kapcsán végső dolgokról beszéljen. Ereje nem annyira a vitákban mutatkozott meg (azokban hajlamos volt elvetni a sulykot), inkább a véleményeket kiegészítő, továbbépítő beszélgetésekben.

Ugyanakkor akik valamivel közelebbről ismerték, azt is láthatták, hogy bizonyos ügyekben, méghozzá nemcsak magánéleti ügyekben, milyen elképesztően esendő és kiszolgáltatott volt. Alighanem ezzel is magyarázható, hogy barátságainak feltűnően nagy része tönkrement, vagy legalábbis a kapcsolat érettebb szakaszában súlyosan károsodott.

A hetvenes évek idevonatkozó történeteit csak hallomásból ismerem. Az egyik kulcsfontosságú, számára traumatikus eseményt ő maga is megírta - igaz, nagyon sok áttétellel - a Halálnapló című könyvben. Azért is bántotta őt különösen az a ledorongoló kritika, amelyet az egyik folyóirat közölt a könyvről, mivel a fiatal kritikus nyilvánvalóan nem tudta, mit próbál (végeredményben sikertelenül) kibeszélni Balassa, a szerkesztők pedig nyilvánvalóan tudták.

Viszont a nyolcvanas évek elejétől kezdve magam is láthattam: úgy dőlnek el Balassa előtt az emberek, mint a kuglibábuk. Ugyanebben az időben megismerkedtem több olyan férfiúval is (jelentős hatalommal vagy befolyással rendelkező személyek voltak), akik magukhoz vonzottak tehetséges, ambiciózus fiatalembereket; barátságukba fogadták őket, elnyerték bizalmukat, kipuhatolták sebezhető pontjaikat, majd egy idő múlva, miközben a barátság átváltozott a legridegebb függőségi viszonnyá, hirtelen beledöftek egy-egy ilyen pontba, és - ha szabad így mondanom - meg is forgatták benne a kést. Balassa, ellentétben az említett férfiakkal, nem volt sem perfid, sem gonosz. Ő a fentebb írt viselkedés fordítottját művelte: barátságába és bizalmába fogadott sok embert - eleinte idősebbeket, egyívásúakat és fél generációval fiatalabbakat vegyesen, végül olyanokat, akiknek apjuk lehetett volna -, feltárta előttük sebezhető pontjait, és aki tapintatlanul, kíméletlenül vagy értetlenül viselkedett, aki gyávának vagy ingatagnak bizonyult, annak a szeretet hirtelen elmúltával fogadnia kellett Balassa haragját és megvetését.

Sok ilyen esetről tudok, különbözőképpen ítélem meg őket, ám ezekről beszéljenek az érintettek, ha tudnak és akarnak. Inkább a magam esetét mondom el, amilyen röviden csak lehet.

A siklósi találkozó után másfél évvel, 1981 kora tavaszán kötöttem ismeretséget, majd néhány héten belül barátságot vele. Életkorom és helyzetem alapján a tanítványa lehettem volna, de nem voltam az, egyrészt mert nem jártam az óráira (leszámítva egy félesztendős kritika-szemináriumot), másrészt mert az ismeretség már az első években sem pedagógiai célzatú volt. Olyan embernek láttam őt, akire féltett titkaimat is rábízhatom, titkaim pedig az idő tájt a kézirataim voltak. Akkor és még sokáig, majdnem tizenöt évig minden kéziratomat megmutattam neki. Furcsa módon alig emlékszem rá, miket mondott (ellentétben Margócsy Istvánnal, akihez szintén bizalommal fordulhattam, és akinek konkrét észrevételeit húsz-huszonkét év elteltével is `szó szerint fel tudom idézni), csak arra emlékszem, hogy nagyon fontos volt, amit mondott, főleg pedig a hanghordozás, amellyel mondta.`Talán a hanghordozás több útmutatással szolgált, mint a mondatok tartalma. Vagy talán nem az útmutatás volt a lényeg.*

Azt is igen hamar megfigyeltem, hogy - az érettség- és a tudásbeli nagy különbség ellenére - Balassára is erős hatással van, amit én mondok neki: egy-egy szubverzív ötlet, német barokk szomorújátékból vett szentencia, maga az alakuló világlátás annyira gondolkodóba ejtette, mint meglett korú ismerőseim közül senki mást. Ez az intenzív kölcsönhatás (bár az idők folyamán sokat alakult) és a vele járó bizalom mindvégig megmaradt.

