A WOLFRAM-SZÁL. A középkori német irodalom igazi nagyopuszainak egyikét, Parzival lovaggá válásának nagyívű (ma ismert terjedelmében közel 25 000 verssornyi) történetét 1210 körül fejezte be a lovagköltő Wolfram von Eschenbach. A szerzőről keveset tudunk, ez az “információhiány” azonban középkori költők esetében csöppet sem szokatlan: a történeti források nagy eseményekről és uralkodókról szólnak, magukról alig beszélnek a jelentős eseményeket megéneklők. Költői öntudatról még szó sincs, a jeles históriákat fiktív köntösbe öltöztető művek önnön hőseik mellett legföljebb a létrejöttüket támogató mecénásokat dicsőítik.

Annál különlegesebbnek számít az a néhány mondat, melyet Wolfram saját magáról hint el a Parzivalban. Születése és neveltetése “lovagnak sorol”-ja – mondja egy helyütt, életét ennek ellenére gyakorta szűkösen tengette – tudjuk meg másutt. Eldicsekszik azzal, hogy “némiképpen” ért “az ének művészetéhez”, jóllehet később hozzáfűzi, hogy “a betűket nem ismeri”. Kijelentéseit nem szabad szó szerint értenünk, azok mégis árulkodók. Polémiái és hencegése korabeli vetélytársainak – köztük is elsősorban a magasabb iskolai műveltséggel rendelkező és olvasottságával gyakorta dicsekvő Gottfried von Strassburgnak, az úgymond konkurens Trisztán-regény szerzőjének – és mecénásainak szólnak.

Wolfram von Eschenbach feltehetőleg nagyon is komoly műveltséggel bírt. A magyar kiadáshoz írt utószavában Vizkelety András megállapítja, hogy a “költő dobálódzik latin ásványnevekkel, arab csillagászati terminusokkal, német és francia lovagregények szereplőinek neveivel, teológiai, orvostani, növénytani szakkifejezésekkel. Alig hihető, hogy mindezen ismeretekre csupán hallomás útján tett szert, ahogyan mindig csak erre hivatkozik.” Wolfram időnként (fiktív) hallgatóságával is beszédbe elegyedik. Híres íjhasonlatában például kompozíciós módszerébe ad betekintést: története menetét az íj lassan görbülő fájához hasonlítja, vagyis hallgatóinak sem kíván többet elárulni a Grálról, mint amennyit Parzival tud róla. A folyamatos feszültséget és izgalmat úgy teremti meg, hogy elbeszélésében főhőseinek perspektíváját követi.

A MESE. Wolfram von Eschenbach lovagregénye két mondakört olvaszt egybe: az Artus királyról és kerekasztaláról szóló történeteket, illetve a Grál-lovagok kalandjainak elbeszélését. A Parzival igazán modern műként is olvasható: a felcseperedésről, az útkeresésről és önállóvá válásról, a lelki-szellemi érés folyamatáról szól. Meséje ugyanakkor izgalmas történet egy képzelt lovagi világról, annak értékeiről és szokásairól, erkölcsi és társadalmi rendjéről.

A Parzivalnak két főhőse is van: a tudatlan gyermekből lovaggá serdülő Parzival (Gahmuret és Herzeloyde fia, Anfortas unokaöccse) és az ideális lovagot megtestesítő Gawan (Sangvine és Lot király fia, Artus unokaöccse). Kalandjaik Wolfram meséjében hol a Grál-birodalomban, hol Artus udvarában játszódnak. A Grál-király Anfortas birodalmáról senki nem tudja, hol van: Munsalvaesche, a ’vad hegy’ vára úgyszólván fellelhetetlen. Csak az juthat oda, aki nem keresi az oda vezető utat. Első látogatása után Parzival több mint öt évig hiába próbálja újra megtalálni, csupán amikor lemond a kereséséről, akkor nyílik meg előtte a Grál birodalmába vezető út. Artus udvara ezzel szemben mozgékony, Wolfram története során többször is költözik. Viszonylag könnyen rá lehet bukkanni, mi több, előfordul, hogy az egész udvar Parzival keresésére indul.

