„Megpróbálok úgy játszani, hogy ott ül valamelyik szigorú mesterem”

Kulka Jánossal Dobák Lívia beszélget

Dobák LíviaKulka János  interjú, 2006, 49. évfolyam, 6. szám, 628. oldal
Lapszám letöltése
PDF-ben

Dobák Lívia: – Huszonöt évvel ezelőtt végeztél a Színház- és Filmművészeti Főiskolán. Készítettél számvetést az elmúlt negyedszázadról, vagy nem szereted az ilyen jubileumokat?

Kulka János: – Pont ez volt a baj, hogy nagyon egyszerre jött ez a huszonötödik év és a Kossuth-díj is. Nem akartam, a negyedszázad és a Kossuth-díj mégis arra kényszerített, hogy szembenézzek ezzel a huszonöt évvel. Azon, hogy hol tartok, nem szoktam gondolkozni. S aztán ezek az évfordulók és díjak, mindez olyan különös, tudod, olyan kevésnek tűnik. Nem értem, hogy hol van az a huszonöt év. Mert tulajdonképpen csak egymás utáni színházi bemutatókból áll, és azok sokkal előrébb vannak, mint az életem nagy történései. Sokkal jobban tudok egy-egy bemutatóból számolni, mint a magánéletem egy-egy fontos szakaszából visszaemlékezni.

Nem akar az ember azzal foglalkozni, hogy hol tart és hogy mi jöhet még, de aztán mégis el kell gondolkozni. Gondolhatod, nem nagy örömmel töltött el, amikor a legnagyobb művészeti díj átadása után hirtelen azt éreztem: huszonöt évig színész voltam, aztán most kaptam egy Kossuth-díjat – kész, vége!

– Egy korábbi interjúban azt nyilatkoztad, hogy lehet színház nélkül is élni, hiszen a múlt nyáron felfedeztél egy másik világot. Lehet, hogy elmész szőlőt termeszteni?

– Hát elbizonytalanodtam. Elbizonytalanodtam. De ne gondold, hogy ez amolyan “pályaelhagyósdi” szándék lett volna, csak egy boldog nyár. Éppen akkor nem utaztam sehova. Ott ültem a Balatonon két hónapon keresztül, és nagyon jól éreztem magam civil emberként. Nem arról volt szó, hogy el tudtam volna képzelni az életemet színház nélkül, csak felfedeztem egy színházon kívüli életet.

– A legtöbbet dolgozó színészek egyike vagy. Nyugodtan állítható, hogy szinte minden este színpadon állsz. Hogyan lehet fizikai és szellemi erővel bírni az évi három-négy szerepet?

– Tulajdonképpen ezen is el kellene gondolkoznom. Húzni kellene egy határt: mennyit dolgozom és mennyit nem. Kivált mostanában jut többször az eszembe, eddig természetesnek gondoltam az évi százötven előadást, de most már azt látom, mégsem az.

– Talán azért sem normális, mert, hogy Parti Nagy Lajost idézzem, az ember a sok munka miatt már csak a vonaton vagy az ágyban olvas, hiszen nincs máskor ideje.

– Nincs ideje az embernek semmire, és akkor már az ágyban sem olvas. Pedig én nem akarom, hogy a színházon kívül ne legyen életem. Látok, ismerek olyan kollegákat, akik a munkába menekülnek a saját életük elől, s azért dolgoznak annyit. Én nem akarok ilyen lenni. Én nem kétségbeesésből akarok dolgozni. Én nem akarom azt érezni, hogy nem tudom eltölteni színház nélkül az életem. Nem akarom azt érezni, hogy csak azért játszom ennyit, mert nem tudok az üres óráimmal mit kezdeni. Ezért volt fontos számomra a tavalyi nyár, mert bebizonyosodott, hogy igenis tudok mit kezdeni magammal, örülök az életnek.

– Az elmúlt huszonöt év alatt nagyon sokat változott a színház. Te mint színész hogyan éled meg ezeket a változásokat?

– Valóban nagyon sokat változott. És nagyon nehéz sok mindent feldolgozni. Ha öregnek érzem magam, az azért van, mert annyira, de annyira más színházi kultúrán nőttem fel, mint a maiak. Olyan alapvetések tűntek el ez alatt a huszonöt év alatt, olyan törvények semmisültek meg, olyan rendek borultak fel egyszer és mindenkorra, ami számomra feldolgozhatatlan. Amit nagyon nehéz túlélni. Nem eszel a színpadon, nem teszed fel a lábadat a nem tudom én, hova, tiszteled idősebb kollegáidat. Olyan rendetlenség lett a színházban, amit nagyon nehéz nap mint nap elviselni.