Barátságunknak voltak feszültséggel terhelt időszakai, lényegében két ilyen időszak volt, ezek azonban nem torkolltak összeveszésbe. Sok egyéb mellett, amit felsorolni is hosszú volna, mindkét esetben egy-egy nagyobb szabású, lezáratlan kézirat (és az írói-emberi habitussal szembeni elégedetlenség) tette próbára a kapcsolatot. Az egyik az Átkelés az üvegen című regény első változata volt 1987-ben, a másik egy verses színjáték első három felvonása 1995 végén. Mindkét esetben tudtam, hogy elkészületlen kéziratot nem ajánlatos megmutatni, de nem volt más választásom, segítségre volt szükségem. Mindkét esetben keservesen csalódtam; hónapokig tartott, míg összeszedtem magamat, és csak jóval később értettem meg, hogy Balassának volt igaza. Amikor az Átkelés… első változatát odaadtam neki, mindketten többhónapos külföldi tartózkodás után voltunk, ő Belgiumból jött haza, én Németországból. Régóta nem találkoztunk, nem is beszéltünk; egy kicsit olyan volt, mintha kerülnénk egymást. Sokszor előfordult, hogy Balassa bőkezűen, már-már tékozlóan osztogatta önmagát (idejét, erejét, figyelmét), majd ezt egyik pillanatról a másikra megbánta. Ilyenkor mogorva lett és elzárkózó. Akkoriban még nem tudtam jól kezelni ezeket a fordulatokat, és még nem tanultam meg, hogy nem ajánlatos mindent elfogadni abból a kincsből, amit Balassa kínál; hogy fel kell ismerni az észrevétlen visszahúzódás módját és pillanatát.

A regény egyik fejezete miatt, amelyet postán küldtem el neki Leuwenbe, előzőleg már - mint arra föntebb utaltam - írásbeli figyelmeztetésben részesített, magyarázkodó levelemre pedig nem válaszolt. A kézirat átadása után (a belvárosban futottunk össze) néhány hétig csend, majd amikor felhívtam, a következőket mondta: „Nem látom az egészet. Vannak részletek, de az egészet nem látom", és letette a kagylót.

Ezután számomra egy eléggé rossz időszak következett; illetve csak addig volt rossz, amíg meg nem értettem, hogy magam is csupán annyiban láthatom az egészet, amennyiben az egész kéziratot kidobom, és az egész regényt kezdem elölről. Balassának lett igaza, nemcsak azért, mert az Átkelés… második változata, ellentétben az elsővel, egy létező regény, hanem azért is, mert a második változat írása közben jöttem rá (addig nem) néhány alapvető dologra, például arra, miként kell megkonstruálni egy nagyobb lélegzetű elbeszélői munkát. S ha Balassa nem ennyire kíméletlenül mondja meg lesújtó véleményét, talán nem is szálltam volna magamba, talán megelégedtem volna az így-úgy végigírt első változattal, és megrekedtem volna az írásmód széttartó irányú ormótlanságában.

Hozzátartozik a történethez, hogy Balassa nagyra becsülte, sőt szerette az Átkelés… második változatát, és - bár ezt soha nem mondta - nyilvánvalóan büszke volt rá, hogy létrejöttében neki is része volt. A könyv megjelenése után szemináriumot tartott róla az egyetemen, a szemináriumi munka során létrejött írásokat kötetben kiadta. (Több ismert kritikus van, aki ezzel a kötettel kezdte pályafutását.) Gyakran hangoztatta, hogy az Átkelés…-t tartja legjobb regényemnek, ami egy idő múlva, különösen az utolsó években, már egy kicsit bosszantott, de ezt igyekeztem nem mutatni.

A verses színjátékot (illetve annak elkészült részeit), amely a Krisztus utáni IX. században játszódott volna, és Formosus pápa kihantolásáról, a római pornokráciáról vagyis kurvauralomról, továbbá a népvándorlás néhány kései hullámáról szólt volna, 1995 végén adtam oda Balassának, majd amikor felmentem hozzá a Gellérthegy utcába, ő nagyon határozottan lebeszélt róla - lényegében megtiltotta -, hogy továbbírjam. Biztos vagyok benne, hogy a darabban sűrűn, sokféleképp megmutatkozó istenkáromlás és egyházgyalázás volt az, ami sértette érzékenységét, bár ő nyomatékosan kijelentette, nem a blaszfémiával van baja, hanem azzal, hogy „ismét felszínre tört a formákkal bűvészkedő könnyelműség".

Próbáltam értésére adni, hogy arra törekszem, ezúttal színpadi formában, amit regényben, az Átkelés…-ben egyszer már megcsináltam: negatív utópiát visszavetíteni a múltba, annak összes poétikai konzekvenciáival együtt. Abu-bakr Ibn Tufeil középkori arab író „mesterséges emberét" szerettem volna ötvözni Johanna nőpápa mítoszával, az államrezont a kurválkodással, a szaracénok és az ősmagyarok kalandozásait az Apokalipszis lovasainak felbukkanásával. Mindezt Balassa elengedte a füle mellett; szájába vett néhány szem sós mandulát, megrágta, lenyelte, majd fejét ingatva egyetlen szót ismételgetett: „Abbahagyni… abbahagyni…".

Ezt a jelenetet nem depresszió követte, mint nyolc évvel korábban, hanem heves köhögéssel, fulladási rohamokkal járó magas láz. Végül kibírtam, szót fogadtam, nem folytattam a színjáték írását, bár ezt a munkámat - ellentétben az Átkelés… első változatával - némiképpen sajnálom. Nemcsak azért, mert akkori legjobb képességeimet éreztem megmutatkozni benne, és nemcsak azért, mert azóta sem írtam (ma már nem is tudnék írni) olyan művet, amelybe átmenthettem volna ennek eredményeit, mint az Átkelés… esetében történt, hanem azért is, mert lényegében ekkor és ezáltal dőlt el, hogy abba fogom hagyni a drámaírást. (Legalábbis ez volt a döntés életművön belüli oka, ebből vált számomra világossá, hogy a dráma műfajában számomra nincs továbblépés. Voltak más, földhözragadtabb okok is, de ezekről ne essék szó.)