(A NÉV. A ’Parzival’ valójában az ófrancia ’Perceval’ és a kelta ’Peredur’ alakokból ered. Mindkettő beszélő név, jelentésük körülbelül ez: “vágj át a völgyön”. Wolfram maga is megmagyarázza hőse nevét, pontosabban annak első felét: szerinte az annyit tesz, hogy “Közép Szerére jár”, vagyis “a közepén át” – miként Gahmuret halálának hírére Herzeloyde szívének közepébe hatolt a fájdalom.)

A GRÁL- ÉS ARTUS-MONDAKÖR elegyítése persze bizonytalanságokhoz és ellentmondásokhoz is vezet. Wolfram nem tisztázza például, milyen (földrajzi) kapcsolatban áll egymással a két birodalom, és az is feltűnő ellentmondás, hogy míg az “életre-halálra tusázás” Artus lovagi etikájával ellentétes cselekedet, a Grál-lovagoknál a küzdelem természetes módja.

Kiemelkedően fontos szerep jut a regényben a lovagi erényeknek, melyeket Wolfram – korában igencsak avantgárd módon – a nőkre is kivetít. A gyengébb nem közvetlen megszólításávál bizonyára hallgatósága tényleges összetételére reflektál. A teljes tudatlanságban felcseperedő Parzival mit sem tud a lovagi viselkedésről és az ezt megtestesítő erényekről. Amikor először, anyja tiltása ellenére véletlenül lovagokkal találkozik, azt hiszi, hogy isteneket lát. Lovaggá (s egyben felnőtté) válása során kell megtanulnia az alapvető erkölcsi és viselkedési normákat – hol saját tapasztalatból, hol véletlenszerűen felbukkanó tanítóinak köszönhetően. Az udvari etika alapkövetelménye volt a “mértéklet” (mâze) és az “alázat” (diemuot). Utóbbi az erénytanok állandó eleme, a Grál-lovagok legfőbb erénye. Wolfram női közönségével szembeni erkölcsi elvárásait ugyancsak az udvari etika elemeiből meríti: számukra is kívánatos a tisztaság (kiusche), a hűség (triuwe), a mértékletesség (mâze) és a szemérem (scham), elítélendő a hamisság (valsch). Feltűnő, hogy intellektuális erényekre nem hivatkozik, a tumpe–wîse (lomha elméjű–jó eszű) ellentétpár kizárólag a férfiakra érvényes…

AZ ARTUS-REGÉNY. Artus király “kerekasztalát” először a normann Wace írja le 1155 körül Roman de Brut című krónikájában. Ez annak az udvarnak a középpontja, melynek kifinomult és művelt életmódja minden más udvar eszményi példaképe: itt élnek a világ legjobb és legmerészebb lovagjai, az ő egyenrangúságukat jelképezi a kerekasztal. A középkori Artus-regények szerkezeti felépítése a következő: a főhősnek két kaland-utat kell végigjárnia, mielőtt eljut a lovagi tökéletességhez. Az első út során mérlegelés nélkül cselekszik, mégis sikeres: mindent és mindenkit legyőz, hősies, bátor és igazságos, s már-már célba ér, mikor hirtelen megtörik a lendülete. Egy váratlan esemény rádöbbenti, hogy valamit félreértett, és hogy a lovaggá válás jóval bonyolultabb folyamat, mint képzelte. Jóllehet bizonyos elvárásokat tökéletesen teljesített, másokat teljességgel elhanyagolt – másodszor ezek megvalósításáért kell útnak indulnia, még ha ezzel egyik hőn vágyott jutalmától, a boldogságtól fosztja is meg magát. Hosszadalmas és kimerítő második kaland-útja után aztán egy magasabb erkölcsi szinten ténylegesen célba ér.