– Csupán ilyen hétköznapi, gyakorlati dolgokban látod a változást?

– Apró gyakorlati dolgokban és másokban is.

Én arra céloztam, hogy a színházi kifejezésmód változott meg, s arra gondoltam, hogy rendezők–drámaírók küzdenek azzal a problémával, hogy ebben a megváltozott színházi világban hogyan fejezzék ki magukat, hogyan tudnak érvényes előadásokat létrehozni. A színész számára, számodra, nem okoz problémát, hogy megváltozott a színésszel szembeni követelmény is?

– Én nagyon sokat tanultam az eltelt évtizedekben. Hálás vagyok a sorsnak, hogy nem hoztam rosszabb döntéseket, mint amilyeneket hoztam. Ha nagyon nagyképű akarok lenni, jó döntéseket hoztam. Pedig amikor végeztem a főiskolán, nem tűnt biztosnak, hogy jól döntöttem, hogy Pécsre szerződtem. Noha az a négy szezon nagyon jó iskola volt. Ha nem így kezdődött volna a pályám, ki tudja, hol tartanék.

– Ha Kazimir Károly, az osztályfőnököd leszerződtet a Thália Színházba…?

– Nem, oda biztos nem hívott volna, tudta, hogy az a típusú színház nem nekem való. De maradhattam volna Pesten. Vámos László az akkori Várszínház főrendezőjeként előszerződést ajánlott nekem. Egy év Pécs után mehettem volna Pestre, de aztán kiderült, hogy semmi értelme sincs, annyira boldog voltam Pécsett. Schiller Haramiák című művében debütáltam. Franz Moor volt az első felnőtt, nagyszínházi szerepem. Kiszabadultam a főiskoláról, ahol sokat szorongtam, nagyon rosszul éreztem magam.

Meglep, úgy képzeltem, már a főiskolán is nagyon sikeres voltál.

– Szó sincs róla. Szorongtam, és rosszul éreztem magam. Mindenkit hívtak Pestre, mindenki filmezett–tévézett, csak én nem. Ráadásul önbizalmam sem volt. Sokkal rosszabbnak tartottam magam, mint a többiek, és valószínűleg sokkal rosszabb is voltam. Legalábbis ez volt a kényszerképzetem. Vége lett a főiskolának, és én felszabadultam. Ott álltam a Haramiákban mint a gonosz Franz Moor, szemben a közönséggel, és akkor azt éreztem, hogy itt minden rendben van, nincs semmi baj. Gondolom, amit gondolok, mondom, amit akarok. És akkor egyszer csak megnyugodtam.

Pécsett a négy év alatt szinte mindig te voltál a középpontban. Végigjátszhattad a színházi műfajok mindegyikét, a tragédiától egészen az operettig.

– Ez Szegvári Menyhért bizalma volt. Ő látott meg bennem valamit, amit ő nem tudott elmondani a színpadon színészként, vagy amit a magánéletében a nehéz, görcsös személyisége miatt nem tudott kifejezni, és ezt rajtam keresztül mondta el. Az volt az isteni szerencsém, hogy meglátott bennem valamit; úgy vélte, hogy alkalmas vagyok csomó mindenről beszélni, amiről ő nem. Nyilván az ő mondandója és az én alkatom szerint kereste a darabokat is. Annak ellenére, hogy színházon kívül keveset beszélgettünk, a színpadon nagyon jól megértettük egymást. Az én nagy szerencsém a Menyussal való találkozás, bár igen nehéz ezt kommunikálnom neki, de valóban így van. Nyilván attól is nehéz, hogy aztán olyan erős színházba kerültem, mint a Kaposvári Csiky Gergely Színház. Abból élek talán a mai napig is, amit ott tanultam. Az, hogy nehéz helyzetekben talpon tudtam maradni, biztos, hogy a kaposvári időszaknak köszönhető. Pécsett mindenki elnéző volt velem, nem volt meg az a fajta szigorúság, ami Kaposvárt jellemezte.

Szigorúságra gondolsz csupán, vagy egy egészen másfajta színházi gondolkodásmódra?