Öt évvel később Balassa váratlanul szóba hozta ezt a félbehagyott színjátékot. Úgy emlékezett, hogy Velencében játszódik, nyilván a karneváli jellegű kavargás miatt, és a rá jellemző nagyvonalúsággal megkérdezte, nincs-e szándékomban mégiscsak megírni a hiányzó részeket.

Ebben az ügyben is neki lett igaza. Azzal az energiával, amellyel esetleg - korántsem bizonyosan - megírhattam volna a színjáték hátralévő részét (vagyis létrehoztam volna egy újabb, színpadra el nem jutó, nyomtatásban hatástalanul tengődő drámát, olyasfélét, mint előzőleg A nagyratörő), néhány hónappal később egyetlen lendületből megírtam a Jacob Wunschwitz igaz története című regényt, amely sok mindenről tanúskodik, de arról a súlyos alkotói válságról biztosan nem, amelynek következtében létrejött.

Fontosnak tartom, hogy mindkét eset „jól" végződött. Íróilag mindkét ügyet nyereséggel zártam, a barátság pedig - az átmeneti elbizonytalanodás után - mindkét esetben elmélyült és megerősödött. Hozzáteszem, hogy sokszor kaptam azonnali és lényegbevágó pozitív visszaigazolást tőle. Az első években biztatott és segített, elismerő szavaiban szeretet vegyült némi aggodalommal; később az én írásaim jelentettek az ő számára megerősítést, sőt igazolást is. Főként 1989-ben és a rá következő négy évben volt ez így. Az Átkelés…-ről, amely 1992-ben jelent meg, már beszéltem; két másik munkámat kell még említenem, az egyik a Kiválasztottak és elvegyülők című tanulmány, amely a magyarországi zsidó asszimiláció végleges és visszavonhatatlan lezárását javasolja a rendszerváltás előtt egy évvel, a másik A nagyratörő című, Báthory Zsigmondról szóló drámatrilógia. Mindkettő jelentős hatással volt Balassára, vagy inkább, egy kicsit pontosabban, közvetlenül megszólítva érezte magát általuk.

Nem magam miatt beszélek erről, hanem miatta: a hirtelen felébredő, később tartósnak bizonyuló figyelem mindkét írásmű esetében rávilágít személyiségének egy-egy fontos mozzanatára.

Balassát katolikusnak nevelték a szülei, kamaszkorában marxista lett, majd fiatalkora végén, a hetvenes években - azt az eseménysort követően, amelyet ő maga egy néhány héttel ezelőtt készült interjúban „összeomlásnak" nevezett - visszatért a katolicizmushoz. Ám azt mondani, hogy hívő katolikus volt, félrevezető lenne, ha nem tenném rögtön hozzá, hogy nem vallásosnak tartotta magát, hanem hívőnek, vagyis a kettőt egymás ellentétének látta, és hogy mindig is nyíltan vállalta zsidó származását. Asszimiláns volt, méghozzá nem is egyféleképpen az, tudniillik csak az apja számított a fasiszta faji törvények értelmében zsidónak, édesanyja sváb családból származott. Mindenesetre az anyai örökség közel sem jelentett olyan súlyos, annyira sokrétű problémát Balassa számára, mint az apai.

Édesapját, Balassa Imrét manapság az Operák könyve és még néhány zenei tárgyú életrajzi regény szerzőjeként szokás számon tartani. Pedig ennél íróként is több és többféle volt, és nem elsősorban író volt, hanem intézményként működő nagyszabású személyiség. A Nyugat első nemzedékével volt egyidős, és hatvan éves volt, túl a második világháborún, amikor fia - egyetlen gyermeke - született: egy egész élet kissé megmerevedett és anakronisztikussá vált örökségét zúdította a kései gyermekre. Csakhogy negyven-ötven évvel később éppen ezek az anakronisztikus mozzanatok bizonyultak életképesnek és előremutatónak.

Balassa Péter azt folytatta, a maga liberális, baloldali módján, amit apja egyfajta XIX. századi konzervatív polgárisággal elkezdett. Nem ismertem személyesen Balassa Imrét, de úgy tudom, Péter tőle tanulta (örökölte) a műveltséghez való viszonyt, műveltségen értve a belső tájainkról való tudást is, valamint a személyiség hitvalló jellegű, folyamatos és látványos önreprezentációját. Ebbe belefért a társadalmi szolidaritás iránti érzék is (akit érdekel, olvassa el Balassa Imre Front című, nem is rossz regényét), és belefért a becsület számonkérése a politikán. Balassa Imre az első világháború után is királyhű maradt. Nem ismerte el Horthyt legitim államfőnek, bitorlónak és hitszegőnek tartotta. Azt a magyarságot, amelyhez már felmenői asszimilálódtak, de ő sem készen kapottként élte meg, és azt a kereszténységet, amelyet ő választott fiatalkorában, később az úgynevezett „keresztény nemzeti kurzus" ellenében látta folytathatónak. Balassa Péter pedig ezt is az apai örökség részének tekintette.