A GRÁL, AMELY NEM KEHELY. Wolfram másféle funkciókkal látja el és másképp írja le a csodálatos-csodatévő Grált, mint ahogy ma (egyebek közt Wagner nyomán, no meg az ezoterikus irodalomból) ismerjük. Nála “a mindennél fényesebben ragyogó Grál” egyfajta bőségszaruként működik, körbehordozása a regény egyik központi jelenete. Nem is kehely, hanem különleges drágakő, mely aszerint változtatja súlyát, hogy jó vagy rossz ember veszi-e kézbe. Gonoszok megemelni sem tudják. Rendszerint Anfortas asztalán áll, és bámulatos képességekkel bír: bármilyen ételt és italt elő tud varázsolni a benne rejlő ostya segítségével, amelynek erejét egy nagypéntekenként az égből alászálló galamb újra és újra megerősíti. Elégeti a főnixmadarat, aki aztán újjáéled hamvaiból. A Grál legfőbb tulajdonsága azonban, hogy látványa mindenkit (persze csak a jó embereket, hiszen a gonoszak nem is látják) meggyógyít, fiatalon és erőben, de legalábbis életben tart – a nagybeteg Anfortast is, annak legnagyobb bánatára.

A BÖKKENŐ. A lovagregény központi problematikája is a Grál körül mozog: az ifjú Parzival első munsalvaeschei látogatásakor nem kérdez. Pedig két kérdést is fel kellene tennie: egyrészt Anfortas betegsége, másrészt a Grál titokzatos tulajdonságai iránt kellene érdeklődnie. Rajta kívül mindenki tudja, hogy bűvös hatású kérdését követően Anfortas azonnal meggyógyulna, ő maga pedig Grál-királlyá válna. Évszázadok során sokat kutatták, hogy vajon mért nem teszi fel az ifjú az “Uram, mi gyötör?” – Wolfram nyelvén: œheim, waz wirret dier? – kérdést. Mire ez a kukaság? A magyar kiadás végén olvasható elemzésében Georg Kühlewind (Székely György) úgy véli, hogy Parzival – fiatalsága és tapasztalansága okánál – még túlságosan együttérez Anfortasszal, és nincs meg benne az a távolságtartás, mely a kérdés feltevéséhez szükséges. A Grál esetében más a helyzet: itt nem a túlzott azonosulás, hanem egy tanítás túl komolyan vétele az ok. Azért nem kérdez róla, mert nem sokkal előtte Gurnemanz lovag arra intette, hogy ne kérdezzen fölöslegesen.

HAPPY END. Végül persze minden jóra fordul: egy hosszas kaland-út végén Parzival ismét a Grál várába jut. Ott Anfortas kétségbeesésében már a halált kívánja, a Grál azonban akarata ellenére életben tartja: hiába csukja be a szemét, hogy hét napig ne lássa, kínzó fájdalmai miatt újra és újra ki kell nyitnia. Amikor Parzival másodszor is megérkezik, a Grál-király nem tudja, hogy a lovag tisztában van feladatával: a történet során az elmulasztott kérdésről többektől, a Grál mibenlétéről pedig Trevrizenttől értesült. Ezért arra kéri, érje el, hogy nyolc napig ne hozzák elé a Grált, és végre örök nyugovóra térhessen. Parzival másképp tesz: előbb háromszor térdre hullik és imádkozik, majd felteszi a megváltó kérdést. Nem mechanikusan végzi el tehát feladatát, hanem alázattal. Anfortas meggyógyul, mi több: ő lesz a világ legszebb férfiúja (még Parzivalnál is szebb!), az új Grál-király, Parzival pedig végre révbe ér: évekig nem látott felesége, Condwiramurs és ikerfiai, Kardeiz és Lohengrin oldalán boldogan él.

A SZÖVEGHAGYOMÁNYOZÓDÁS. A fennmaradt kéziratok tanúsága szerint a Parzival a német középkor legolvasottabb műve lehetett. “81 teljes vagy töredékesen fennmaradt szövegemlék tanúskodik népszerűségéről. Ennyi kézirat a Nibelung-énekből sem maradt ránk – foglalja össze a tényeket Vizkelety András. – 1500 körül megszakad a kéziratok sora, a művet két és fél évszázadig a feledés homálya takarta. Különös módon a korai felvilágosodás korában fedezik fel újra, a svájci Johannes Bodmer modern nyelvre lefordítva, klasszikus versformában, hexameterekben adta ki 1753-ban. Tanítványa, Christian Heinrich Müller 1784-ben publikálta először az eredeti szöveget. 1833-ban Karl Lachmann-nak, a modern szövegkritika atyjának gondozásában jelent meg az első korszerű, azóta is irányadó Parzival-szövegkiadás. Újra népszerűvé a romantika középkor-kultusza tette a Grál-lovag Parzival történetét, mely aztán Richard Wagner zenejátéka által vált közkinccsé.”