– Egy teljesen másfajta színházi gondolkodásmódra. Egy sokkal szigorúbb, sokkal kíméletlenebb, sokkal kevésbé dicsérő, sokkal kevésbé elnéző, sokkal szenvedélyesebben igazságot kereső gondolkodási módra. Nagyon nehéz volt ott az első két év. Szinte mindent újra kellett kezdenem, annyira nem adott biztonságot az a négy év, amit Pécsett töltöttem. Nagyon nehéz volt, de talán valamit megértettem az elején. Éppen Gothárral szenvedtem borzalmasan sokat Koenigsmark Agyő, kedvesem című vígjátékának próbáin. S valahogy a főpróbaidőszak ötödik hetére, amikor már kétszer fel akartam mondani, és el akartam jönni, akkor értettem meg valamit abból, hogy sokkal többet kell tűrni, elviselni, sokkal több alázat kell a színházhoz, amire valahogy nem volt szükség Pécsett. Jöttem-mentem, én álltam középen, nem nagyon követeltek tőlem semmit, meg voltak velem elégedve, sikereim voltak, jókat írtak rólam.

Tudatosabb színésszé váltál Kaposvárott?

– Azért is jöttem el Pécsről, mert arra gondoltam, hogy ez nem jó, túl gyorsan túl sokat elértem: valamiféle kis sztárocska lettem. És nincs, aki továbblendítsen. Úgy éreztem, ha többet piszkálnának, ha többet akarnának tőlem, ha jobb rendezőkkel dolgozhatnék, ha nagyokat vagy bátrabbakat vállalna be a színház, hasznosabb lenne nekem is. Már nem emlékszem a napra, a konkrét esetre, de egyszer csak iszonyatosan megrémültem, hogy letelepszem a városban, veszek egy szőlőt a hegyen – és akkor vége. Azt mondtam, lehetetlen, hogy én legyek a város kedvence. Hiányérzetem volt, miközben iszonyúan szerettem Pécsett lenni. Szerettem a színházat, a társulatot, jó kollegák voltak, barátságokat kötöttem. S akkor – talán a legjobbkor – jött Babarczy. A Nők iskoláját rendezte, akkorát fordított rajtam a vele való közös munka, hogy azt mondtam: én ilyen rendezőkkel szeretnék dolgozni. Egészen más dolgokat akart, egészen másként látott engem, egészen másokat mondott. Felélénkültem: nekem valami ilyesmi kellene.

Milyen hatással volt rád Galina Volcsek, a moszkvai Szovremennyik Színház főrendezője, aki egy ízben Pécsett is rendezett?

– Galina varázslatos személyiség volt, különlegesen fenséges orosz asszony. A Cseresznyéskertben játszhattam nála Trofimovot. Alapiskola volt számomra a vele folytatott közös munka. Megtaníttatta velem a csend fontosságát. Évekig abból éltem, amit Galinától tanultam. Azt, hogy a lényeg nem a kimondott szavakban, hanem a színpadi megjelenésben van, abban, ki milyen csendet tud teremteni maga körül a színpadon.

Aztán jött a kaposvári “magasiskola”, majd a budapesti szerződés.

– Évekig hívott Bálint Andris, hogy menjek a Radnótiba, de úgy gondoltam, hogy miért változtassak Kaposváron. Bármennyire is kevés visszajelzést kaptam a kollegáktól, rendezőktől, azért nekem ott volt a helyem. Lehet, hogy nem jó szó, de azt éreztem, hogy szolgálni-kiszolgálni kell Kaposvárott; nem az a fontos, hogy én sikeres legyek. Közben eltelt nyolc év. A nyolc év alatt ott is rengeteg minden megváltozott, sok kolléga elment, sokat változott a színház. Aztán megijedtem a rengeteg utazástól, kivált, amikor elkezdődtek a problémák a hátammal. Nem bírtam már az állandó autóba ülést. Egyszer csak azt éreztem, hogy nem tudok ekkora árat fizetni. Az egészségem ráment, ráadásul már nem Csákányival játszottam, hanem a nem tudom én, kivel – üres lett az egész. Mégis nagyon nehezen, kínlódva hoztam meg a döntést, hogy elmegyek.

Azon kevés színészek közé tartozol, akik egész pályafutásuk során szerencsésen jó döntéseket hoztak.

– Igen, bár mire elhatároztam, hogy feljövök, épp akkor ment el a társulat nagy része Székely Gáborhoz az Új Színházba. Elment László Zsolt, Tóth Ildi, Kerekes Éva. Annyira megrémültem akkor, hogy hova is jöttem, mit fogok én itt csinálni? Aztán mindjárt az első munkából kikért Jeles András. Franciaországban játszottuk franciául a Szerbusz, Tolsztojt.

– Aztán egymás után jöttek a jobbnál jobb szerepek a Radnótiban.

– Találkozás Vallóval, aki megint valami olyasmit látott bennem, s talán ma is lát, mint egykor Pécsett Szegvári Menyhért. Sorban jöttek a “nagy, beteg gyerekszerepek”. A Háztűznézőtől a Szerelemig, a Ványa bácsitól…

– Zsótér Sándorral a Görög című produkcióban dolgoztatok először együtt. Hogyan tudtál megküzdeni – a korábbi realista színházi követelmények után – az általa képviselt “új teatralitással”?