Egy ízben azt mondta nekem: őt apja már a húszas évek elején kigondolta, de csak negyedszázaddal később hívta életre. Ez a tény (valamint az, hogy szokványos apa helyett egy nagyapának látszó teátrális pátriárka magasodott fölé) egy életen át nyomasztotta, ugyanakkor fontos ösztönzést is adott neki: nemcsak a kolónoszi művészetről szóló fejtegetései volnának elképzelhetetlenek e tapasztalat nélkül, hanem a szellemi értelemben vett ősök megválasztása, a hozzájuk való viszony is másképp alakult volna.

Hogy miért épp azokat választotta ősnek, akiket választott (a nyolcvanas években Flaubert és Babits, Wagner és Bartók, az utolsó időszakban Vörösmarty és Móricz játszott ilyen szerepet), arról egy részletes életrajznak kell majd beszélnie. Én inkább azt említeném meg, hogy egyéb vonzások és választások is befolyásolták apa-képét. (Szándékosan utalok Goethe regényére: Balassa fontosnak tartotta, méghozzá épp ebben az összefüggésben tartotta fontosnak.) Apja mellett, aki életkora szerint inkább a nagyapja lehetett volna, két másik férfihoz is fiúi kapcsolat fűzte; életkora szerint mindkettő bevált volna közönséges, nem rendkívüli apának.

Az egyik Mándy Iván volt, aki a második világháború után ténylegesen udvarolni próbált Balassa Péter édesanyjának, mint azt nekem Zizi néni több ízben is büszkén elmesélte. Szavaiból, amelyeket Péter is megerősített, az derült ki, hogy versengés zajlott Balassa Imre és a jó harminc évvel fiatalabb Mándy közt a lány kezéért, végül az erősebb egyéniségű, idősebb férfi lett a győztes. Ám Balassa Péter épp ezért közeli rokonaként szerette Mándyt, aki híjával volt mindannak, ami az apában annyira nagyszabású, követelő és nyomasztó lehetett. Azt hiszem, fennállt köztük egyfajta cinkosság, sőt sorsközösség, elvégre Mándynak is megvolt a maga nyomasztó apai öröksége, amelytől holtáig nem tudott szabadulni.

A másik ilyen férfi a Mándynál mindössze két évvel fiatalabb Mészöly Miklós volt. Balassa hozzá fűződő barátsága érzelmileg sokkal telítettebb és terheltebb volt, mint a Mándyval fenntartott kapcsolat, Mészöly ugyanis - noha alkatilag egyáltalán nem hasonlított Balassára - barátságait majdnem pontosan ugyanúgy építette és rombolta, mint Balassa. Mészölyről két évvel ezelőtt, közvetlenül a halála után, leírtam: „sokan úgy vélik, egyfajta »apafigura« volt a magyar irodalomban". Hozzáteszem: mindenekelőtt Balassa Péter vélekedett így. Mészölyben, akit a hetvenes évek végéig, politikai beállítódástól függően, érdekes vagy gyanús különcnek volt szokás tartani, Balassa vette észre a jelentős gondolkodót, azt a (reményei szerint) integratív egyéniséget, aki egyszerre fogékony a liberális demokrácia és a nemzeti hagyományok iránt. Balassát lenyűgözte Mészöly személyiségének autonómiája, szellemi keménysége, politikai szuverenitása, a mélymagyarságba oltott kísérletező kedv és kozmopolitizmus; ugyanakkor Mészöly Pannónia-víziójának (tulajdonképp utópiájának) kulcsszereplője a hely géniusza iránt elkötelezett asszimiláns - amilyen Balassa Péter is volt. Nemegyszer mondta nekem, hogy szerinte Mészöly a XX. század második felének legnagyobb magyar elbeszélője, csak ő ezt egyrészt „maga sem veszi észre magáról", másrészt egy tévedés tette naggyá, az, hogy hite szerint pannon nagyregényt kellett volna írnia (ami nem jött össze neki), s ezért a kisprózát sokkal önfeledtebben művelte, mint egyébként tette volna.

Nem ismerem a Mészöly és Balassa közti barátság kezdeti időszakát. Biztosra veszem, hogy a hetvenes évek második felében, kevéssel a Film megjelenése, illetve Balassa életének említett nagy krízise után kerültek egymáshoz közel, továbbá az is biztos, hogy a történet nem kettő, hanem legalább négy ember (Mészölyön és Balassán kívül Nádas és Esterházy) történeteként írható le - de akkor még egy szó sem esett Polcz Alaine-ről és a többiek feleségéről, sem a többi férfiről és nőről, akik ebbe a körbe beletartoztak vagy közel álltak hozzá.

Ugyanígy azt sem tudom, néhány évvel később miért hidegültek el egymástól, ahogyan lényegében mindenki mindenkitől elhidegült. Balassa évekig mondogatta Mészölyről, hogy „rossz apa", ám ezzel a kijelentéssel önmagát is minősítette: a szó családi értelmében a rossz apa igazából ő volt. Fia iránti szeretetének három évtizeden át nem találta meg a formáját, és emiatt mindvégig gyötörte a lelkifurdalás.