A MAGYAR KIADÁS. A Kláris Kiadó vállalkozásáig a Parzivalból csupán elenyészően kevés, töredéknyi részlet volt magyarul hozzáférhető (például az 1964-es Német költők antológiájában, egy-egy részlet Szabó Ede és Képes Géza fordításában). Ezen különösebben nem is csodálkozhatunk: tény, hogy a régi német költészetnek a Nyugat nemzedékeiben nem akadt “szakosodott”, azaz egyformán ihletett és avatott tolmácsolója, mint amilyen kijutott például Danténak Babits személyében. Kétségtelen, hogy a Wolfram-féle középfelnémet kemény dió, olyannyira, hogy a korszakban nem járatos német ajkú olvasó maga is csak kommentárok segítségével férhet hozzá, és valószínűbb, hogy ha egyáltalán, akkor inkább valamelyik mai átdolgozásban veselkedik neki, melyek mindje prózai, de legalábbis rímtelen, azaz költőietlen olvasmány. A szavak külalakra ugyan rendre olyanok, mintha mai megfelelőjük elődei volnának; jelentésük azonban sok esetben teljesen más. És már kiolvasni sem olyan egyszerű őket, mint mondjuk Dante gyöngysorait; s ha sikerülne, ez utóbbiak patakcsobogás-szerű zenéjét akkor sem fogjuk kihallhatni belőlük. “A latin szavak, ezek az istenek, lejöttek az emberek közé”, mondja Szerb Antal az olasz nyelvről, és istenien mondja; a germán szavak esetében inkább koboldok, törpék, manók, bábák és boszorkák juthatnak eszünkbe, a föld és a hegyek gyomrának lakói. (És nem is kell föltétlenül olyan “régre” visszamennünk: véletlen-e, hogy van komplett Shakespeare-ünk többféle összeállításban is, de máig nincs egységes, azaz egy fordító kézjegyét magán viselő Faustunk? Aligha.)

Annál dicséretesebb a Kláris Kiadó elszánása, hogy legyen végre magyar Parzival – nem is csak, és főleg nem Wagner mián, hanem mert – nem oly köztudott – a Parzival némelyik kulcsjelenete a Waldorf-iskolákban alapanyag; ha így vesszük, közvetve-eredendően Rudolf Steiner érdeme, hogy a magyar kiadás megszülethetett.

A FORDÍTÁS. No, meg persze és főleg mégiscsak Tandori Dezsőé; a teljesítmény – pusztán idődimenzióját tekintve is – Tandoritól megszokottan hihetetlen. E lassan fél évszázadnyi életmű jószerével befoghatatlan ősgomolyából mintegy tíz hónapnyi jutott a Parzival 25 000 sorának költői magyarítására; s közben, nem titok, elkészült két Virginia Woolf-regény fordítása, és még ki tudja, mi minden egyéb. S ha csak a 25 000 sorról volna szó: ám a Tandori-féle fordítás másfélezer oldalnyi gép- és kézirata rendre meg volt toldva – színes pontokkal rangsorolt – variánsokkal, nem szólva azokról a többletvariánsokról, amelyek a kézirat befejezése után, a lektori észrevételekre adott reakcióként születtek. A kiadó tudniillik két ízben is rosszul választott, mert a) egy filológiailag elavult német kiadást bízott forrásként Tandorira, majd b) elsőül olyan lektort kért fel, aki csak hosszas tanakodás után állt el a föladattól. (Csak egy példa az ebből adódott, elkerülhető nehézségekre: az újabb filológia kimutatta, hogy Wolfram “walis”-ei nem lehetnek francia Valois-k, hanem csakis brithoni wales-iek; a Spiewok-féle kiadás, amelyet Tandori használt, erről még nem tudott. Márpedig egyáltalán nem, rímhelyzetben meg végképp nem mindegy, hogy valaki “valoá”-e vagy “velszi”.) Tandori megkérdőjelezhetetlen munkaéthoszának bizonysága, hogy a mű lezárása után, egyéb szövegek és gondok közepette is kész volt ráhangolódni az új lektor (e sorok írója) észrevételeire, amelyek éppen az általa nem használt német kiadásokra támaszkodtak. És akkor még mindig nem szóltunk a műfordító Tandori fordításpoétikai, -technikai és etikai töprengéseiről-megjegyzéseiről, amelyek a lapszéleken százával kísérték saját költői munkáját, majd ugyanilyen lelkesen reflektáltak a lektor meglátásaira; segítségükkel nem csak egy konkrét fordítói “munka” menete-bogozódása követhető nyomon, de kifejthető belőlük egy határtalan ívű pályafutás lelkiismereti megalapozottsága is. (Tandori a kéz- és gépiratot a PIM-re szándékozott örökíteni, az így remélhetőleg valóban fennmarad és tanulmányozható lesz.)