– Jaj, imádtam. Életem egyik legnagyobb élménye volt Zsótérral együtt dolgozni. Olyan elementárisan meggyőző volt, meg, tudod, én sohasem voltam vitatkozós színész. Mindig megéreztem, hogy egy rendező mit akar, és ráadásul a rendezők java része sokkal okosabb volt nálam, és jobban tudta, hogy mit akar. Ha rossz rendezőkkel dolgozik az ember, akkor kénytelen harcolni, nem csupán a saját igazáért, hanem az egész előadásért.

– Jól emlékszem, amikor két éve épp Pécsett nézted Schillingék Siráját. Úgy láttam, mintha egy kicsit magad is szerettél volna részese lenni az előadásnak.

– Igen, nagyon. És ostoba módon úgy gondolom, hogy én is tudnék így játszani. A létező legnehezebb dolog ilyen magától értetődően színpadon lenni. Majdnem civil módon. Zsótértól például ezt tanultam, de nem tudom, hogy megtanultam-e! A mai napig, ha a színpadon állok, és valamiben bizonytalan vagyok, akkor mindig azt a leckét adom magamnak, hogy mi lenne, ha Zsótér ott ülne a nézőtéren? Vagy az jut eszembe, mit mondana Babarczy vagy Ascher. Megpróbálok úgy játszani, hogy ott ül valamelyik szigorú mesterem. És akkor ott van a fejemben, hogy most ne legyél lassú, ne sajnáltasd magad, ne szerepelj. Babarczy azt mondta, amikor elengedett a Radnótiba, hogy nyugodtan enged el, mert amit Kaposváron megtanultam, azt mindenütt képviselni fogom, nem a saját, hanem egy egész színház érdekében. El tudok vinni egy egész színházat a hátamon, s azt a gondolkodást, igényességet fogom terjeszteni, amit ott láttam.

– Nem csupán a színház változott az eltelt negyedszázad alatt, de a színház társadalmi helyzete is módosult. Sokan úgy vélik, ma már a színház nem olyan fontos, mint annak idején.

– Sőt, azt gondolom, hogy egyre fontosabb az embereknek. Hiszen olyan ostobaságokkal lett tele a világ, ami a mi korunkban nem volt, s az emberekben annyira megvan az az alapvető igény, hogy valamilyen erkölcsi normát lássanak, vagy ha úgy tetszik, megvan az igény a sok kamu, színes, csillogó, nem tudom én, milyen vacakságok után arra, hogy valami igazit lássanak, hogy beüljenek egy színházba. Én úgy látom, imádnak színházba járni, vagy legalábbis azokon a helyeken, ahol én játszom, a színház mindig tele van.

– Nem csupán azok járnak színházba, akik fiatal korukban a színházba járáson szocializálódtak?

– Nem, a fiatalok is szeretnek színházba járni. Nem fontos a színház a médiának, de a nézőnek igenis fontos. Hihetetlenül szeretik.

Milyen kapcsolatot tartasz a kortárs irodalommal mint olvasó és mint gyakorló színész?

– Iszonyú keveset. Szégyenteljesen keveset. Szerencsére sokat hívnak a rádióba, így a színészi munkámon keresztül találkozom a mostani irodalommal. Rendszeresen olvasok fel fiatal költők-írók műveiből az Első Közlés című műsorban. Megadatott, hogy Esterházyt vagy Kertészt bíztak rám. A Kaddisból készült Visky András-drámát éppen itt, Pécsett olvashattam fel. Ezek fantasztikus élmények, az élet hozza elém, de az, hogy én utánamenjek, és könyvesboltban könyveket vásároljak, ritkán fordul elő. Szerencsére anyám sokat olvas, ő ajánl nekem könyveket. Legutoljára Ulickajától a Médeia és gyermekeit olvastam. Olyan szenvedéllyel és olyan sokat olvastam fiatalkoromban, hogy valahol olyan az egész, mint egy elmúlt szerelem. Olyan sokat köszönhetek a könyveknek, annyi mindenen átsegítettek, megvigasztaltak, de mára már valahogy kiment belőlem ez a szenvedély, elfogyott.


PROGRAMOK

  • Szerb Antalról: kötetbemutató beszélgetés
    Havasréti József / Pálfy Eszter / Kisantal Tamás
    2019. június 14., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)

  • Keresztesi József: Inverz Ophelia (könyvbemutató)
    2019. június 15., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)
    Beszélgetőtárs: Görföl Balázs