Mészöly, különösen, ha nagyobb társaság középpontjának érezte magát, néha valóban furcsán viselkedett: egy-egy fiatalabb írót, akivel az előző pillanatban még kitüntető szívélyességgel bánt, hirtelen igen durva sértésekkel alázott meg, lehetőleg sok tanú előtt. Elképzelhető, hogy ilyenkor olyan érzések dolgoztak benne, mint Adyban az Akinek dajkája vagyok című vers írása közben (vissza-visszatérő, kedvenc állítása volt, hogy ő az, aki ténylegesen baszik, a többiek csak maszturbálnak), de biztos vagyok benne, hogy efféle atrocitásoknak Balassa, talán egyedüliként Mészöly fontosabb hívei közül, nem volt kitéve.

Azt is tudom - egyszer a nyolcvanas évek végén mondta nekem -, hogy Mészölyt, ellentétben más barátaival, „emberileg száz százalékig megbízhatónak" tartotta, és nincs tudomásom róla, nem is tartom valószínűnek, hogy e tekintetben valaha is csalódnia kellett volna. Mégis eltávolodtak egymástól; ennek okát pedig, a fentieket előrebocsátva, abban látom, hogy a kilencvenes évek elejétől kezdve, ha más-más okokból is, de mindketten egyre inkább defenzívában érezték magukat, és az ebből adódó feszültséget nem bírta ki a kapcsolat. Mészöly, harminc év belső emigráció és még tíz év megtűrtség után egyszerre csak a doyen pozíciójában találta magát, miközben ő maga íróilag már nem volt produktív, az irodalom pedig megszűnt közéleti tényezőnek lenni.

Balassának viszont nemcsak ez utóbbival kellett szembesülnie, hanem a tudományos diskurzusok változásával is, amit ő úgy élt meg, hogy riválisai és ellenfelei, illetve ezek tanítványai őt „le akarják váltani". Lehet, hogy ez így túlzás volt, ám tény, hogy Balassa, miközben politikailag az akkori jobboldaltól érezte magát fenyegetve (amit súlyosbított a folyamatossá - és a közélet egyik zugában elfogadottá - váló antiszemita közbeszéd), az akkor még baloldali liberális dominanciájú irodalmi életben is kirekesztési kísérletekkel szembesült. Alakulóban volt egy olyan vélemény, amely hajlamos volt Balassát, nézeteivel együtt, a nyolcvanas évekhez kötni, és az évtizeddel együtt őt is letűntnek nyilvánítani, az általa értelmezett (részben felfedezett) szerzőket leválasztani róla.

Végül is, legkésőbb a Nádas-monográfia megjelenésekor, 1997-ben széleskörűen elfogadottá vált, hogy amit Balassa gondol az általa figyelemmel kísért életművekről, továbbra is meghatározó jelentőségű. Csakhogy addigra Mészöly életműve lezárult, Balassa pedig hozzászokott ahhoz a dolgozószoba és egyetem közt (plusz a perőcsényi magányban) zajló, visszahúzódó élethez, amely az utolsó évekre volt jellemző. Feltűnő, hogy a kilencvenes évek első felében milyen sokszor elmondta és leírta, hogy ő pedig nem apa, és ezt ki-ki vegye tudomásul. Úgy mondta ezt, mint aki a fiainak el nem ismert fiúk zendülésétől, rituális apagyilkosságtól tart; és azáltal, hogy ezt oly sokszor elmondta és leírta, voltaképp ő tartotta napirenden az apaság kérdését.

Egyébként ez ügyben is párhuzamosan futott egy darabig az irodalmi és a politikai élet: Balassa a kilencvenes évek elején azt remélte, nemcsak a fiatal irodalomértők nevelhetők, hanem a fiatal politikusok is. Csalódása e tekintetben óriási érzelmi deficittel járhatott (érdemes összeolvasni a Fidesz vezérkarához 1993 tavaszán intézett féltően szerető figyelmeztetését, amely, úgy emlékszem, a Magyar Hírlapban jelent meg, a halála előtt két nappal az Élet és Irodalomban publikált Perón a peronon című publicisztikával, amely nagyjából ugyanazokról a személyekről szól, de nincs benne sem féltés, sem szeretet), de ő sohasem érzelmekről beszélt, hanem a jól ismert alapvető erkölcsi és esztétikai normákat kérte számon. Egy gyakorlott regényírónak is becsületére vált volna, ahogy valamely, tiszteletre nem méltó közéleti személyiség jellemrajzát egy szűkreszabott zülléstörténet keretei közé szorította.