VERSSZERKEZETILEG a Parzival nem túl bonyolult ügy: Wolfram nagyopusza kb. 6 és 12 szótag közötti hosszúságú sorokból áll, amelyek hiánytalan következetességgel párosríműek (aa-bb-cc-dd stb.), sorhosszúságuk váltakozásában pedig semmilyen törvényszerűség nem érhető tetten, ez következésképpen nem köti a fordító kezét sem. Mondhatni: Wolfram költötte és diktálta, ahogy jött neki; a műegész harmincsoros szakaszokra és 16 könyvre való tagolása részint, ha igaz, a lejegyzéstechnika folyománya (ennyi fért el egy-egy viasztáblára), részint messze utólagos, filológiai hozzátétel.

A tolmácsolás fő nehézsége a wolframi nyelvezet helyenként enigmatikussá sűrűsödő tömörségében rejlik, amely nem csekély részben a korabeli német nyelv szemantikai gazdagságának, “polivalenciájának” tudható be; részben meg annak, hogy költőnk olykor – mondjuk ki kertelés nélkül – fenemód homályosan fogalmaz: mintha (akár, mert éppen ellankadt, akár, mert nagyon is belehevült mondandójába) ő maga sem tudná pontosan, mit akar mondani. Ilyen, filológiailag máig vitatott helyből szerencsére az egész műben csak kevés van.

Visszatérve A FORDÍTÁSETIKA ALAPKÉRDÉSEIRE: egy nyolcszáz évvel ezelőtt keletkezett, nyelvileg egzotikus, azaz nehezen megközelíthető mű tolmácsolásának kapcsán az első és legfontosabb tisztázandó, hogy akarjuk-e ezt az egzotikumot, a nyelvi távolságot a fordításban bármennyire is érzékeltetni, magyarán, akarjunk-e archaizálni, “régiesködni.” Egyformán szólnak érvek ellene és mellette: miért ne akarhatnánk így érzékeltetni az idő- és egyébbeli távolságot; másfelől meg nyilvánvaló, hogy Wolfram a maga korában minden volt, csak régieskedő nem, szinkronban volt saját idejével, akkor meg legyünk, ugyebár, mi is szinkronban a magunkéval! Tandori a Parzival esetében e második út mellett tett hitet, és megítélésem szerint egyedül helyesen; a mű üzenetében, meséjében-képeiben-hasonlataiban, tulajdonneveiben, valós és fiktív topográfiájában így is annyi az egzotikum, hogy ember legyen a talpán, aki képes kommentár nélkül hiánytalanul befogadni, értsünk “hiánytalan” befogadáson bármit is. (Időben mindenesetre már nyílt alkalom ilyen “hiánytalanságra”: 2005 májusában a Kláris Kiadó és a PPKE Német Tanszék közös szervezésében Piliscsabán sor került a magyar Parzival első teljes felolvasására; kilenc színész 23 órán keresztül váltotta egymást, a mintegy háromórás hajnali szünet alatt a közönség egy része az aula folyosóján hajtotta fejét rövid álomra.)

A másik, közismert fordításetikai alapkérdés a hűség és szépség közötti, bizonyos fokig mindig, verses művek esetén pedig abszolút megkerülhetetlen választást firtatja – mihez és mennyire legyen hű a fordító? A ritmushoz, zenéhez és rímhez, vagy a képekhez-szavakhoz, az “üzenethez”? A kettő egyszerre a legritkább esetben megy, amúgy meg igazában szét sem választható. Első Nyugat-nemzedékeink zsenijei e tekintetben is istentelenül magasra tették a mércét; nálunk mindmáig nem dívik, ami nyugaton régóta bevett szokás, hogy költői művet prózában fordítsanak.