Ismétlem, rengeteg ellentét és ellentmondás feszült benne. Nyilvános beszédmódja miatt sokan mondták rá, hogy „a fellegekben jár", és „metafizikai ködök veszik körül", pedig ha épp nem a hivatását gyakorolta, roppant egyszerűen, közvetlenül és gyakorlatiasan beszélgetett bárkivel, különösen céhen kívüliekkel. Elveihez ragaszkodó, szigorú emeber volt, ám tudott fejedelmien nagyvonalú is lenni, nem ritkán az önfeláldozásig menően önzetlen volt, láttam őt azonban apró dolgok miatt kicsinyeskedőnek, sőt fukarnak is. A Max Weber által protestáns etikának mondott habitust ő egyszerűen csak „kakigyűjtésnek" nevezte, viszont a karneváli színpadiasságot, amelyhez alkatilag vonzódott, nem kereste, nem is tudott volna feloldódni benne. Nőktől több joggal, nagyobb mértékben számíthatott hűségre és jóságra, mint férfiaktól, de nők tekintetében is utolérte néhány számottevő csalódás. Humora nem volt, mert amit nem becsült, azt nem is szerette, viszont jó érzéke volt a komikum többi válfaja iránt. Gyakran komornak ható, mély hangja volt; hol dörmögött, hol zengett.

Utolsó tíz évét, nem igazságosan, de nem is ok nélkül, belső száműzetésnek tekintette. Volt benne annyi arányérzék, hogy ezt soha ne mondja ki, de nyilvánvalóan így gondolta. A számkivetés, visszahúzódás, menekülés kérdésköre már a nyolcvanas évek második felében foglalkoztatta, Bartók és Tarkovszkij kapcsán sokat írt erről, de Szophoklész hősét, az agg Oidipuszt is számkivetettként írta le. Sokszor hivatkozott rá, hogy a zeneszerző és a filmrendező belebetegedett, majd belehalt a számkivetésbe, és biztos vagyok benne, hogy saját betegségeit is (előbb immunrendszere összeomlását, amelyből lassacskán felépült ugyan, de ereje és munkabírása nem tért vissza teljesen, majd a rákot, amelytől egy kegyetlen műtét látszólag megmentette, de aztán mégsem) összefüggésben látta sarokba szorított helyzetével.

Ebből a helyzetből két dolog révén törhetett volna ki, de mondhatnám úgy is: kezdett kitörni. Az egyik a nemzeti hagyománnyal való elmélyültebb foglalkozás lett volna; minthogy pedig Balassa hajlamos volt rá, hogy egy-egy problémakört egy-egy életművön belül ragadjon meg, ez a munka egy Móricz Zsigmondról szóló monográfiában öltött volna testet. Balassa olyasmire törekedett Móricz kapcsán, amit a kilencvenes évek elején az én munkáimban is látni vélt, ez pedig - szerinte - archaizmus és modernizmus összekapcsolódása, történetnyomozás és poétikai konstrukció szervesülése volt. És persze a Móricz nagyságával járó magány, a légüres tér.

Már a nyolcvanas évek végén, amikor még távolról sem vetődött fel a Móricz-monográfia terve, az Összehasonlító sérelemtudomány című vitacikkben leírta, hogy Móricz olyan, mint „egy szárazföldre vetődött óriáshal"; s mindezt a magyar irodalom kicsinysége vagy nagysága, egyszóval, meghatározó jellegzetességei kapcsán. (Említettem már, hogy A nagyratörő című drámatrilógiámat Balassa nagyra becsülte. Óvatosan hozzáteszem, egy kissé túl is becsülte: az Átkelés…-sel együtt ebben a munkámban látta - mindvégig! - pályám csúcsát. Azok a regények, amelyeket a kilencvenes évek közepétől írtam, már nem igazán érdekelték. Viszont A nagyratörő hatására olvasta újra Móricz Erdély-trilógiáját, másfelől Tolsztoj-újraolvasásai is Móriczhoz vezették vissza.)

Nem könnyű szavakba foglalni, milyen lett volna egy el nem készült monográfia hagyomány- és életszemlélete. Az biztos, hogy elutasította mind az antikvárius, mind a patétikus, ideologikus hagyományfelfogást, és legalább ennyire viszolygott a példázattá vagy publicisztikává laposító iróniától is. Nehéz azonban megfogalmazni, mi volt az, amit ehelyett meglátott Móriczban és előzőleg Vörösmartyban, ezt ugyanis neki kellett volna érvekkel alátámasztva, részletesen kifejtenie. Hadd nevezzem ezt a valamit - jobb híján - az Egészről való, létesítő jellegű, látomásos tudásnak. Ez így persze nagyon általánosan hangzik, már csak azért is, mert Balassa bámulatos akríbiával búvárkodott a részletekben. Elfeledett dokumentumok százait olvasta és jegyzetelte végig, hogy rekonstruálja Móricz észjárásának számára legfontosabb jellegzetességeit, és hogy kimutassa, miben különbözik a doktrinér realizmuskoncepció („a tulajdonítás…" - mondta már 1979-ben) Móricz nagyvonalúbb megértésétől, amely figyelembe veszi az írói tudás összes tartományát, az országismerettől a szenvedélyekről és az ösztönökről való tudásig.

Úgy képzelem, hogy ez a tervezett monográfia Móriczon túlmenően a mai magyar irodalom perspektíváiról és Magyarország mentális állapotáról is szólt volna, kísérletet tett volna a magyar kultúra lényegi hajtóerőinek újradefiniálására, méghozzá éppen a nyugati világba való visszatagolódás közepette. Móricz radikális újraolvasására nyilván Balassa nélkül is előbb-utóbb sor fog kerülni, de az a többlet, amit Balassa ehhez hozzáadott volna, és ami a kései pályaszakasz (vagy talán az egész életmű) tetőpontját adta volna, sajnos veszendőbe ment. Külön elszomorító, hogy a munka nagyobbik részét, az anyaggyűjtést Balassa már elvégezte, már a megíráshoz készülődött, amikor az orvosok diagnosztizálták a halálos betegséget, a hátralévő tizenöt hónapban pedig nem tudott, nem is akart ezzel a munkával foglalkozni - egészen az utolsó hetekig, amikor mégiscsak rászánta magát, hogy egy tanítványának lediktálja az első néhány részletet. (Egyszer, május végén, amikor felhívtam, közölte: „Most éppen diktálom a könyvemet." - „Miféle könyvet?" - kérdeztem meglepődve. „Hát én azt nem tudom megmondani" - felelte korántsem talányosan, inkább tárgyszerűen.)

Ismétlem, a Móricz-monográfia lett volna az egyik kitörési lehetőség az elszigeteltségből. A másik lehetőség a nevelői aktivitás kiterjesztése lett volna. Nem többet akart tanítani, hiszen az utolsó években testileg megtört, megfáradt ember volt már, hanem az intézményes kereteken kívül is szerette volna átadni tudását. Erre tett kísérletet a kolozsvári vendégtanítással: erről a kolozsvári tanítványok mesélhetnének, én annyit tudok, hogy az első hónapokban fel volt villanyozva, később nyomasztani kezdték a helyi közélet belvillongásai, végül ezekről is elterelte figyelmét a fenyegetővé váló testi állapot. Biztos, hogy a kolozsvári vendégséget más hasonló próbálkozások is követték volna, de én nemcsak erre gondoltam a nevelői aktivitásról szólva, hanem arra is, hogy Balassa szerette volna a magyar nép, a nemzet egészét megszólítani.

Az elmondottak alapján világos, hogy nem politikusi ambíciói voltak, nem, hanem az általános értelemben vett nevelő, a „praeceptor Hungariae" szerepére törekedett; megítélésem szerint alkalmas is lett volna rá. Évekig tartó visszahúzódása eltávolította őt a politikai pártoktól (attól a párttól is, amellyel leginkább rokonszenvezett: meglehetősen utálta az általa „közliberálisnak" nevezett gondolkodásmód sterilitását és lapos pragmatizmusát). Ugyanakkor odafigyelt a közéletre, lenyűgözően jólértesült volt, ítéleteiben pontos és radikális, de nem méltánytalan. Nem valamiféle „közvetítésben" vagy „középútban" volt érdekelt (az ország jelenlegi kettészakítottságában az ilyen elgondolásokhoz óhatatlanul hozzátapad némi ostobaság, esetleg rosszhiszeműség is); neki gondolkodói és erkölcsi mércéi voltak, azokat kérte számon, és kezdett annyi szellemi tekintélye lenni, hogy a közvéleménynek egy igen széles köre hallgathasson rá, nemcsak a baloldalon, ahol egyébként sokan nem kedvelték, hanem az úgynevezett mérsékelt jobboldalon is.

Távol álljon tőlem, hogy Balassát haló poraiban államférfivá magasztaljam fel; én csak annyit mondok, nem többet és nem kevesebbet, hogy a magyar demokrácia és a köztársasági eszme egyik fontos kulturális reprezentánsa lehetett volna. A szó tágabb értelmében vett res publica egy igen jelentős támaszát veszítette el, hiányát e tekintetben is érezni és tapasztalni fogjuk az előttünk álló (és rossznak, egyre rosszabbnak ígérkező) néhány esztendő során. Nem gondolnám, hogy éppen Balassa vethetett volna gátat a res publica további züllésének, de az ő szava másokénál többet nyomott volna a latban.

Ez tehát a közös veszteség, a mi közös veszteségünk. Saját veszteségemről nem beszélek, az maradjon az én bajom. Ha mindenki, aki Balassát szerette, halomba hordaná személyes veszteségét, abból jókora hegy állna össze (ő írta valahol, már nem emlékszem, hol, hogy a hit által mozgatott hegyekről az embernek - mármint a XX. századi embernek - leginkább hullahegyek jutnak eszébe); de hát azt már a jelen fogalmazvány elején leírtam, hogy a gyászolók nem alkotnak közösséget.

1986 nyarán, Hekerle László temetésekor Balassa mondta nekem: külön kár, hogy Hekerle (aki orvosi műhiba és hanyagság miatt halt meg, huszonkilenc évesen) „üres ládával ment el", nem hagyott maga után kész műveket. Mert ha ő, Balassa halna most meg - folytatta (harminckilenc éves volt ekkor) -, ő nyugodt lélekkel távozna, mert ő már, nem úgy, mint Hekerle, nagyrészt elmondta és leírta, ami benne van.