Wolfram Parzivalja őserdeien sűrű, szerteszét ágazó cselekményt mesél el szeszélyes ritmusú duktusban, lazán sorjázó, ám annál tisztábban egybecsengő rímekben, tömör, olykor talányos, sokszor elképesztően modern képekben-hasonlatokban; saját bevallása és a filológusok oknyomozása szerint is külön- s különféle forrásokat dolgoz fel a lehető legszabadabban, azaz “költ” a szó legtisztább értelmében. Egy ilyen mű esetében a hűség meglátásom szerint nem jelenthet mást, mint “szellemi” hűséget: a wolframi költőiségnek való megfelelést. A magyar szövegtől elvárható, hogy kövesse pontosan az eredeti mesét, tükrözze Wolfram szövevényesen szép képeit, de nem várható el például, hogy 25 000 sora sorra és szótagszámra egy az egyben tükrözze az eredetit. Nézzünk végre egy konkrét példát, egy igazán költői helyet:

638 Nu begunde ouch strûchen der tac,

638 Lassan alkonyodott,

daz sîn schîn vil nâch gelac,

a fény halványodott,

unt daz man durch diu wolken sach

de a felhőkön át

des man der naht ze boten jach,

a hű csillagvilág,

5 manegen stern, der balde gienc,

5 az éji mennyezet,

wand er der naht herberge vienc.

ékeskedett a vár felett.

nâch der naht baniere

Az éj sosem rivall,

kom si selbe schiere.

csendben jön zászlósaival.

manec tiuriu krőne

Termek csillárai gyúltak,

10 was gehangen schőne

10 asztalok gyertyakoszorúsak.

alumbe ûf den palas,

S így mondják, a hercegnő

diu schiere wol bekerzet was.

szépsége volt oly tündöklő,

űf al die tische sunder

hogy ha fény nem gyúlna,

truoc man kerzen dar ein wunder.

éj úgy sem hullna

15 dar zuo diu âventiure gieht,

15 a pompás palotára.

diu herzoginne wær ső lieht,

Ő maga a nap ragyogása!

wære der kerzen keiniu brâht,

A gyönyörű úrnő tündökölt,

dâ wær doch ninder bî ir naht:

Orgeluse, szíveket ölt,

ir blic wol selbe kunde tagn.

ezt mesélték róla nékem,

20 sus hőrt ich von der süezen sagn.

20 hiszem is készen.

Megőrződött az eredeti csillagos éj-képe, miként a gyertyafénybe öltözetett palotáé is, és a fordítás az eredetiéhez hasonló hőfokon szól Orgeluse hercegnő szépségéről; a “szíveket ölt” kitételt viszont hiába keresnénk az eredetiben, az nyilván Tandori rímleleménye. Ilyen helyeken a lektor sem tudott kérlelhetetlenül szigorú lenni, nem is állt szándékában. Ott kért új változatot Tandoritól, ahol filológiailag fontos részletek kihullottak az újraköltés rostáján, vagy az ihlet az újraköltés hevében önállósulni látszott. Nem készített statisztikát e “javított” helyekről, de arányuk az egészhez mérten egyszerűen elenyésző. Elfogultsága okán nem állhat módjában Tandori fordítói vagy a maga lektori munkáját minősíteni, jó vicc volna; szerencse, hogy Vizkelety András professzor személyében a legfelkészültebb szakmai lektort sikerült megnyernie a kiadónak, s hasonlóan megbízható forrásból, a Vizkelety-tanítvány Nagy Mártától származnak a magyar kötetet kísérő kommentárok. A lényeg alighanem valóban ennyi: a Kláris Kiadó elszántságának és Tandori teljesítményének eredményeképp, habár nyolcszáz évnyi “késéssel”, megszületett a magyar Parzival; kezdetét veheti egy műrecepció.

(Fordította Tandori Dezső. Kláris Kiadó és Művészeti Műhely, Bp., 2004, 526 + 1025 oldal, 7990 Ft)