Utólag látható, hogy ez bizony hiú és balga beszéd volt az egyébként bölcs embertől. Még tizenhét évvel később is, amikor az élet lezárulása szaván fogta, megdöbbentő, mennyi mindent hagyott megíratlanul abból, ami benne volt, és ezért - hiszen ilyen az emberi természet - nem kárpótolnak a megalkotott életmű nagy-nagy értékei sem. Megdöbbentő, hogy, noha már nem volt fiatal, milyen messze volt még az emberi kor végső határaitól, vagy akár a tényleges elaggástól is; bár ez utóbbit mintha idő előtt igyekezett volna elérni a test, az utolsó öt-hat évben gyorsan és szembeötlően öregedett. Ahhoz a számomra ismeretlen idős férfihoz, akinek fényképe a dolgozószobában jól látható helyre volt kiakasztva, egyszerre csak zavarba ejtően hasonlítani kezdett.

Az is balga beszéd volt, hogy nyugodt lélekkel menne el. (Haldoklókra, halálra készülődőkre mindig azt a szót mondta, hogy „elmegy". Ez engem zavart egy kissé; finomkodó eufemizmusnak tartottam. Utóbb, amikor már ő készült „elmenni", rájöttem: ezt a szót, hogy „meghal", csak gyilkosságok, szerencsétlenségek, háborúk áldozataival, esetleg öngyilkosokkal kapcsolatban használta.) Úgy vettem észre, hogy a március 26-án, szerdán este a Kékgolyó utcában végzett CT-vizsgálat után, amelynek eredménye - hangsúlyos idézőjelben - „pozitív" volt, magyarán szólva egyértelművé vált, hogy nincs menekvés, Balassa lelke minden volt, csak nyugodt nem. Sajnos nem vettem észre megbékélést, belenyugvást, a dolgokon való felülemelkedést. Annál inkább észrevettem kétségbeesést, lázadó keserűséget és gúnyt. Elképzelhető, sőt remélhető, hogy azok a hívő emberek, akik vele voltak, mindezt másképp látták; s ha így van, remélem, ők látták helyesen, én pedig tévedek. Én mindenesetre úgy láttam, hogy az utolsó három hónapban (miután előzőleg is túl sokszor támolygott ide-oda bizakodás, bizonytalanság és reménytelenség között) elveszítette a hitét. Ha így van, akkor annál nagyobb lelkierőről tanúskodik, amit joggal mondtak róla a nekrológok: hogy bátran viselte a szenvedést, és hogy szemtől szembe, állva fogadta a halált.

Ennyit mondhatok első nekirugaszkodásra Balassa Péterről, már csak azért is, mivel veszíteni és befejezni tudni kell. Elmondhatnék még sok egyebet is, de ez kisebb-nagyobb részben más emberek ügye volna, vagy pedig túlságosan is rólam szólna; én pedig (noha tudom - méghozzá nagyrészt Balassától tudom -, hogy egy ember története tartalmazza sok más ember történetét is) lehetőleg róla akartam beszélni, nem másokról, nem is magamról. Az egyik legtalányosabb ember volt, akit valaha ismertem. Közeli barátja voltam, bár nyilván nem annyira közeli, mint azok, akik gyermek- vagy kamaszkora óta ismerték, és - így vagy úgy - később is fenn tudták tartani vele a barátságot. Sok száz órát töltöttem a társaságában, sok mindent megláttam belőle - némely dolgokat ő mondott el, mást észrevettem vagy kikövetkeztettem -; mégsem hinném, hogy személyiségének lényegét megértettem volna. És attól tartok, mások is így vannak ezzel, akár belátják, akár nem. Erősen kétlem, hogy a sok részleges megnemértésből és félreértésből végül összeállhatna egy mélyreható és átfogó, nagy-nagy megértés. Elveszített szeretteinkről általában ez derül ki utólag: hogy nem igazán tudjuk - tulajdonképp fogalmunk sincs -, kik is voltak valójában.

Ám éppen ezért az utolsó szó ne a szomorúságé, hanem az örömé legyen. Örülök, hogy ismerhettem Balassa Pétert, hogy huszonkét évig tanúja lehettem életének és munkáinak. Az élet ennyi volt, a munka folytatódik: dolgozni fogunk, nem ismerve nyugalmat.

(2003. július)

 

* Mondanom sem kell talán, hogy Balassa már a nyolcvanas évek elején is jóval szorosabban kötődött a Jelenkorhoz, mint a Mozgó Világhoz. Ez a kötődés tartósabbnak és termékenyebbnek bizonyult az összes többinél, az utolsó éveket leszámítva fontosabbnak is; a részleteket az akkori és a későbbi szerkesztők ismerik.

* Egy mondatfoszlányra emlékszem az első évekből: „…van az írásmódodban valami széttartó irányú ormótlanság…". A tornác című elbeszélés kapcsán mondta ezt, 1982 februárjában, délután volt, gyalog mentünk át az Erzsébet hídon. Soha nem az egyes megoldásokról beszélt, még csak nem is az írói technikáról, hanem a szándékról és az észjárásról.

 

Balassa Péterre decemberi számunkban összeállítással emlékezünk. (A szerk.)


PROGRAMOK

  • Szerb Antalról: kötetbemutató beszélgetés
    Havasréti József / Pálfy Eszter / Kisantal Tamás
    2019. június 14., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)

  • Keresztesi József: Inverz Ophelia (könyvbemutató)
    2019. június 15., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)
    Beszélgetőtárs: Görföl Balázs